Aki arra vállalkozik, hogy megrajzolja a legnagyobb magyar portréját, egyszersmind válaszol arra a reformkori kérdésre is: mi a magyar most? Bereményi Géza Széchenyi-portréja.

1822-ben a Tudományos Gyûjtemény pályázatot hirdetett: „Kicsoda magyar, históriai, törvényes és politikai értelemben, s mi az õ kötelessége mint magyarnak?” Egyetlen pályamû vergõdött el a szerkesztõségig, de az aztán minden kételyre akkurátusan pontokba szedett választ adott. Mutatóba egy is elég közülük: „Magyarok, akik bajuszt viselnek.” Gyengébbek kedvéért illumináció is tartozik hozzá: „A magyar ember szabad, nem szabad pedig az, akit orron fognak! S nem fog-e pedig orrodnál a borbély, midõn bajuszodat kopasztja?”
Mikusay János világosítgatta imígyen öntudatban megfogyatkozott nemzetét.
Ki õ? A legkisebb magyar.
Miközben a megérdemelten elfeledett szerzõ irdatlan elmemunkával – öt éven át – csiszolgatta mûvét, egy magyar gróf megelõzte a válasszal. 1825-ben birtokai egy évi jövedelmének kamatait ajánlotta fel a magyar tudományos akadémia (már negyven éve megfeneklett) felállítására a pozsonyi országgyûlésen. Tettét hamarosan újabb nagyszabású tervek követték: a Pestet és Budát összekötõ állandó híd megépítése, a dunai gõzhajózás, a Tisza szabályozása. A nemességet és a polgárság érdekegyesítését szolgáló Kaszinó felállítása. A magyar nagybirtok hitelképessé tételének grandiózus programja. Nyomukban egy háromszáz éves tetszhalálából feltámadó, a korszerû gazdálkodásra és demokratikus polgári berendezkedésre ébredezõ nemzet. Szavak, frázisok, bajuszok helyett – tettek. És egy gyökeresen másfajta magyarságélmény. Aki átállította a gondolkodásunkat a pragmatikus és realista, vagyis korszerû nemzettudatra, okkal nevezhetõ a „legnagyobb magyarnak”.
2000-ben a kultuszkormányzat a magyar filmgyártás történetében példátlanul nagy összegû, majd kétmilliárd forintos megrendelést adott Bereményi Gézának, hogy készítsen filmet gróf Széchenyi Istvánról.
Aki arra vállalkozik, hogy megrajzolja a legnagyobb magyar portréját, egyszersmind válaszol arra a régi kérdésre is: mi a magyar most?
Miben áll a korszerû nemzettudat? Van-e ilyesmi egyáltalán? Érdemes-e gondolkodni felõle 2002-ben?
Íme, a híd pillérei; próbáljuk meg, lehet-e járni rajta.

A Hídember átka
Nem lehet. Bereményi filmje – kudarc. S nem annyira azért, mert hosszadalmas, unalmas, hektikus ritmusú – a dramaturgia mindvégig rángat (érdektelen részeknél idõzünk hosszasan, miközben sorsdöntõ éveket, például 1848-49-et, vágtában hagyunk magunk mögött) – és zûrzavaros, hanem azért, mert nem tudott szembenézni a feladatával.
A Hídember – mindenek felett – politikai film. És nem feltétlenül azért, mert a megrendelõ nyilvánvalóan politikai píár filmre tett ajánlatot (nem lehetünk annyira naivak, hogy véletlen egybeesésnek higgyük a Széchenyi-terv és egy Széchenyi-film megszületését). Ez még nem lenne baj, minden politikai kurzus elõdöket keres, az õ példájukkal akar meggyõzni, mintát adni és lelkesíteni. (Hogy ne menjünk tárgyunktól túl messzire: 1943-ban a háborúból kiugrás lehetõségét keresõ Kállay Miklós miniszterelnök történetesen egy Kossuth-filmet rendelt Zilahy Lajostól, Kosáry Domokostól és Illyés Gyulától: „Mutassuk meg a németeknek, ki volt Kossuth!” Kár hogy nem lett belõle semmi; mire a forgatókönyv elkészült, bejöttek a németek.) Ahogy az is rendben van, hogy nyilatkozataik szerint az alkotók az egyértelmû politikai megrendelésbõl a mûvészet erejével politikai széljárások fölé kerekedõ – pártsemleges – filmet kívántak készíteni. A mûvészet története politikai megrendelések története; az ilyesfajta liezonból remekmûvek (akár még ördögien zseniális propagandafilmek is, mint Leni Riefenstahl olimpiafilmje) éppúgy születtek már, mint silány agitkák.
