Bereményi filmjében a híd összeomlik, és a szimbolikusan vett politikai hídteremtés sem sikerül. A film metaforikus üzenete a nagy magyar kudarc. Valójában a Lánchíd elkészült, a kiegyezés pedig végül is létrejött. – Beszélgetés Erdõdy Gábor és Gerõ András történésszel.

– Elsõ kérdésem, hogy tudjuk mihez kötni a mondandónkat: mitõl történelmi egy film? Attól, hogy hõsei kosztümöt viselnek, attól, hogy konkrét történelmi közegbe helyezett közéleti-magánéleti konfliktusokról, valós történelmi személyiségekrõl szól, vagy attól, hogy hûen ábrázolja egy adott történelmi kor eseményeit, légkörét?
Erdõdy Gábor: Nagyon fontos, és az alkotói szabadságot tiszteletben tartva is elengedhetetlen, hogy a film megjelenítse a korszak alapproblémáit, szellemiségét, atmoszféráját, fõszereplõit. Élõ és átélhetõ természetesen a magánéleti sztoriktól lesz, de nyilván nem mehet el kizárólag ebbe az irányba, mert ha a korszak legfõbb eseményei és gondolatai nem jelennek meg benne, idõtlenné válik, vagyis nem minõsíthetõ történelmi filmnek.
Gerõ András: Ha engedek a posztmodern csábításának, azt mondhatom, hogy a történelem nemcsak az emberek által megélt, bizonyos értelemben formált múlt, hanem olvasat is. A kérdés csak az, hogy mit olvasunk. Tehát egyértelmûen jelezni kell, és ettõl válik történelmivé egy film, hogy a múlt egy lapját olvassuk. Sok mindennel lehet jelezni, például a tárgyi kultúrával vagy nyelvileg. De miután a történelem olvasat is, a filmnek nem kell mindenképpen tartania magát az adott korszak belsõ logikájához: követheti egy mai olvasat logikáját is. A Hídember esetében azonban nem tekinthetünk el attól, hogy akik a filmet készítették, többször, határozottan és egyértelmûen kijelentették, hogy a történelmi film általános kategóriáján belül is történetileg hiteles filmet akarnak csinálni. Ilyen nyilatkozatot senki sem vár el egy szuverén mûvésztõl, vagyis Bereményi Géza önként adott fogódzót az olvasathoz: szubjektíven fogom értelmezni a múltat, de tiszteletben tartom a múlt minden ismert koordinátáját.
– Ehhez képest benne vannak-e ebben a filmben azok az alapkonfliktusok, amelyek a Széchenyi István fiatalkorától a haláláig tartó idõszakot és õt magát is meghatározták?
Erdõdy: Vannak egy-két szavas, lexikonszerû utalások az alaptörténésekre. Olyan ez, mint egy történelemlecke az általános iskolában. Én azonban úgy látom, még az ilyen lecsupaszított, didaktikus, egymondatos felsorolások szintjén sem esik szó alapvetõen fontos kérdésekrõl, amelyek nélkül sem a reformkor, sem 1848, ennélfogva Széchenyi sem érthetõ meg. Például fél mondat erejéig becsempészték a filmbe, hogy ennek az embernek volt egy Hitel címû mûve. De hogy az mirõl szól, hogy miért volt a maga idejében forradalmi mû, errõl már fogalmunk sincs. Számos olyan mozzanatra azonban még félmondatos utalás sincs, amelyek nélkül érthetetlen a korszak azok számára, akik nem folytattak hosszas elõtanulmányokat. Nem didaktikus felsorolást várok, de az nem megy, hogy március 15-érõl nem esik szó. Hogy nem hangzik el Petõfi neve. Hogy a filmben nem látunk kokárdát. Hogy egy hang sincs arról, hogy volt egy Kelet népe-vita. Sok minden hiányzik.
