Bibó breviárium
Képtudat és önismeret
Weiss János filozófus, Tillmann J. A. és Fehérvári
Tamás esztéta beszélgetése Bibó Istvánról
és Forgács Péter filmjérõl.
Tillmann J. A.: Forgács Péter a Privát Magyarországgal
az elmúlt másfél évtized során új
filmmûfajt teremtett. Talált tárgyakkal, „hozott anyagból”
dolgozik, a produktum mégis meghökkentõen új
és jelenérvényû. A régi mozgóképek
a szöveg és a zene (vagy hang) háromszögében
teljesen újjászervezve mutatkoznak meg. A Bibó-film
a sorozat kiemelkedõ darabja, mivel ezúttal az eddig alkalmazott
összetevõk – az amatõrfilmek, a filmhíradók
képei, a szöveg- és hanganyagok, valamint Szemzõ
Tibor zenéje – egy nagy formátumú személyiség
élettörténete és gondolkodása köré
szövõdik. Ami „szöveges” elõzményeiben –
a Márai- és Wittgenstein Közjátékokban
– még csak töredékesen van jelen, itt gazdag mintázatú,
egységes szövedékként áll elõttünk.
Fehérvári Tamás: A Privát Magyarországban
eddig alkalmazott összetevõk most elsõsorban funkcionálisan
vannak jelen: lehetõvé teszik, hogy a Bibó-szövegek
elhangozzanak. A sorozatban elsõ alkalommal vált fontossá
a szöveg jelentése – ebbõl a szempontból a Bibó
breviárium mindenképpen újdonságot jelent.
A korábbi darabokban – és ez a talán legbeszédesebb
epizódban, a Csermanek csókjában érhetõ
leginkább tetten – a szöveg csak alkalmat adott az emberi beszéd
zenei szólamként való felhasználására.
A Csermanekben elhangzó Hamvas-töredékekre ez éppúgy
igaz, mint a színházi rádióközvetítés
hanganyagára vagy akár Kádár János monológjaira.
A felhasználásbeli különbség azért
is szembetûnõ, mert a Bibó-szövegeket mondó
Dobszay László intonációja igen hasonlít
arra az elõadásmódra, ahogy Szemzõ mondjuk
a Vízöntõt interpretálja. Persze leginkább
Bibó hanghordozását idézi.
Weiss János: A Bibó-filmben a kép és a
gondolatok egymáshoz való viszonya döbbenetes. Azt hiszem,
kettõs játék zajlik; mindkét esetben az élet
és a gondolat viszonyáról van szó. Egyrészt
Bibó élettörténetébõl látunk
bizonyos eseményeket, másrészt viszont ott van a megszólaló
szövegek és a képek viszonya. Ez olykor metaforikus,
tehát valamilyen áttétellel jelenik meg, máskor
viszont életképek kerülnek a szöveg mögé.
Amikor például az úri polgári magyar karakter
zsákutcás jellegérõl van szó, akkor
teljesen alaktalan formájú lett a két összetekeredett
birkózó. Az '56-os események kapcsán pedig
nagyon konkrét életképeket láttunk.
Tillmann: Mindhárom megoldást használja a film:
van, amikor a kép ráerõsít a szövegre;
van, amikor közömbös a viszonyuk; van, amikor szembe mennek
egymással – e viszonylatok állandó mozgásban
vannak a Privát Magyarország-filmekben. Forgács mindezzel
olyan meditatív filmes mûfajt hozott létre, amely alternatívát
jelent a gyorsuló és felületes látványözönnel
szemben.
Fehérvári: A gyors vágás nem csak ellenpontozná
az elhangzó szövegek tartalmát, de agyon is nyomná
azt. Befogadhatatlanná válna, elsikkadna a zûrzavarban.
Ez azzal járna, hogy képileg nem a bibói gondolkodásmód,
a tõle idézett szövegekben megjelenõ magatartás
közvetítõdne, hanem a Bibó által elemzett
állapotok, ami által a film a nézõt még
inkább belepasszírozná ezekbe a kondíciókba.