A Hídemberre egyik leírás sem illik. Nem kormánypropaganda, de nem is remekmû. Pedig ez utóbbi eset talán még azt a frivol párhuzamot is feledtetné, miközben kétmilliárd jutott egyetlen filmre, harminc másik filmrendezõ harmadnyi összegen osztozott. Széchenyi életdrámájában benne van a remekmû lehetõsége, és biztos vagyok benne, hogy a nagyszabású mûvészi terv nem a politikai megrendelésen bukott meg, hanem a Hídember átka miatt: aki nem fejti meg élete titkát, az alatt összeomlik a történet, és sohasem jut el a másik partra. Bereményi filmje: impozáns híd a semmibe.

A szertár pora
Ha Bereményi elsõsorban „Széchenyirõl, az emberrõl” szeretett volna filmet forgatni, s legfeljebb másodsorban a politikusról és kultúrhéroszról, el kell ismernünk, a terve sikerült: A Hídember valóban nem propagandafilm. De akkor micsoda? Tekintsük életrajzi filmnek? Bereményi Géza, Can Togay és Kardos Sándor operatõr szép és méregdrága, de nem túl meggyõzõ képeskönyvet készített a magyar politikai pantheon legjelesebb alakjáról, a magánemberrõl és – ebben a fontossági sorrendben – a politikusról. Szemmel láthatóan, amit lehetett, beleadtak: jelmezeket, parókákat, álszakállakat, digitális trükköket, megbízhatóan – néha bravúrosan – fényképezett jeleneteket, az utóbbi évek bizáncias történelmi filmjeiben megszokott silány játéknál jóval hitelesebb színészetet, de még így sem tudták visszaadni azt a bonyolult karaktert és tettekben, gondolatokban hallatlanul gazdag életpályát, amely a gigantikus vállalásba vonzotta õket. Lelke rajta annak, aki azt állítja, hogy e 140 percbõl össze tudja rakni, akárcsak elnagyoltan is, hogy ki volt Széchenyi, és hogy miért lett éppen õ a legnagyobb magyar.
A film elsõ harmadáról lehetetlen szatírát nem írni. A sodró erejû prológusból (1848 szeptembere, az õrjöngõ grófot épp a döblingi elmegyógyintézetbe szállítják) Széchenyi István születésének, gyermekkorának elnagyolt vázlata után egy krakéler, végletekig egzaltált, bizsergetõen ellenszenves huszárkapitány zûrzavaros szerelmi kalandjaiba cseppenünk, amit csak tovább fokoz, hogy térben és idõben nagyokat ugorva, mondhatni lóugrásban, haladunk elõre. Ha bárkiben érdeklõdés támad a látottak alapján, hogy összerakja a szoknyabolond gróf életrajzának félig kész mozaikját, emberfeletti munka vár rá. A film alapján ugyan ki nem nyomozza, kicsoda például az a gyászruhás fúria, aki idõnként törve-zúzva vagy a Duna mélyén a halál sellõjeként úszva felbukkan a semmibõl (nem ér a Széchenyi-életrajzokat fellapozni, a Naplót meg nem érdemes, abból az idõs Széchenyi titkárával kitöröltette a sógornõjével folytatott bûnös viszonyra vonatkozó bejegyzéseket, a víz alatti jelenet pedig a forgatókönyvírók kínkeserves leleménye), ahogy mondjuk az sem világos, hogyan kerül hirtelen a képbe a Cataniai-öbölben fuldokló Széchenyi. A stáb szemlátomást nagy bizalommal épít a Széchenyi-recepció kiterjedt voltára, hiszen ki ne fújná kívülrõl e kis hazában a Naplót, a Hitelt, a Világot, a Stádiumot, a Blicket, Széchenyi és Wesselényi levelezését, a Szekfû–Hóman idevágó fejezetét, Széchenyi és Kossuth vitájának összefoglaló elemzését Lackó Mihálytól, Kosáry Domokos döblingi éveket elemzõ tanulmányát vagy épp Halász Gábor, Németh László remek lélekrajzait. Úgyhogy rohanhatunk a forradalomba, amibõl természetesen megint egy kukkot sem értünk. (Többek között azt sem, hogyha a film felidézi az 1848-as bécsi forradalmat, a pesti március miért maradhat említetlen.) Azt meg végképp nem, utólag sem, hogy miért átkozta magát a nemes lélek a film elején Döblingbe vitetvén: „Én vagyok az Antikrisztus! Én vagyok Magyarország gyilkosa!”