Gerõ: Széchenyi egy adott korban élt. Természetesen a konfliktusai ettõl még lehetnek a korszakon túlmutató konfliktusok, már csak azért is, mert a magyar történelem konfliktusreprodukáló képessége rendkívül jó. Ám ha konkrét személyrõl csinál valaki filmet, méghozzá a hitelesség igényével, akkor lingvisztikailag is elvárnám, hogy bizonyos problémák megjelenjenek. Gábor utalt a Kelet népe-vitára. Ebben a filmben az a szó, hogy nemzetiség, nemzetiségi kérdés, nincs jelen. Úgy tûnik, mintha a kor összes problémája kizárólag belsõ magyar ügy volna, miközben a korszak jószerivel mindegyik fõszereplõjének dilemmája volt az – és válaszadási kényszert jelentett számára –, hogy mit csináljon az ország a saját nemzetiségeivel. Széchenyi és Kossuth közt is lezajlik ez a bizonyos vita, amely mai értelmezésben arról szól, hogy egy nemzeti felemelkedésért küzdõ mozgalom, amely nemzeti öndefinícióra törekszik, mit kezdjen saját újsütetû nemzetfogalmának következményeivel. Mert amíg az ország hivatalos nyelve a latin, az mindegyik nemzetiségnek idegen. Mihelyt azonban a magyar veszi át ezt a szerepet, az már a románnak, a szlováknak, a szerbnek, a horvátnak nemzeti nyelvként jelenik meg, ami konfliktusforrás, hiszen nekik is van nemzeti nyelvük. Ezért Széchenyi óvatosságra inti a reformellenzéket a nemzeti kérdésben. De hadd említsek egy másik – társadalmilag nagyon fontos – problémát: az örökváltság ügyét. A reformkor és 1848 arról szólt, hogy az országnak csaknem 95 százalékát részesíteni kell a polgári jogokban, hiszen az országlakók óriási többsége a feudális viszonyoknak alávetett parasztember volt. Ezt a problémát nevetséges elintézni azzal, hogy Széchenyi Ferenc odaültet egy jobbágyot az asztalfõre, mert egyfajta tiszteletre neveli a gyerekeit a paraszti munka iránt. A filmben ez a jelenet semmi másról nem szól, mint arról a keresztényi értékrõl, hogy tiszteljük a dolgozó embert – ami nagyon fontos, de megvolt a reformkor elõtt is. Épp azt kéne megragadni, ami más, ami új. Ebben a filmben a több mint 9 millió ember problémájáról, ami Széchenyinek is problémája volt, nem esik szó. Ugyanígy említhetném az örökváltság politikai oldalát: a tét a polgári alkotmányossággal rendelkezõ Magyarország létrehozása. Ha ezt nem értjük, semmit se értünk. Márpedig ebben a filmben a népképviselet, a sajtószabadság szó sem hangzik el. Fogalmam sincs tehát, mit is akarnak ezek az emberek ott a filmvásznon.
Erdõdy: És minthogy a kor alapkérdéseit nem tisztázza a film, az sem érthetõ, miben áll a konfliktus Széchenyi és Wesselényi, Széchenyi és Kossuth közt. Nem derül ki mirõl vitáznak, mit képviselnek. Ennélfogva magának Széchenyinek a mozgástere sem rajzolódhat ki, például az, hogy a Kelet népe-vitában gyakorlatilag az egész liberális ellenzék Kossuth mögött sorakozott fel, és nem mögötte.
Gerõ: Ami úgy jelenik meg, hogy a film szerint üresfejû és pusztán deklaratív kijelentésekre képes Kossuth mond ezt-azt egy ülésteremben, ahol emberek szavazásra várnak, és Széchenyi egyfolytában azt mondja, hogy szavazzunk. Nem érdekli, mit mond Kossuth, õ szavazni akar. A jelenet azt sejteti a nézõvel, hogy a hólyag Kossuthtal szemben a többség Széchenyi mögött áll, holott ez valójában épp fordítva volt: Széchenyi szempontjából isten õrizz, hogy szavazzanak, mert akkor õ elszigetelõdik.
Erdõdy: Ez olyannyira így van, hogy még a mérsékelt Eötvöst is felháborította a Kelet népe megjelentetése. Vagy egy másik érthetetlen hiány: az egész reformkort, 1848-at és a neoabszolutizmust tárgyaló filmben nem jelenik meg Deák, a haza bölcse. Aki azt mondta: sokért nem adnám, ha a Kelet népe nem jelent volna meg. Széchenyi ugyanis ezzel megbontotta a reformellenzék táborát. A filmbõl ez sem derül ki, így a korabeli erõviszonyok sem érzékelhetõk.
