A rendszerváltás után Jancsó felfedezte, hogy az új idõk Budapestje kezd hasonlítani az õ régi filmjeinek klasszikus pusztai kulisszáihoz. A hatalom mûködése a nagyváros díszletei közt tetten érhetõbb.

Világváros. Mármint Jancsó Budapestje. Ez nem pontosan azt jelenti, amit érteni szoktunk rajta. Mondjuk, hogy mindenféle hasonló nagyvárosokkal volna érzékeny összeköttetésben, hogy csücskeibe állandóan oda kellene képzelnünk a nemzetközi repterek nyüzsgését, ahonnan áramlik a világfalu multi-kulti népe, tetszetõsen, sokszínûen, hogy azután idegenként is otthon érezze magát, hiszen a honi metropolisz ugyanilyen, elõször tarkának látszik, aztán mint a megpörgetett szivárvány-korong, szürke csõdületté egyesül. 
Ha a várost világkapcsolatai teszik világvárossá, hát a Jancsó-féle Budapest más csatornákon, más dimenziókban vág kaput magán kifelé. A puszták látnokát a kifutópályák és terminálok például nem érdeklik, sem a körgyûrûkhöz csatlakozó autósztrádák. Ha Budapestrõl van kijárat, az mondjuk egy feneketlen kút a Kerepesi temetõben. Az ember ugrik, kifelé-lefelé a városból és már várja is õt a semmi vagy a dimenzióváltás. Jancsó Budapestje világváros – amennyiben a városból közvetlenül elérhetõ külvilághoz idõsíkok, fekete lyukak és a Balaton-felvidéki tanyaház is hozzátartozik. Ebben az esetben egyébként a világvárosból könnyû is, meg nehéz is megszökni. Ha a helyzet olyan, hát a helikopter is csak eszelõsen kelepel odafenn, leselkedik és fenyeget, de szó sem lehet róla, hogy fene nagy égi szabadságában el is tûnhetne a horizont mögött. Máskor bezzeg! Nyílik egy ócska kis oldalajtó, és mintha csúszdán utaztatna a kamera-szem mindjárt a Niagaráig. Szerves világvárosi kapcsolat. Sok víz, amivel Jancsó pesti népének amúgy is vigyázni kell, hiszen ha folyóként folyik, ha esõként ömlik, kimoshatja a városból az idõt. Ez ugyancsak világvárosi jelenség, kifejezetten jancsói értelemben. Vihar kerekedik, kopog a szélvédõ, jár az ablaktörlõ, és nem kell nyomnunk a gázt, hogy beelõzzünk néhány évszázaddal. Máskor meg uszályra kapaszkodunk, mire odébb lökdös minket a következõ generáció („Félre az útból!”), amit csak úgy hozott a városba az áradás, talán bizony az ócska bárka rozsdás oldalán szivárgott be, a vizes õsnemzés nyomát magán viselve énekel és fenyeget.
Így mûködnek hát Jancsó Budapestjének világvárosi külkapcsolatai. Út kifelé nem visz, viszont beugorhatunk a monitorba, akár a nagybõgõbe. Itt, a képernyõ mögött azután vár ránk békétlen tudattalanunk, a rétegzetten heverõ õs-krokodil és ember-õs, ahogy az a Szörnyek évadjában elhangzik. De ugyanilyen monitor-korridorokon csúszhatunk át magának a városnak mélytudatába – mi más volna az, mint a neki megfelelõ õs-állapot, a mocsaras Rákosmezeje, eredeti méretben. A város rétegei is nyilván egymáson fekszenek: honfoglalás-kori robbanó szalmabálákat takar a külváros két háború közti gaztengere és a Jancsó-féle speciális rozsda-zóna, a közel-történelembe vezetõ holtvágányokkal.