A Hídember nem teljes egész, mintha pergõbb-lankadtabb trailerek füzérét látnánk egy nyilván soha ki nem kerekedõ tíz-tizenkét órás Széchenyi mozgókép-mauzóleumból. Nem hézagpótló életrajzi film, éppenséggel hiányt ébreszt és zûrzavart kelt nézõiben. A minimáltervhez – egy iskolai, múzeumi szemléltetõeszközként elmûködõ életrajzi filmhez – elegendõ lett volna egy rövidebb, a magánember és a közéleti személyiség sorsfordulóira összpontosító, mélyanalízisbe nem bocsátkozó, de korrekten elmesélt történet. Ha viszont Bereményiéket a Széchenyi-sorsában rejlõ nagyromantikus történet érdekelte – erõs a gyanúm, hogy ez volt a leghõbb vágyuk, nem a történelemszertárnak vagy a nagypolitikának akartak dolgozni –, akkor ott kellett volna abbahagyniuk a történetet, ahol az politikai szempontból izgalmassá válik. Igaza van azoknak (Németh Lászlónak, Lukácsy Sándornak), akik a Naplóban egy reformkori, soha el nem készült magyar bildungsroman körvonalait sejtik.

Byron Hunniában
Nagyúri ifjú életcélt keres. Unottan utazgat. Naplót ír, verselget, levelez. Hol a mûvészet kísérti meg, hol a nagypolitika, hol a nagyvárosok lármája, hol a falu csendje, a gazdálkodás. Társaságok léha hõse, majd csaták forgatagában hevül. Reménytelen szerelmek labirintusában tévelyeg, utolsó cseppig kiélvezve a gyógyíthatatlan szerelmi bánatot. Incurábilis: végül is unja e régi világot. Nincs más kiút, csak a halál. Persze nem ágyban párnák közt, hanem a harc mezején, De a dicsõ halál is csak az öngyilkosság körmönfont neme. Lermontov? Lord Byron? Anyegin? Petõfi? Széchenyi gróf? Kire ismerjünk a fenti ködlovagban? Valódi hõsre vagy képzelt alakra? Nincs különbség, történetünk idején minden élet kész regény. A byronizmus több mint negyedszázadig bûvöli az európai ifjakat.
Az ifjú Széchenyi – tõrõlmetszett Byron-hõs. Dendi és filozopter, világmegváltó és léha mágnáscsemete, a parasztjai sanyarú sorsán elmélkedik, de ha úgy hozza úri kedve, százezres kölcsönbõl negyven ezret se sajnál egy ékszerre, két bál között öngyilkosságról álmodozik, a kuplerájban igaz szerelemrõl. Harcterek hõse és nekivadult pozõr egy személyben. A Carolina-szerelem éppúgy egy regényhõs szerelme, ahogy a keleti utazás is tudatosan megírt regényes szerep. S ahogy múlnak az évek, úgy kövesedik rá a byroni póz: már harmincnégy éves, amikor a nagy tett – az akadémia alapítása – szinte számára is váratlanul, kiragadja a terméketlen világfájdalomból és álmodozásból. A tékozló fiú története – ódon empire bútorok, hamisan csillogó szent szövetségi díszletek között – háttérben a kevéssé romantikus magyar tájjal, a „csúnyácska hazával”? Egy parlagi Childe Harold regénye? (Belénk sajdulhat, mirõl maradt le a magyar irodalom. Mert nincs ehhez fogható reformkori nagyregényünk, miközben ott ágált, szenvelgett az írók szeme elõtt a történet hús-vér hõse.)