Ezzel szemben rengeteg a lassítás, erõs a film meditatív
jellege. A másik feltûnõ dolog, hogy alig látunk
tiszta képeket. Soha ennyi optikai torzítás nem volt
a Privát Magyarország darabjaiban. Míg korábban
a filmek összeállításának lényegét
az adta, hogy ne látszódjanak az utómunkálatok,
hogy a film – nem a félrevezetés, hanem a megalkotott történet
kedvéért – érintetlen amatõrfilmnek tûnjön,
addig a Bibó breviárium esetében Forgács a
dokumentum-jellegrõl már a képi megfogalmazás
szintjén is lemond.
Tillmann: A talált képek többirányú
kimélyítése történik, s ezáltal
az eredeti jelenetek gazdag dimenzionáltságával egyenértékû
térbeliség jön létre. Aki ezeket a szövegeket
hallja és követi, annak tulajdonképpen szétválik
az agya, mert nemcsak a sûrû szövegeket, hanem a képekkel
és hangokkal való változékony összefüggését
is értelmeznie kell. És persze a mai vonatkozásait,
hiszen az elhangzó gondolatok aktualitását nem csak
az adja, hogy most hangzanak föl.
Weiss: Ezeket a szövegeket szinte mindenki ismeri, aki olvasott
Bibót. Nem valamilyen elfelejtett, a Bibó-kánonon
belül is háttérbe szorult írások rafinált
aktualizálásáról van szó, hanem pont
a legjobban ismert szövegek érvényességére
csodálkozunk rá. De azt hiszem, legfõképpen
nem is a szövegek tartalma aktuális és mellvágó,
hanem az a magatartás, amit képviselnek, a közállapotokról
való gondolkodás mikéntje.
Tillmann: A film tárgya: Bibó mint ember, mint személyiség
és mint filozófus – pontosabban a filozófus. Lévén,
hogy egyszerre idõtlen érvényû és ugyanakkor
hallatlanul idõszerû gondolkodóról van szó.
Mert mindazon jelenségek, amiket Bibó – és a film
az õ személyén keresztül – szóba hoz és
értelmez, a mai Magyarországon különösen idõszerûek.
Persze ez az aktualitás nem holmi pillanatnyi széljárásnak
köszönhetõ, hanem olyan mélyáramoknak, amelyek
máig meghatározók a magyar közállapotokban
– no meg következményeikben: az azt alakító személyiségek
jellemzõiben.
Weiss: Az elmúlt idõben mintha kibontakozóban
lenne egy Bibó-reneszánsz Magyarországon; a nagy hallgatás
után, a rendszerváltás óta most mintha megélénkült
volna iránta az érdeklõdés. A magyarországi
recepció csúcsideje a nyolcvanas évek közepe
volt. A ’81-ben megjelent Bibó emlékkönyv után
lassan beszivárgott és készült néhány,
a magyar társadalom átalakítására vonatkozó
dokumentum, amelyekben Bibó eleven gondolkodóként
volt jelen. A mostani viszont – amihez szerintem ez a film is kapcsolható
– sajátos reneszánsz. Nagyjából az lenne a
perspektívája, hogy Bibót mint a társadalomlélektan
szakértõjét fedezik fel. Több ilyen írás
látott napvilágot az elmúlt idõben, melyek
közül most csak Perecz László Szép rendbe
foglalva címû kötetét említem. Ebben a
szerzõ szinte maga is meglepõdik azon, hogy általában
a társadalomlélektani megállapítások
alkotják a mondanivaló centrumát, holott – mondja
Perecz – Bibó lélektanra vonatkozó ismeretei nem mennek
túl egy mûvelt ember ismeretein. Ebben a filmben is központiak
azok a gondolatok, amelyek Bibóból azt emelik ki, mit látott
az általános magyar közállapotban mint lélektani
háttérben. A másik föltûnõ elem
a fantasztikusan távolságtartó látásmód.
Sokáig nem filozófusnak sorolták be, hanem társadalomtudósnak,
politológusnak, egyebeknek. Magyarországon ezek a határvonalak
meglehetõsen szilárdak és egyértelmûek,
így soha nem tesz jót egy gondolkodó befogadásának,
ha körülötte besorolási problémák vannak.
Tillmann: Bibó teljesen egyedülálló a magyar,
de talán a nemzetközi szellemi mezõnyben is. Hozzászoktunk
ahhoz, hogy ha valaki szociológus, akkor szociologikus perspektívában
látja a világot, ha társadalomlélektannal foglalkozik,
akkor meg olyanban, és így tovább. Mindegyikõjük
esetében van egy körülhatárolt szakmai megközelítésmód.
