Az elsõfilmes Sára Júlia története egy elsõkönyves író kalandjairól Groteszk-Magyarországon.

Nincs halál. A hullák feltámadnak, az öngyilkosságot megakadályozzák. Minden reménytelenül veszélytelen. Mindig van egérút. Legalábbis egy olyan nárcisztikus beállítottságú, sikeres pesti értelmiségi számára, amilyen Péter Simon, a negyven felett járó, elsõ kötetes író. A gondoskodó feleséggel és odaadó szeretõvel kibélelt pihe-puha látszatbirodalomból ki kell zuhanni, padlót kell fogni, hogy feltárulhassanak a világ sötétebb részei. Annyira mélyre süllyedni, ahol már elõfordul, hogy az ibolyát is alulról szagolják. Odalenn, a magyar falun, ahol a durva emberek élnek. A lenyalt hajú helyi vagány magától értetõdõen erõszakolja meg a kényes pesti nõt, akivel korábban vidáman ropta a táncot, az elhízott, gonosz perszóna fondorlatosan szadista módon elégíti ki vágyait a szerencsétlen írón, míg a lassú felfogású fakabát egy ostoba félreértés következtében félfordulattal, csuklóból lövi le bosszantóan anyáskodó nejét. Még sincsen halál. Csak hullák vannak, megoldandó problémák: a durva emberek számára bosszantó akadályokként tornyosulnak az elhantolandó testek. A hazug és puhány Simon büntetése, hogy látnia kell mindezt, elszenvednie az erõszakot, elveszítenie feleségét és szeretõjét, s egyedül maradnia az úton.
Nincsen igazi halál az Egérútban, mint ahogy nincsen Sára Júlia korábbi rövidfilmjében, az Apa gyõzben sem. Kornis Mihály azonos címû novellájának adaptációjában senki nem hajlandó tudomást venni az NDK turmixgép után teperõ Kádár-kori kisember haláláról, aki kénytelen saját maga intézni a halotti bizonyítvánnyal és a temetéssel kapcsolatos ügyes-bajos dolgait. A halhatatlan halottak és az élhetetlen túlélõk groteszk karneválja az átbürokratizált gulyásszocializmusból az eldurvult magyar vadkapitalizmusba táncol át Sára filmjeiben. A fonott nõi szatyorból már nem pult alól kikönyörgött turmixgép, hanem helyes kis géppisztoly kandikál ki. Az Egérút író-rendezõje tisztán látja maga elõtt, hogy mindebben milyen óriási szerepe van a média tudatformáló hatásának, hogy mekkora szakadék tátong a televízió által közvetített hiperrealitás és a magyar falu rögvalósága között. Béla, a rendõr gumicsizmában, rövidnadrágban, munkásköpenyben játssza Columbót, és a Ponyvaregénybõl eltanult részvétlenséggel szentségel akaratlanul lelõtt felesége holtteste felett. A rózsaszín pongyolás, fûzöld fülbevalót viselõ, súlyosan elhízott vad angyal bizonyára a késõ esti pornófilmekbõl merítette az íróval ûzött szadomazo játékának motívumkincsét. A groteszk üli diadalát, amikor minden a feje tetejére áll, a hétköznapi emberek pedig a tévébõl ellesett szerepeknek megfelelõen viselkednek. 