Gerõ: Lehet persze, hogy az olvasó most azt mondja, mindez csak történészi okoskodás, egy filmbe nem lehet mindent belezsúfolni. Bár szerintem ez a film alaphiányossága. De hadd mondjak valami mást, ami talán a forgatókönyv emberi hitelét is érinti. A reformkor egyik legizgalmasabb, legnagyszerûbb férfibarátsága Wesselényi és Széchenyi viszonya volt. Igazi romantikus barátság az övék, egy modern értelmezésben hihetetlen, mi mindent lehetett volna belõle kihozni, akár még homoerotikus elemeket is. Ez a két ember állandóan együtt volt, együtt utazott, minden problémájukat megosztották egymással. Ám a filmbõl ki nem derül, milyen mély emberi vonzalomról van itt szó. Amely aztán gyûlöletbe fordult át Széchenyinél, de ez a lehetõség minden erotikával is motivált viszonyban benne van. De ez a két ember intellektuálisan is egymásra talált. Megbeszélték, amit az országról, a világról gondoltak. Széchenyi gyorsabb volt: megírta a Hitelt, 1830-ban meg is jelent. Wesselényi, minthogy nehezebben írt, késõbb adta ki A balítéletekrõlt. Vagyis a Hitelnek volt óriási hatása. De minden, ami a Hitelben benne van, közös gondolkodás terméke, együttléteik gyümölcse. Mi most itt látszólag elvont társadalmi problémákat hiányolunk a filmbõl, csakhogy ezeknek nagyon erõs emberi vonatkozása és hitelessége is volt Széchenyi életében. Kérdem én: hol van ez a filmben?
Erdõdy: A Széchenyi-Wesselényi kapcsolat alakulása a reformkor egyik legizgalmasabb és legfontosabb kérdése. Kossuth még ismeretlen az országos politikában, mikor a két géniusz szembekerül egymással. Útjaik (azaz a mérsékelt és demokratikus liberalizmus útjai, mint a korabeli Nyugat-Európa valamennyi országában), véglegesen szétválnak. Objektív, teljesen normális összeurópai folyamatról van tehát szó. Ezért is furcsa, és a mai magyarországi légkörre sokban jellemzõ, hogy ez a konfliktus olyan értelmezést kap, miszerint a két politikus elvi ellentéteinek kiélezõdése szinte már az árulással ért fel. Furcsa megközelítés: ha a hazája iránt egyaránt aggódó és felelõsséget érzõ két politikus között véleménykülönbség van, miért áruló akár az egyik, akár a másik? Miért ruházzuk fel az egyiket a tévedhetetlenség jogával, akihez képest a másik, pusztán azért, mert más következtetésre jut, már elárult valamit? Hogy mit árult volna el, azt persze nem tudjuk, hiszen a filmbõl nem derül ki, miben állt a nézeteltérés. 
Gerõ: A magyar szellemi életet a XIX. század óta megosztja ez a Kelet–Nyugat-dichotómia. A filmben mindössze egy illusztratív jelenet szól errõl: Széchenyi hazajön egyik külföldi útjáról, s bemutat egy hídtervet, egy angol vécét és egy gázlámpát. Az már nem derül ki, hogy a modern magyar politika elsõ formálói közül Széchenyi a leginkább nyugatias politikus. Nemcsak az ideákat vette Angliából. Anglia számára minden tekintetben minta volt. A Kelet népe pedig kritika. A magyarokat az ázsiai tespedtségbõl, a „kelet népe”-magatartásból akarja kiemelni és nyugatosítani. Úgy gondolom, ha valaki hiteles Széchenyi-történetet akar lefilmezni 2002-ben, egy olyan országban, amely egyértelmûen nyugati orientációt vett, nem teheti meg, hogy elfeledkezik errõl. Széchenyi magyarsága abban állt, hogy nem egyszerûen importálni akart Nyugatról, hanem honosítani; nem szolgaian másolni, hanem meggyökereztetni. És ez nem utólagos nézõpont, hanem immanens szempont a korszakban. Nyomát sem látom a filmben.
– Illetve ez is csak illusztrálva van: Széchenyi elmegy Tierny Clarkért, a hídépítõért Angliába. Szerintem egyébként a filmbõl az derül ki, hogy Széchenyi és Kossuth közt az alapkonfliktust a nemzeti függetlenség jelenti. Ha jól értem, erre van felépítve az egész történet. Széchenyi sokáig aulikus, és az ellentét is ebbõl származik köztük.