Bibó viszont példátlan módon integrálta
kora felismeréseit – a jogfilozófiától a pszichoanalízisen
át a szociográfiáig. Lehet, hogy nem folytatott mélylélektani
tanulmányokat, de azzal a fajta éleslátással
szemlélte és értelmezte az õt körülvevõ
világot, amelyet az analízis alakított ki. A meglátásait
pedig nem egy lebegõ „néplélekre” vonatkoztatta, hanem
a társadalomtörténeti fejleményekkel összefüggésben
értelmezte – miközben kivételes, morális lényként
élte az életét. Nem utolsó sorban ez adja a
film aktualitását. Nem egy szakfilozófus a „hõse”,
hanem egy bölcs ember, akinek az elgondolásai tökéletesen
fedésben vannak a tetteivel. Ez a filozófiatörténet
utolsó évszázadaiban éppoly kevéssé
evidencia, mint a magyar közéletben.
Weiss: Ha filozófusként beszélünk róla,
akkor roppant feltûnõ ez a fajta távolságtartó,
pozitivisztikus látásmód. Ha az egymásra hivatkozó
gondolatokra tekintünk, akkor viszont hatalmas kérdésbe
ütközünk, amivel egyébként a film is játszik.
Az egyik legkorábbi szöveg arról szólt a filmben,
hogy ha létrejön egy kényszerpályán mozgó
társadalom, akkor abban polarizálódás játszódik
le a gyakorlati emberek és a lényeglátók között.
Politikus a gyakorlati ember lesz, aki képes mindenféle kompromisszum
megkötésére, mindenféle elv feladására,
míg a másik oldalon állnak a lényeglátók.
A film egyik utolsó szövege az '56-os államminiszteri
nyilatkozata – amiben nincs semmi patetikus, miközben az egész
szituáció nagyon abszurd, hiszen egy napja kinevezett államminiszterként
egyedül ül az országházban. Szóval a szövegnek
van egy sajátos önmagára utalása: miként
volt képes Bibó ezt látni, hogyan tudott ilyen körülmények
között politizálni. Honnan van ez az álláspont
és ez a távolságtartó képesség?
Az egyik forrása bizonyára a külföldi tanulmányok.
De a másik forrás az, hogy Bibó szituációkhoz
kötõdik. Amikor úgy érezte, most olyan szituációhoz
jutottunk, hogy ezen a hisztérikusságon fölül lehet
emelkedni, akkor õ a saját viselkedésével megpróbált
erre valamilyen példát adni. Mondjuk: a reálpolitikusság
és a lényeglátás valamiképpen közvetíthetõ
egymással.
Tillmann: Ennek megértéséhez Bibónak a
filmben elhangzó hangfelvétele adja a kulcsot, amikor Krisztusról
mint az önismeret fordulópontjáról beszél.
Arról a Krisztusról, aki ráébredt „a szelídség
mindenekfölött való hatalmára”. Az evangéliumokból
ismertek fölöttébb indulatos gesztusai: ahogy a kufárokat
kiûzi vagy megátkozza a fügefát – ami a legabszurdabb
epizód. Bibó ezeket a mozzanatokat értelmezve írja
le azt a lelki mechanizmust, ami megfékezi a feszítõ
indulatok energiáját, és szelídséggé
alakítja. A szelídség a leghatékonyabb erõ
– vallja Bibó is, lévén velejéig keresztény.
Bibó történetvíziója, Az európai
társadalomfejlõdés értelmérõl
keresztény történetfilozófia, az európai
folyamatok megértésének egyik kulcsszövege. Nem
véletlenül hallgatnak róla a kereszténység
„kereszténynemzeti” karikatúrái – a Bibó Kollégium
balkáni gerléirõl nem is beszélve.
Fehérvári: Ugyanazokkal a szavakkal beszélsz Bibóról,
mint õ Krisztusról – bár nyilván a tapasztalat
is ugyanaz.
Weiss: Azt hiszem, hogy az általa képviselt látásmódnak,
amit annyira megszólítónak érzünk, az
egyik döntõ vonása: „Csak nem felülni semmiféle
hisztériának!” Ez a látásmód megdöbbentõ
a maga józanságával, meggondoltságával,
hihetetlen pontosságával.