A groteszk kifordításhoz azonban szükség volna egy-két olyan életteli vonásra, amely a valósághoz kötné az Egérút hõseit, ám Sára Júlia a közvetlen megfigyelés helyett inkább irodalmi és filmes típusokból gyúrja össze alakjait, így nehéz belelátnunk az eleven embert a groteszk torzképbe. Mert ki is ez a vad angyal? Egyszerû parasztasszony volna? Elég összehasonlítanunk a filmben rövid idõre feltûnõ falusi nénivel, hogy szembeötlõ legyen az óriási távolság kettejük között. A helyi elit tagja, titkárnõ, jegyzõ, tanár? Valószínû, de semmilyen utalás sincs rá, mint ahogy arra sem, mióta élhet egyedül, milyen viszony fûzi a rendõrhöz, mit csinál, amikor nem segít a nyomozásban? Le a kalappal Molnár Piroska elõtt, aki meglepõen sok gonoszságot és erõszakosságot tudott belevinni szerepébe, de a rosszul megírt figura láttán érzett zavaromat az õ játéka sem tudta eloszlatni. Nem kevésbé élettelen a mérhetetlenül buta rendõr alakja, akit még Hujber Ferenc úgy-ahogy szórakoztatóvá varázsol, de a nála is együgyûbb feleség közhelyes szerepével küszködõ színésznõt kifejezetten kínos nézni. A falusiak közül egyedül az autószerelõ figuráját sikerült Sárának gazdagabban árnyalnia. A falu mindenkivel kedélyesen elcsevegõ bikája egyszerre vallja a háztájival küszködõ, a garast a fogához verõ hagyományos és a könnyû boldogulásra esküvõ, megroggyant erkölcsû új világ értékrendjét. Sára remekül érzett rá arra, hogy a kedves balek szerepkörébe beskatulyázott Scherer Péter képes a jópofizásból hirtelen erõszakosba váltani. A kulcsjelenetekben sikerült kihoznia Schererbõl a szükséges vagányságot és durvaságot, de az idõben elõrehaladva egyre kevésbé tudta megakadályozni, hogy a színész ne csússzon vissza Pepébe, hogy ne ugyanúgy humorizáljon, hangsúlyozzon és mozogjon, mint a Jancsó-filmekben. Akármennyire groteszk az egész történet, a figuráknak és a helyzeteknek az efféle szembeötlõ logikátlanságai némi önreflexiót igényelnének, mint ahogy szerintem indoklás nélkül az is egyszerû ügyetlenségnek hat, ha az egyik pillanatban részeg és csuromvizes szereplõ a következõ jelenetben kifogástalan öltözetben és frizurával játszik tovább.
Bár a mûfajuk kissé eltér egymástól, az Egérút alapképlete feltûnõen emlékeztet Lukáts Andor Portugál címû filmjére: a falura kiránduló elpuhult értelmiségi csupa hülye és durva vidéki emberrel találkozva végül kénytelen menekülõre fogni a dolgot. Mindkét szerzõ görbe tükre eltérõen torzít annak megfelelõen, hogy pestieket vagy falusiakat mutat, ami nem igazán fair a vidék Magyarországával szemben. Sára esetében talán még nagyobb a különbség a jellemrajzok között: a közelebbrõl ismert értelmiségi figurákat erõs iróniával, ám sokkal inkább egyénítve ábrázolja, mint az egyszerû embereket, akiket a groteszk torzító lencséjén át szemlél. Persze az Egérút városlakói is típusok és közhelyek újrahasznosításai: rossz nézni, ahogy a saját nagyzoló mondandójától folyton megrészegedõ Péter Simon Woody Allen természetgyûlölõ allûrjeit utánozza, az írót tökéletesen kiszolgáló feleség affektálva rajong a természetért, és a szeretõvel összeborulva kacag közös imádottjuk jelentéktelenségén. Az értelmiségi hõsök mégis jóval élettelibbek, mint vidéki társaik. Valahol az érezhetõ rajtuk, hogy tudják, szerepet játszanak, ami mögül, ha akarnak, kikukucskálhatnak, míg a falusiakat teljesen eltakarja a szerzõ által rájuk rakott maszk. 