Gerõ: De ez nem igaz! Széchenyi valóban elszigetelõdött a reformellenzék táborában – ami nem jelenik meg a filmben –, ezért úgy gondolta, a hatalommal együttmûködve próbálja elérni a céljait. Ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy mindkettõ a magyar polgárosodás táborán belül álló figura. Széchenyirõl senki sem gondolta, a korban sem, hogy a Habsburg-udvar kiszolgálója volna. És nem gondolták, hogy áruló. 1848-ban, amikor megalakul a független felelõs magyar minisztérium, nem kérdés, hogy Széchenyi tagja lesz. Mai szemmel azt mondhatnánk, hogy igazi ejtõernyõs volt, mert a „másik” rendszerben a helytartótanács közlekedési ügyosztályát vezette; a kortársak azonban nem ebben a koordinátarendszerben helyezték el õt. Hazafinak gondolták, olyan embernek, aki a magyar polgárosodást akarja. Amikor a Széchenyi–Kossuth-konfliktust a függetlenség kérdésére egyszerûsítjük le, azt tévesztjük szem elõl, amit maga Széchenyi írt le, hogy ugyanis a fõ vita köztük a „modor” kérdésében van. Ennek a szónak több dimenziója van: Kossuth az elsõ modern magyar tömegpolitikus volt. Kivitte a politikát a megszokott keretek közül. Széchenyit ez irritálta, mert õ is modern volt ugyan, de nem tömegpolitikus. A másik: Széchenyi félt attól, hogy a politikai így kikerül a kívánatos kontroll alól. Félt, hogy Kossuth követelései esetleg társadalmilag radikalizálnak majd sokakat. És csak ezek után jött az, hogy az államjogi viszonyról mit gondolnak. Ha viszont megrekedünk ennél a kérdésnél, semmit sem mondtunk a konfliktus lényegérõl: hogy Széchenyi egy felülrõl vezérelt polgárosodást akart, Kossuth pedig olyat, amelyet mi magunk csinálunk.
Erdõdy: Vagyis az alapproblémák összetettségét, ellentmondásosságát nem ismerjük meg a filmbõl, ugyanakkor a meghatározónak kinevezett alapkonfliktusról – a nemzeti függetlenségrõl – is félrevezetõ információkat kapunk. A film azt érzékelteti, hogy Kossuth már korán el akart szakadni a birodalomtól. Nem igaz! Ha valaki elolvassa Szabad Györgynek a Kossuth politikai pályája címû könyvét – ha magukat a forrásokat nem böngészi is végig –, egyértelmûen kiderül, hogy Kossuth még 1849. február 22-én is azt mondja: 48-as alapon nyitott vagyok a kompromisszumra. Tehát Kossuthék nem akarnak elszakadni, a birodalmon belül akarnak teljes önrendelkezést. Vagyis a film nemcsak a kor problémáit egyszerûsíti le, hanem még a lecsupaszított problémán belül is elképesztõ csúsztatást hajt végre. Így az egész Széchenyi–Kossuth-konfliktus, amelyre a film épül, nem igaz. Ráadásul: persze, vitatkoztak, de ki mondta azt, amit már a nyitásnál jelez a film, hogy Széchenyi a „legnagyobb magyar”? Kossuth! Vagy március 15-én mit ír Széchenyi sokat idézett, híres levelében? „Barátom, csudákat élünk!” Minden beigazolódott, amit Kossuth akart, és Széchenyi lelkes, teljes azonosulással szolgálja az ügyet. Csak hát ahogy március 15-e, úgy két ember viszonyának hullámzása is kimaradt a filmbõl.
– Hogy látják, mirõl szól a filmben megmutatott Széchenyi-figura?
Gerõ: Én ezt a filmet képeskönyvnek tartom: lapozgatjuk az oldalakat, jelenetek látunk gróf Széchenyi István életébõl. Ám az sem világos, hogy belsõ és történelmi dinamikájukban hogyan illeszkednek egymáshoz a jelenetek. Széchenyit megítélésem szerint döntõen ösztönlényként ábrázolja a film, olyan emberként, aki intellektuálisan nem megindokolt ingereknek engedelmeskedik. A legnagyobb emberi elszánást az váltja ki belõle, ha az esõben ácsoroghat az imádott nõ mosolyáért. Ez engem mélységesen irritál.
Erdõdy: Dinamikus, néhány pozitív rögeszme mentén beinduló ember, aki hidat akar építeni, és modernizációs vívmányokat akar Magyarországra hozni. Hirtelen haragú, nagyon szenvedélyes ember, csak éppen az nem derül ki róla, hogy nagy politikai gondolkodó is, aki a magyar polgárosodás programját elõször dolgozta ki európai színvonalon. Hogy mûvelt, européer ember, intellektuális lény volt.