Eszmék, pózok, valós és mûvi keservek, élethazugságok és igaz ábrándok, frivol hitvallások, teátrum mundi és grand guignol, Ki tudta volna – utólag – megírni ezt a reform-románt. Talán Szentkuthy. Bereményi filmjébõl fájdalmasan hiányzik az irónia, pedig a byronizmus gonoszkodó önreflexió nélkül kész röhej. „El van határozva önmagát egyszerû huszárkapitányból bizarr, titokzatos, a világgal egy kicsit játszó, boldogtalan lénnyé átképezni” – mondja esszéje hõsérõl Németh László. A mulatság azonban komolyra fordul, s nem azért, mert a hõs egyszer csak megkomolyodik, hanem mert kiderül: épp a byronizmus a gyújtózsinór, e póz nélkül sohasem jutott volna odáig egy magyar mágnás a rebellis hajlamban, ameddig Széchenyi jutott. A reformerségnek nem volt – akkor még, a kezdet kezdetén –, nem lehetett más indítéka a magyar glóbuszon, mint ez a termékeny szerepzavar. A kisnemesek (mint késõbb Kossuth és jurátustársai) akkor még nem tudták helyzetbe hozni magukat, és nem is igen láttak túl a vármegyei rendi ellenállás szûkös horizontján, a magyar nagyurak pedig, akik még saját birtokaik korszerûsítése felõl sem igen gondolkodtak, nem akarták megmozdítani a múlt sûrû sarában megfeneklett országot. S ha mégis, a jozefinus, kimûvelt, filantróp Ferenc gróf, Széchenyi apja, az eleven példa rá, meddig juthat a világfelforgatásban egy magyar fõnemes. Nem túl messzire. Társadalmi kötöttségei – és felvilágosodott racionalizmusa – elõbb-utóbb visszarántották. Kellett az õrület szikrája, a romantika extázisa, hogy berobbanjon az évszázadok alatt felgyülemlett gyúanyag.
A fejlõdésregényhez, a romantikus Széchenyi-filmhez azonban jól megírt és jól eljátszott szerepek kellenének, a politikai eszmedrámához nemkülönben. Izgalmasan és elmélyülten megrajzolt eleven jellemeket azonban legritkább esetben találunk ebben a filmben, a karakterekbe gyömöszölt egzaltáció és balsors-afrik hivatott pótolni a lelket.
A fiatal Széchenyi karakterét képtelenség értelmezni, a színpadias allûrökkel byroni dendit teátrálisan játszani (szemforgatással, széles gesztusokkal, fintorokkal nyomatékosítva a romantikus hevületet) teljes szereptévesztés. Eperjes Károly mindent elsöprõ vehemenciája paradox módon az öreg Széchenyi megformálásában kerül a helyére. Itt belülrõl lobog, ahelyett hogy eljátszaná a hipomán fázisban szenvedõ depresszióst. A „bolond gróf” – s ez végre átjön a filmbõl – Széchenyi legkevésbé õrült szerepe. Széchenyi mániákus depressziójára minden kor és drámai helyzet ráerõsített: a byronizmus éppúgy, mint a reformkor politikai csatái. A világmegváltás hipomán fázisai és az azt követõ, önpusztítás határáig taszító önvád és embergyûlölet mindig megtalálta a külsõ indítékokat. A döblingi fogoly ugyanúgy meg akarja váltani a világot, megmenteni a hazát, ahogy ifjúkorában, de már nem kell a „legnagyobb magyarnak” lennie, nincs rajta teher, nincs rajta felelõsség – õ csak egy bolond. Az öreg sakkjátékos most már merõ élvezetbõl menti meg hazáját.

A szél és a zászló
Bármenyire kíváncsi lennék rá, nem vagyok meggyõzõdve róla, hogy kétszáz évnyi spéttel épp most támadt volna szükségünk egy mégoly izgalmas és hangulatokban gazdag magyar Anyeginre. Széchenyi életébõl, ha valami, a politikus drámája az igazán élõ és robbanásveszélyes. Kritikusai szerint A Hídember ugyan nem jó film, de legalább nem politizált, nem lett kampány-filmmé; szerintem épp ebbe bukott bele. Természetesen nem a hatalom vagy az ellenzék mellett kellett volna kampányolni, hanem Széchenyi eszméi mellett.
Bereményiék helyében, mint Schiller a rohadt almát, naponta szagolgattam volna a legnagyobb magyarról készült legkisebb filmet (a tiszteletlen Kálmánchelyi–Stefanovits–Végh trió munkáját), nemcsak a „nagy pénz–nagy mozi” könyörtelen szatírája miatt, hanem hogy pontos képet kapjak, hol is tart ma a magyar történelemtudat. Két választási forduló után szemernyi kétségünk sem maradhatott afelõl, hogy A legkisebb film... halálpontos: a végstádiumban.