A rozsda-zóna egyébként ebben a fantasztikus metropoliszban van olyan fontos hely, mint amilyen a valóságos város valóságos városfejlesztõinek koncepció-dömpingjében szokta megilletni. A romos üzemcsarnokok szerkezete azonos technikát idéz, mint ami az óriás szobrok megnyugtató statikáját adja, magasan a város fölött. Iparosítás-kori reprezentatív bronz üzen a századfordulós plebejus öntött vasnak: galambpiszok díszeleg ezen is, azon is; mondhatni, ez az üzenet hordozója. Amúgy nincsenek messze. A Jancsó Miklós városában hírszolgálatot teljesítõ postagalambnak nem állna módjában málló falú bérházak gipszstukkó díszein pihenõt tartani, amíg a rozsdazóna-béli mozdonytemetõ és elfeledett rendezõ-pályaudvar homlokzatáról felröppen a Lánchíd tetejére. Innen rendes szokása szerint, mondjuk, svábhegyi maffiózó-kastélykertbe száll, aztán akár visszaröppenhet újra valamilyen elátkozott gyárcsarnokhoz, amirõl a spontán privatizáció is elfeledkezett – de ahonnan megint egyenes légifolyosó vezet a Szabadság-szobor hatalmas kifestett szeméig, esetleg vissza a Duna-partra, ahonnan látszik is, és mégsem látszik az a város, melynek néhány szárnycsapással berepülhetõ síkját gazos grundok, emlékmûvek, kísértetjárta hangárok, tetszetõs kéjlakok és vakvágányok feszítik ki.
Vagyis Jancsó Miklós Budapestje nem igen barátkozik Mándy Iván Budapestjével. Pedig van benne pincér, van fecsegõ sírásó, van magányos szaxofonos. De hát Dés Mihály nem valami otthonos kapualjban fújja a rezet, a pincérek halálos kergetõzésben lakják be a Niagarára nyíló metropoliszt, ahelyett, hogy régi vendégekrõl anekdotáznának, a sírásók bezzeg anekdotáznak régi vendégekrõl, de az ilyesmi sírásótól hátborzongató, különösen, ha maga a majdnem örök alkotópáros Jancsó és Hernádi a temetõi törzsvendégek.
n
Jancsó Budapestje nem éppen puha fészek-város, de legalább nem is erõdítmény. Ugyanis minden titokzatossága ellenére áttekinthetõ. Nem csupán a postagalamb repülne benne szabadon, de a nézõi tekintetnek is van hová futnia, legfeljebb elfogja gazdáját a szorongás, mire a nyugvópontot megtalálja. Ebben a vonatkozásban a puszták bóklászóit követõ kései szerzõi kamera nem különbözik a metropoliszban leselkedõ korai változatától. Csakhogy miután az örökifjú mester még a rendszerváltás elõestéjén – éppen a Szörnyek évadja Pesten játszódó prelúdiumával – behúzódott a fõvárosba, az itteni hét játékfilmnyi életmû-szelet kellõs közepén még egy sokkoló stílusfordulattal lepte meg közönségét: búcsút mondott legendás hosszúsnittjeinek. Búcsút mondott továbbá – ezzel összefüggésben – a titok-fejtõ dramaturgiának, mely akár pusztai építményben, akár nagyvárosi kulisszák között természetessé teszi a rejtélyektõl megbódult hõsök és hõsnõk zavart vagy egymást zavaró táncát, és hozzá az õs-eredeti Jancsó-stílust. Tudjuk, a jancsói metropolisz késõi felfedezés; akkor kér hirtelen helyet magának a filmes Budapest-vetületek között, amikor a nézõ már úgy hiszi, látott mindent. Látott körfolyosót, villát, panelt, Úttörõvasutat, látta az ötvenes évek végi vígjátékok budai házasságkötõ-termét elõször, munkást talponállóban valamivel késõbb, plafont bámuló boldogtalan értelmiségit még késõbb, a Szomjas-féle Szigony utcai roncs-panoptikumot – talán legutoljára. 
Hát ezt követi a Jancsó-verzió, ami félidõben rögtön ketté is hasad. 