– És Széchenyi halála?
Gerõ: „Döbling megszûnt az Ön menedéke lenni” – mondták neki a házkutatás után, ami a kor normái szerint két dolgot jelentett. Ha Széchenyi normális, akkor felségsértési pert akasztanak a nyakába. Ha bolondnak tekintik, akkor nem magánszanatóriumban folytatja, hanem a bolondoknak a korszakban szokásos kezelését kapja, ami döntõen hidegvizes kúrából állt. És ne felejtsük el, hogy egy hetven év körüli emberrõl van szó, aki sok mindent megélt: õ ezt már nem akarja vállalni. Mindenesetre Széchenyi öngyilkossága az a kérdés, amelyet a magyar történettudomány százszázalékosan tud bizonyítani. Semmiféle adat, utalás nincs rá, hogy megölték volna. Ehhez képest a film egyértelmûen arra utal, hogy a hatalom gonosz ármánya okozza Széchenyi halálát. Szerintem ez a film legbrutálisabb történelemhamisítása. Ezt megengedhetetlennek tartom. És hadd jegyezzem meg: írtam egy könyvet Ferenc Józsefrõl, tehát tudom, hogy nagyon sok mindent el lehet mondani róla, de azt nem, hogy XX. századi diktátor lett volna. Nem Sztálin vagy Hitler, aki kinyíratja az ellenfelét. Nem így gondolkodott. 1849-ben is perek voltak, nem ítélet nélküli kivégzések vagy politikai gyilkosságok. Persze a halál elõzményei is hiányoznak a történetbõl: miket is írt le Széchenyi abban a kézirattömegben, amelyet megtaláltak nála? Ferenc Józsefrõl egészen durva kitételeket enged meg magának. Vérszopó, aljas zsarnok: a legdurvább minõsítésekkel él. Olyan mondatokat írt le, amelyekért egyértelmûen el lehet ítélni. Örültem volna, ha legalább három szenvedély teli mondat erejéig kiderül, mit gondolt Széchenyi az abszolutizmusról.
Erdõdy: Tendenciózusan másként ábrázolták a valóságot. Ezen belül nemcsak Széchenyit vagy Kossuthot, hanem Batthyányt is. A magyar történészek több évtized alatt rengeteg munkát elvégeztek, és ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Urbán Aladár egész történetírói munkássága, életmûve Batthyány tevékenységével foglalkozik, tehát pontosan tudjuk: amikor 1848 elején – Széchenyi aktív kezdeményezõ részvételével – megpróbálják összehozni a kompromisszumot az udvar és a mérsékelt liberálisok közt, az két ember ellen irányul: Kossuth és Batthyány ellen. Arra megy ki a játék, hogy Batthyányt politikailag kiküszöböljék, hiszen õ egyértelmûen Kossuthtal mûködik együtt, egyetértenek, egyeztetnek, munkamegosztásban alakítják a folyamatokat. A film ezzel szemben olyan szavakat ad Batthyány szájába, amelyeket soha, véletlenül se mondott: hogy most kell még gyorsan Béccsel megegyezni. Nem igaz!
– Batthyány ebben a filmben – nekem legalábbis ez a benyomásom -- simulékony kis karrierista.
Erdõdy: Súlytalan, ide-oda csapódó Kossuth-kreatúra. Persze, vannak ilyen klisék szép számmal. Csakhogy Batthyány hihetetlenül szuverén ember, egy arisztokrata minden jó és rossz értelemben vett gõgjével együtt. A Habsburg udvarral szemben arra büszke, hogy a családja nemességét messzebbre lehet visszavezetni az idõben, mint a Habsburgokét! Olyan stílusban tárgyal velük, amely késõbb a kivégzéséhez is hozzájárult! Ráadásul a negyvenes évek elejétõl elismerten az ellenzék vezetõje. Tekintélye van, szervez, irányít, létrehozza a pártot: megkerülhetetlen figura. Ilyen szavakat adni a szájába, mint a filmben, ez felháborító hamisítás vagy tudatlanság!