Nem is tudom, volt-e valaha ilyen zûrzavar a fejekben. A káosz szele talán akkor csapott közénk elõször, amikor egy kilencvenes évek eleji tüntetésen szkinhedek seregeltek Petõfi pesti szobra köré. Micsoda képtelen eszme-katyvasz. Árpádsávos lobogónk, Petõfi? Ilyen nincs, mert még abban az abszurdban is több az igazság, amit Kosztolányi már 1906-ban sérelmezett, miszerint a szocialisták „Petõfi Sándort megteszik az elsõ magyar proletárnak”, és teli torokból éneklik „a jövõ himnuszát annak a hõsnek a szobra elõtt, aki egy félszázad elõtt oly ügy szolgálatában esett el, melynek õk ma esküdt ellenségei”. Amikor Rákosiék majd félévszázaddal késõbb lelkesen lobogtatták Petõfit – meghamísították a történelmet, úgy retusálták Petõfi szellemképét, hogy rájuk hasonlítson. De legalább tudták, mit cselekszenek, mit emelnek magasra, még véletlenül sem Ferenc József császár fekete-sárga lobogóit. Ma akár ez is elképzelhetõ lenne: itt már bármi egybemixelõdhet, köztársaság és szentkorona, március 15 liberális-demokrata forradalma és az a maradi magyarkodás, ami ellen Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Petõfi egész életével lázadt. Merthogy szó sincs már az értelemrõl, ilyesmire csak a demokráciák apellálnak. A politikai érdek és marketing teljesen bekebelezi a történelmet.
A mai politika nem történelmi személyiségeket és szimbólumokat ír át, hanem a történelem egészét hamisítja meg. Õrület, és nincs benne rendszer. Se rendszerváltás. Mindegy hogy Széchenyi, Kossuth, Petõfi vagy Szent István mit csinált valójában, a mai kor arra használja fel, amire akarja, leginkább érzelmeket szít fel vele. Az átírt, retusált, megvágott história már nem a megismerés, hanem a megtévesztés eszköze, nem az élet, hanem a pusztulás tanítómestere. Ami szemünk láttára visszavonódik, az nem csupán 1990 bársonyos rendszerváltása, a fanatikus zászlólengetõk messzebb hátrálnak a múltba, Széchenyi nemzetmentõ reformja és 1848 radikális republikánus polgári forradalmánál is túl. Vissza a nemesi-rendi Magyarország lápvilágába.
Bizonyos helyzetekben egy nemzetnek fel kell tennie a kérdést: mi a magyar, mi a francia, mi az angol, mi a kínai? Ilyen helyzet van megint. Akárcsak Széchenyi idején. A legnagyobb magyar áthangszerelte az évszázados választ: nála a „magyar” nem jelzõ vagy fõnév, hanem ige. A magyarok krónikája abból áll össze, amit beleírunk. Ha csak üres frázisokra telik tõlünk, ha „a testvérgyûlölési átok” és az évszázados tespedés irányítja cselekedeteinket, akkor az fog állni benne, ha a hídépítés, a gõzmalom, a kereskedelem ütõerévé tett folyók, az õsiség törvénye miatt életképtelen nagybirtok hitelképessé tétele, a jobbágyi terhek eltörlése, a közteherviselés, a felelõs kormány, a parlamentáris demokrácia, akkor az lesz a magyar.
A rendi magyarkodásról, amely megrekedt a külsõségeknél, zsinóros menténél, bajusznál, csibuknál, nemesi alkotmánynál, elfulladt Pató Pál elégedett restségében, az úrhatnám pökhendiségben, a régi dicsõségben, a zsíros kártyapaklik gyõzedelmi mámorában, nem lehet drámai sodrású filmet csinálni: nincs története, drámája, csak évszázados avas csendje.