Mert van elõször a keresõk Budapestje, elszánt zsebbõl-lövõkkel, erõs és gyenge asszonyokkal. A nézõ õket követve, könnycseppek és vízcseppek közt hunyorogva hullákat fedez föl, monitorba nézve átkukucskál a pesti ablakokon, a kamera feldíszített várótermek pillérei között oldalaz, oszloponként új titok vagy új megfejtés-változat.
Majd van ezek után három film, amit illetlenül Trilógiának keresztelt el a kritika, mintha bizony a Mester ünnepélyesen lezárta volna. Ezek a legújabb városlakók viszont nem bóklásznak, oszlopok és monitorok között csak ritkán keringenek. Ehelyett inkább futnak, pörögnek, rángatóznak. A kamera követheti õket éppen, de többé nem szédül el, még a millenniumi oszlop vagy a pálmaágas bronz-nõszemély tetején sem. Nincs rá többé ok ugyanis, hogy a tekintet kutatva táncoljon. Többet fogad be, ha megáll: az új hõsöknek, ha netán mozdulatlanul gubbasztanak, akkor a szájuk jár. Verbális vibrálásukat pedig leginkább megkövülten hallgathatja a közönség, veheti az objektív.
n
A korábbi – de már új életünkhöz formát, teret keresõ – Jancsó-féle Budapest-látomások új összefüggésekkel ismertették meg a nézõt, akit a világ, az ország, a személyiség enigmáin kívül, egy város titkai is érdekeltek. 
Csakis költõi kérdés, hogy miért hiányoznak belõlük a bérház-kapualjak, házmester-lakások, egyetemista-albérletek, kifõzdék, kertvárosi szaletlik? 
Jancsó eddig sem igen pepecselt privát-hangulatokkal, és talán éppen azért nem kereste Budapestet, mert tudta, a város rendes körülmények között nem modell, nem történetfilozófiai demo-objektum. A városnak éppen hogy lényege az a sok-sok kis privát élet, ahogy viszonylagos biztonságban idejét múlatja a békeidõs alattvaló, idõs és fiatal, szegény és tehetõs. Jancsó ettõl a világtól mint számára mûvészileg használhatatlantól, még akkor búcsúzott, amikor az Oldás és kötés címû filmjének hõse eltûnt a Vár alatti alagútban; ott, ahonnan harmincegynéhány évvel késõbb, a Szörnyek évadja hõse elõgurul. 
Mindenesetre jött a rendszerváltás, és kimaradt belõle az albérletek, szaletlik, kiskocsmák népe. A Mesternek pedig volt módja észrevenni, hogy az új idõk hitelesítette Budapest-képlet kezd hasonlítani az õ régi filmjeinek klasszikus pusztai kulisszáihoz. Ahhoz a világhoz, melyben otthon van. Ahol sok a tisztátalan titok, de immár tiszta a szerkezet. Kell elõször is a rozsdaövezet objektuma: lehet csarnok, sehová sem futó sínekkel, lehet bármiféle lenyúlható ingatlan-portéka, vagy éppen leszámolások helyszíne, összeesküvõk gyülekezõhelye. Ha az itteni kóválygásból a kamera a remíz drótüveg hálóján vagy közvetve a monitor-ablakon kikukucskál, átjuthat a Villába, a Villából az Ország Házába (valamilyen Országos Házba), esetleg a Szállodába. Ez így egyszerû négyszög. Négy építmény: egy a távoli síkon, egy a távoli dombon, kettõ középen, ahol a Kék Duna az örök szennyest mossa. Felülrõl az egésznek múlt idõk cinikus emlékmûvei adják a kínos történelmi perspektívát, még feljebb pedig ezt is tovább relativizálja a sztratoszféra és ionoszféra, nagyon messze és nagyon magasan, Jézus Krisztus horoszkópjának megfejtése vár.