Sokat segítenek a városi figurák kettõsségének kibontásában a jó dramaturgiai érzékkel beiktatott közelképek. Máté Gábor premier plánban fényképezett arca számomra egyenesen a film emblémája lett. Grunwalsky tágabb, aszimmetrikus beállításai pedig az abnormalitás terét teremtik meg, ahol soha semmi sincs a helyén. Mondjuk a kép hátterében egyszer csak átmegy egy kínai. A groteszk falusi hangulat megrajzolásában a többi rendezõi eszköz is fontos szerepet kap: Breckl János abszurd jelmezei, Vayer Tamás piros lampionokkal teleszórt díszlete és Másik János dögös zenéje meggyõzõbben valósítja meg azt, amit a történetnek nem sikerült: hogy egyszerre legyen hihetõ és mégis feje tetejére állított a fikciós világ. 
Az Egérútban közremûködõ profi színészek és neves szakemberek listája valamint a film groteszk hangvétele azt sugallja, hogy szerzõje a magyar rendezõk középgenerációjához tartozik. Csakhogy Sára Júlia 1974-ben született. A fiatal filmesekrõl gondolkodva, beszélve, írva mégis hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, aminek az lehet az oka, hogy az utóbbi években készült munkái egyszerre hatnak érettebbnek és öregesebbnek, mint elsõfilmes pályatársainak alkotásai. Sára határozottan és egyértelmûen üzenni akar valamit filmjeivel, míg a többi huszonéves rendezõ ódzkodik a direkt mondanivalótól, amit vagy a reflektálatlan, verbalitástól tartózkodó filmnyelvvel érnek el (Szép napok, Hukkle), vagy az iróniában és öniróniában feloldódó stílusegyveleggel (Macerás ügyek, A program). Az Egérút is borzasztó ironikus, tele van szellemes nyelvi fordulatokkal és ügyesen megrendezett vígjátéki jelenetekkel, ám a könnyed humort újra és újra elnehezítik a kétértelmû helyzetek és kijelentések, amelyek csak félig-meddig illeszkednek a szövegkörnyezetbe, valódi funkciójuk a társadalmi állapot értelmezése. Nyilván nemcsak a telefonálás nehézségeirõl szól Máté Gábornak a falut gödörként aposztrofáló megállapítása, mint ahogy Molnár Piroska tanácsa is nyugodt szívvel kiterjeszthetõ az egész magyarországi politikai helyzetre: „Az igazság az, amit annak hiszünk. Mi vagyunk a többség.” Ilyen mondatokat a huszonéves rendezõk nem adnának színészeik szájába, ami még nem baj, az viszont igen, hogy a moziba járó fiatalok sem hallgatják szívesen a burkolt üzeneteket. Gondolom, nem is õk, hanem a náluk tíz-húsz évvel idõsebb értelmiségiek lehetnek az Egérút célközönsége, ami szintén rendben volna, ha Sára igazán markáns hangon tudott volna megszólalni. A rendezõnõ elsõ nagyjátékfilmje azonban túlságosan nehézkesre sikeredett, és miután a fiatal filmeseket övezõ érdeklõdés felhajtóereje sem emeli, félõ, hogy elsüllyed a magyar mozgóképek piciny tavában – mint a kínai horgász a filmben, akit eltévedt golyó talál meg. Szerencsére e tájon semmi sem végleges. Mindig van egy újabb dobás. 

Egérút – magyar, 2000. Rendezte és írta: Sára Júlia. Kép: Grunwalsky Ferenc. Zene: Másik János. Díszlet: Vayer Tamás. Jelmez: Breckl János. Vágó: Juhász Katalin. Hang: Sipos István. Szereplõk: Máté Gábor (Péter Simon), Müller Juli (Edit), Scherer Péter (Szerelõ), Hujber Ferenc (Béla Nyomozó), Balázsovits Edit (Béláné Vörös Kati), Molnár Piroska (Piroska Nyomozó), Schell Judit (Juci), Toul Colmon (Kínai). Producer: Kardos István, Ozorai András. Gyártó: Duna TV / Neurópa Kft. Támogató: MMKA, tv2, ORTT, NKA. Forgalmazó: Budapest Film. 100 perc.