Széchenyirõl viszont nagyon is lehetett volna: s nem csak azért, mert új ideákat hozott, hanem mert drámai helyzetbe, forgásba hozta általuk az egész magyar glóbuszt. Eszmedrámát forgatni kétmilliárdért – nem lett volna szerencsés ötlet. De emberi-politikai drámát, jókaisan széles tablót egy forrásba hozott társadalomról, igen. Széchényi lett légyen mégakkora hídember, meg nem érthetõ önmagából. Az alkotók A Hídember werkfilmjében büszkén emlegetik, hogy mindenkit belekomponáltak a képbe, s minden figurájuk hiteles. Nem hiszem, Széchenyin kívül személyiségként csak Wesselényi és Metternich figurája értelmezhetõ, a többiek nem élnek, csak oda vannak festve. (Még Crescence, a nagy szerelem is csupa szelíd vagy sértett pillantás, semmi több, e filmbõl meg nem foghatom, miféle ritka fajta nõ volt, miért sóvárgott utána Széchenyi tíz hosszú éven át.) Darvas Iván néhány mondatból, jelenetbõl képes összerakni a zsarnokok Szent Szövetségét menüett-táncos eleganciájával irányító ironikus, bölcs és semmirekellõ államférfit, a nagy ellenfelet. Wesselényi, a lelkesült és hû társ figuráját Cserhalmi, ahogy megszoktuk tõle, azonnal izzó parázzsal tölti meg. A politikushoz már nincs szövege, pedig e nélkül érthetetlen, miért futott zátonyra idõvel a reformkor e mintaadó, lelkesítõ férfibarátsága. Alighanem elég lett volna egyetlen jelenet a jobbágyverõ földesúr Wesselényirõl, hogy megértsük, képzeletben melléidézve a film elejérõl a jozefinus felvilágosodás szellemében nevelt, apja idõs jobbágyának kezet csókoló gyermek Széchenyit. Kossuth csak testben van jelen, igaz, olyasformán meggyõzõen, de ez kevés, hogy megvilágosodjék, miért és hogyan dõlt el egy nemzet sorsa a reformer Széchenyi és a radikális Kossuth konfliktusában.
És ami leginkább hiányzik: meg nem tudhatjuk, mi és ki áll Széchenyi országot rengetõ lázadásának hátterében. A byronizmus, láttuk, csak sürgetõje, s nem oka a rebelliónak. Az ok, mint azóta is minden nagy lázadónknál, a magyar ugar. És lakója: a parlagi magyar. Messzirõl nézve, csupa kedély és virtus, közel hajolva, izzadság- és dohszag, tudatlanság, elõítélet, maradiság. A reformkorig a magyarság egyet jelent a maradással, nem utolsósorban azért, mert függetlenségünk a minden haladást meggátló nemesi elõjogok fenntartásában horgonyoz, amelyre a garanciát – hogy teljes legyen a lélektani-politikai csapda – a magyar nemesség mindig külsõ hatalomtól, a bécsi császártól kapja. Széchenyi és Kölcsey óta: haza és haladás nemhogy nem ellentétei egymásnak, hanem feltételei. Elvben legalábbis. Mert az elõjogait féltõ, vagy azok újjáteremtésén serénykedõ Ugar mindmáig úgy teszi fel a kérdést: haza vagy haladás. Mit sem értve Kölcseybõl, aki – hinné az ember naivul – egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy nincs választás, mert „a kor szerinti haladás épen maradást hoz magával, a veszteg maradás következése pedig senyvedés.”
Ezt a drámát lehetett, kellett volna megmutatni A Hídemberben.
Hol van hát a filmbõl a legkisebb magyar?
Nincs sehol, pedig színrõl színre kellene látnunk. Ott sunyít a Hídember háta mögött. Mintha bármi közük lehetne egymáshoz.
A Széchenyi-film rendet teremthetett volna a fejekben – már amennyire mû erre képes lehet –, s ilyen módon akár még a sorsunkba is beleszólhatott volna. Nem tette, sõt, meg sem kísérelte. Lobogónk lehetett volna Széchenyi. Nem lett. Most „bot s nem zászló.”

A Hídember – magyar, 200. Rendezte:  Bereményi Géza. Írta: Bereményi Géza és Can Togay. Kép: Kardos Sándor. Zene: Másik János. Mûvészeti vezetõ: Pauer Gyula. Látvány: Lázár Tibor. Jelmez: Szakács Györgyi. Vágó: Losonci Teri. Hang: Kovács György.   Producer: Hábermann Jenõ. Szereplõk: Eperjes Károly (Széchenyi István), Irina Latchina (Crescence), Marius Bodochi (Clam), Cserhalmi György (Wesselényi Miklós), Nagy Ervin (Kossuth Lajos), Darvas Iván (Metternich), Can Togay (Batthyányi Lajos), Sinkó László (Zichy gróf), Kováts Adél (Caroline), Garas Dezsõ (Felsenthal). Gyártó: FilmArt Stúdió. Koprodukciós partner: Net Entertainment AG, Mafilm Invest, MTV. Támogatók: NKÖN, Magyar Nemzet, FilmFernsehFonds Bayern, Bayerischer Rundfunk, tv2, MMK, Herendi Porcelánmanufaktúra Rt., Magyar Alumínium Rt., Paksi Atomerõmû Rt., Saab Polar-Mobil Kft,. PestiEst. Forgalmazó: MOKÉP. 145 perc.