Fehérvári: A film a maga eszközeivel ezt a fajta
látásmódot, nyugalmat hangsúlyozza; a korábban
említett lassítások és ismétlések
is ezt szolgálják. Nem a Bibóról készült
film- és fotófelvételek szûkössége
okozza, hogy Forgács ezúttal – a korábbiakhoz képest
– ilyen csekély számú képpel dolgozott.
Weiss: Bibó azt tekinti a magyar történelem egyik
legfontosabb sajátosságának, hogy kényszerpályákon
bukdácsol, mégpedig azért, mert soha nem tudja földolgozni,
ami vele történt. A földolgozás helyét hisztérikus
viszonyulás váltja fel; saját és közösségi
létünk problémáival szemben hisztérikus
viszonyulás alakul ki. Ennek számos dimenziója van,
amit aztán kidolgoz A közép-kelet európai kisállamok
nyomorúságától a Zsidókérdésen
át az Eltorzult magyar alkatig és lehetne még sorolni.
Írásainak, gondolatai megfogalmazásának fõ
szempontja mindig az: „csak kívül lenni ezen a hisztérián!”
Ettõl nagyon megkapóak ezek a gondolatok. S van egyfajta
felszabadító élmény is bennük – feltéve,
hogy e gondolatok mentén ráismerünk a magunk világára.
Az ember maga is azt érezheti, hogy ezeken a hisztérikus
problémákon felül lehet emelkedni, ki lehet belõlük
szakadni.
Fehérvári: Bibó föllépései
olyan korszakokhoz kötõdnek, amikor erre – legalábbis
elvileg – remény volt. Amikor kiderül, hogy mégsem,
akkor elhallgat. Aztán jön a következõ ilyen korszak,
és megint hihetetlenül produktív lesz.
Weiss: A dolog aktualitása, hogy a rendszerváltozás
vagy az azt követõ idõszak – ha meg tudjuk különböztetni
ezt a két periódust – összefonódik bizonyos élethazugságok
kialakulásával, illetve régebbi élethazugságok
módosulásával. Az én referenciám Adorno
1959-es tanulmánya, a Mit jelent a múlt feldolgozása:
a német élethazugság szerint „mi mindannyian demokraták
voltunk”. Pillanatnyilag ez a magyar élethazugság is. Az
élethazugságok kibeszéletlen, föltáratlan
zsákutcák, amik hisztérizálnak. Ugyanilyen
szituációban vagyunk most is. Nem biztos, hogy ezeknek a
szövegeknek tartalmilag minden esetben így kellene szólniuk,
ha Bibó ezeket ma írná. A gesztus viszont aktuális,
méghozzá nem annyira a rendszerváltozás után,
mint inkább 2000 körül. A magyar társadalom éppen
azáltal döbbenhetett rá az élethazugságokra,
hogy egy olyan nemzedékkel együtt látta feléledésüket,
amelyet generációs alapon eleve védettnek hitt. Mi
lesz ebbõl az országból, ha még azok is kötõdnek
az élethazugsághoz, akikrõl feltételezhetõ,
hogy mindezen kívül állnak? Az a döbbenetes, hogy
a kényszerpályák valahogy folytatódnak, az
élethazugságok ilyen vagy olyan köntösben újra
és újra fölütik a fejüket.
Tillmann: Ez szinte szó szerint elhangzik a filmben mint a nemzeti
és a személyes önismeret a kérdése. Ugyanis
ahhoz, hogy olyan fogalmak, mint a lelkiismeret – amelyet a közbeszéd
nem szokott használni – érvényesek legyenek a nemzeti
önismeretre, olyan személyek szükségeltetnek, akik
magukkal valamelyest egyenesbe jutottak.