Lehet ez hátborzongatóbb is? Lehet. Ez a világ – a kora-kilencvenes évek világa – attól, hogy lélek- és kisember-mentes, azért él. Sõt, épül. Hideg számítások, forrongó hangulat. Oka van, hogy a virtuális alagutak összekötik a pályaudvarokat magánzó-lakásokkal, a drótüveges ipari hodályt miniszterelnöki rezidenciával. Ez itt születõ új rend. Az elsõ alagút, mint említettük, még csak nem is virtuális: piros Volkswagenjén kibukkan rajta a Professzor, Cserhalmi György alakításában, megnézi magának a Duna-parti szállodasort és a Parlamentet, és bár a Villa és a Hodály a Lánchídról még nem látható, azért nyugtázhatja: a Mester figyelmére méltó gyanús pezsgés indult meg itt felül, az örökös városi mikro-hangulatok aljnövényzete fölött. 
A Trilógiában viszont a város már nem pezseg, és nem szervezkedik. Külön éli életét Villa, Szálloda, Országos Ház, Lepusztult Hodály. Ez utóbbiakhoz a Trilógiában a bûn és baj ismert és konkrét nyoma tapad: Jancsó-féle „hodály” a leégett Budapest Sportcsarnok, vagy „hodály” a csõd-bûntettõl érintett Rózsadomb Szálló kísérteties torzója. A komolyképû keresõk és konspirátorok nem lakják be a teljes cselekményt, legfeljebb meg lehet õket látogatni a maguk kis szemétdombjain, kit a kéjlakban, kit a fõhivatalban, esetleg meghívni õket, fogadni és visszaküldeni. Ami a várost illeti, minden megvan, de már minden valakié. Tulajdonviszonyok, erõviszonyok rendezve, nincs többé egy egész filmcselekményt kitöltõ terv vagy rejtély, tehát titkos alagutak sincsenek, melyekben haladva a hõsök bejárhatnák ezt a majdnem üres, stilizált várost, és betölthetnék benne küldetésüket. A sínek menti gaztengerben fölbukkanhat éppen egy spéci terepjáró, de az nem a másik világ küldöttje. 
Az emlékmûvek pedig már nem csupán cinikusan néznek lefelé, mint amikor még elszánt emberek küldetéses fejjel elautóztak alattuk. Az emlékmûvek hatalmasak és röhejesek. Talán bizony röhögnek is. Pontosabban a Trilógia Budapest-járó Ulysses-párosa röhög és röhögtet helyettük odafentrõl. Mert akinek a fent említett Jancsó-pesti objektumok – úgyis, mint panoptikum-tárlók – között átjárása (átrepülése?) van, az csakis az új filmek fecsegõ és rángatózó clown-különítménye. Kapa, Pepe és csatlósaik. Mintha bizony eltévedt ejtõernyõsök volnának még a Szörnyek évadja augusztus huszadikai ünnepségérõl. Õk egyedül, a Jancsó-féle „Makro-Budapest” bármely objektumára potyoghatnak. Feltalálják magukat Rozsda-zónában, Országos Házban, Villa-kertben, oszlopfõn és a temetõben. A Szálloda már nem játszik. Aki akart, már megérkezett. 
A Város hálója viszont elszakadt. Egy „objektum-közi”, tehát régi (Jancsónál tíz esztendõs) komplett pesti történethez hiányzik a tánc és áramlás. Tíz éve még a régi hosszú snittek mutathatták, ahogy bírvágy és politika a dolgokat mozgásban tartja. Egyszer még megint szükség lehet rájuk. Egyszer: esetleg holnap. Ma (tegnap?) viszont nincs. A Trilógia filmjeiben beomlott a virtuális alagút. Amúgy megvan a város, darabokban. 
És vannak az égbõl potyogó hõsök, akik alagutak nélkül is eljutnak bárhová. Plusz a galambok küldeményei, bronz-patinától ipari rozsdáig. Magasan a történelem fölött. Oda és vissza.