Gerõ: Legalább ilyen rossznak érzem azonban a film metaforikus üzenetét. A filmnek ugye A Hídember címet adták. Kettõs jelentésû cím: hídember abban az értelemben is, hogy személyes életcéljának tekintette egy állandó kõhíd létrehozását Pest és Buda közt. De abban az értelemben is, hogy úgy vélte, Magyarország felemelkedéséhez meg kell próbálni konszenzust teremteni a két nagy, politikailag szemben álló tömb, a Habsburg-udvar és a magyar liberális reformnemesség közt. A filmben – és ez egyértelmû üzenet – mind a két minõségében kudarcot vall: a híd összeomlik, és a szimbolikusan vett politikai hídteremtés sem sikerül. A film metaforikus üzenete a nagy magyar kudarc. Ez az üzenet súlyosan problematikus. Ugyanis a Lánchíd elkészült. Ez tény, még akkor is, ha Széchenyi maga sosem látta. És ha van isten, vigyázott erre a hídra, mert 1849-ben Alnoch ezredes fel akarta robbantani a már majdnem kész építményt, de õ maga robbant fel. Haynau alatt aztán átadták a hidat, és bár felrobbantották a második világháborúban is, még mindig itt van velünk. Ami pedig a politikai részt illeti: gondolhat bárki bármit a kiegyezésrõl, de létrejött. A Habsburgok és a magyar politikai elit közt ez a kompromisszum biztosított tartós békeperiódust az országnak. Vagyis az üzenet semmilyen szempontból sem hiteles.
– Én más szimbolikus üzenetet véltem kiolvasni a filmbõl. Ismeretes, hogy voltak nézeteltérések Kosáry Domokos és Bereményi Géza között. A rendezõnek ugyanis arra a nyilatkozatára, amelyben azt mondta, nincs bizonyítva az öngyilkosság ténye, Kosáry Domokos, aki a forgatókönyvírás korai szakaszában még történész tanácsadója volt a filmnek, levelet írt Bereményinek, amelyben azt kérte, ilyen állításokkal ne térjen vissza a romantikus nacionalista történelemszemlélethez. A levélre Bereményi Géza nem válaszolt, valószínûleg nemcsak udvariatlanságból, hanem azért sem, mert a tényhû megoldással nem jött volna össze a film eszmei mondanivalója, nevezetesen az, hogy Magyarország balsorsának forrása mindig a külsõ erõkben keresendõ. Hiába akarnak bármit is a nagy elmék és a nagy hazafiak, ha törekvéseik rendre elbuknak az idegen hatalmak ármánykodása vagy erõfölénye miatt. Ez is a nemzeti mitológia része, és szerintem ennek szellemében készült a film.
Gerõ: Elfogadom, lehet így interpretálni. De akkor ez a nagy magyar semmittevés filmje. Ha a balsorsot adottságként tételezzük, akkor az egyetlen lehetõség a magyar történelem szereplõi számára, hogy Oblomovként éljék le az életüket. Márpedig Széchenyi nem egy Oblomov.
– Persze, hogy nem, csak elbukik, mert a magyar történelem kizárólag tragikus hõsöket termel. Ez a nemzeti önsiratás alaptétele.
Erdõdy: Sõt, nemcsak a külsõ gonoszok ennek az okai, hanem a belsõ árulók is. És nemcsak Wesselényi – errõl már beszéltünk –, hanem Kossuth is, aki a filmben, hamisan, a belsõ egység megbontója, és azáltal, hogy téves pályára állítja az országot, Széchenyi álmait is szétveri. Saját fajtája okozza Széchenyi tragédiáját – és akkor itt a másik mítosz, a nagy magyar széthúzás.
Gerõ: Egyébként éppen azért, mert a film nem az öngyilkosságra fut ki, hanem a gyilkosságra, óhatatlanul kimarad belõle Széchenyi egyik tulajdonsága, amelyet pedig a mûvészet megjeleníthetne. Ebben az emberben szerintem ugyanis az a legizgalmasabb, hogy képes a saját személyisége belsõ konfliktusává tenni olyan ügyeket, amelyek nem a személyesség szférájának a konfliktusai. Egy ilyen ember azért lesz öngyilkos, mert olyan problémákat tett saját problémájává, amelyek a személyesség szintjén nem oldhatók meg. Ez modern jelenség. Szerintem a modern embert errõl lehet megismerni, ugyanis a régi korok emberei ritkábban jártak el így, hiszen a világ sokkal inkább istentõl elrendeltnek tûnt. Ha Széchenyinek van emberi tragédiája, akkor ez az alkati és nagyon modern dilemma, hogy egy ember magára veheti-e egy ország sorsát. Az öngyilkosságához ezek a motívumok nagyban hozzájárulhattak. Ha viszont megölték, csak egy õrült ember zavaros fantazmagóriája volt az egész.