Weiss: A film elején a Magyar közéletbõl
hangzik el idézet, ahol arról van szó, hogy a magyar
alkat kétfelé hasadt: vannak egyrészt a semmiféle
kompromisszumtól vissza nem riadó, némi eufémizmussal
reálpolitikusnak nevezett emberek (nem feltétlenül a
politikában, hanem mindenütt, középszinteken, intézményekben,
egyetemeken). Kiváló a realitásérzékük,
könnyebben érvényesülnek, egy kicsit még
irigyeljük is õket. Õk vannak az egyik oldalon, a másik
oldalon pedig az egyre inkább a nevetséges prófétai
tartás felé sodródó lényeglátók,
akik egybõl megtalálják a pontot, hogy mitõl
döglik a légy. Azt mondja Bibó, hogy ebben a polarizálódásban
a társadalom morális tartása elhasználódik,
tönkremegy. Olyan polarizálódásról van
szó, ahol a morális kérdések nem játszanak
semmiféle szerepet. Sem a reálpolitikusoknál, sem
a szitán átlátóknál. A morális
energiát elhasználják, hisztériát generáló
lélektani közállapot jön létre, amiben az
emberek nem tudnak józanok maradni, mert nincsenek morális
tartalékaik. Ott volt az a csodálatos kép, ahol egy
férfi húzott le egy nõt egy aknába – a materialista
karakter. Ebben a térségben kialakul egy materialista karakter
– talán nihilistának is lehetne nevezni –, amelyben nincsenek
morális korlátok. Mindannyian olvastuk ezeket az írásokat.
Volt egy ilyen periódus, amikor a tanácsadók azt sugallták:
az nem politikus, aki morális szempontokat fontolgat.
Tillmann: Ez az egyik fontos megállapítása, a
másik pedig az, amit a '45-ös összeomlásról
elmond: mindezek a közösen konstruált képzelet-
és hazugságvilágok idõrõl idõre
összetalálkoznak a valósággal – és összeroppannak.
A mai imázs- és mázvilágra, a mûködtetõire
meg a híveire ugyancsak egy ilyen nagy találkozás
vár.
Weiss: Mindez megtalálható a Közösségi
hisztériáról címû szövegben, itt
szerepel az igen tipikus „öndokumentáció” kifejezés
is, amikor a Nobel-díjak, az olimpiai rekordok elvesztik spontán,
öncélú jellegüket és belekerülnek a
nemzeti öndokumentáció szolgálatába. Amikor
még nem Magyarországon éltem, mindig feltûnt,
hogy amint az ember átlépi a határt, úgy érzi,
a híradásokban tombolnak az érzelmek – és az
most mindegy, hogy ezek az érzelmek szimpatikusak vagy sem. Az az
ember, aki egy másik kontextusból érkezik, már
a hírek megfogalmazásának szintjén is érezhet
egyfajta hisztérikusságot. A hisztérikusságban
az öndokumentáció lesz a fontos. A nagy létkérdésekrõl
szólnak a híradások, az elsõ megkonduló
harangtól az idõjárás-jelentésig.
Tillmann: Ez azért elsõsorban szakmai probléma,
mégpedig a médium szakmunkásainak a képzetlensége
vagy alkalmatlansága. Tudniillik, ha XY megszólal, akkor
XY-t vagy a sajtóközleményét szó szerint
idézik. Kellõ kultúra híján, restség
vagy alkalmatlanság folytán nem teszik nagyobb történések
összefüggésébe, azaz a világ valódi
eseményeinek kontextusába ezeket a „híreket”.
Fehérvári: Ez nem feltétlenül restség
vagy szakmai hozzá nem értés. Már az is komoly
támadási felületet nyújt, ha a szerkesztõk
kivágják a riportalany köhécselését
vagy ö-zését. Mifelénk függõ beszédben
idézni valakit azonnal a hiteltelenség vádját
vonhatja maga után. Ennek az egyik okát alighanem Közép-Kelet
Európa médiatörténetében kell keresni,
de ugyanilyen fontos az is – bár lehet, hogy ez ugyancsak ennek
a történetnek a lélektani következménye
–, hogy roppant meggondolatlanok a nyilvánosan tett kijelentések,
amelyeket azután az azonnali letagadás követ.
Weiss: Ez is igaz, de gondoljatok az idõjárás-jelentések
szóhasználatára: „hazánk fölött az
ég”. Azokban az idõjárás-jelentésekben,
amiket hallgatni szoktam, a „hazám” kifejezés nem fordul
elõ. Akkor odakerül még elé a harangszó
– és a dolog máris kompletté válik.
A beszélgetés elhangzott a Pécsi Egyetemen,
március 6-án. Lejegyezte és szerkesztette: Fehérvári
Tamás.
|