Greta Garbót „isteninek” nevezték, Bardot azonban spiritualizmushoz vonzódó világunkban nagyon is evilági, nagyon is földi jelenség. – 1959 a fordulat éve a francia esszéírásban: az egzisztencialisták nagyasszonya húszoldalas méltatást szentel egy „közönséges” film-dívának.

Szilveszterkor Brigitte Bardot megjelent a televízió képernyõjén. Mint mindig, ezúttal is blúzban-farmerben, feltupírozott hajjal. Valami díványon heverészett, gitárt pengetve. Na, ennyit még én is tudok – mondogatták a nõk. Ráadásul nem is szép. De a férfiak majd felfalták a szemükkel. Késõbb harminc nézõ közül mindössze három nyilatkozott úgy, hogy szerinte a színésznõ nagyon is csinos. B. B., semmi kétség, nem örvend nagy szeretetnek tulajdon hazájában. Amikor az És Isten megteremté a nõt címû filmet bemutatták, a produkció, amire száznegyven milliót költöttek, alig negyvenet hozott a konyhára. Az Egyesült Államokban viszont a bevétel elérte a négy millió dollárt. Ma már B. B. ugyanolyan exportcikke Franciaországnak, mint a Renault gépkocsi.
Ráadásul õ lett a legújabb bálványa az amerikai ifjúságnak. De hiába lett világhírû sztár, a franciák csak nem akarják elismerni az érdemeit. A sajtó hétrõl hétre minden kis szeszélyérõl beszámol, minden szerelmi kalandjáról tudósít, személyiségének újabb és újabb elemzésével lepi meg az olvasókat, de a legtöbb cikk, akárcsak a legtöbb pletyka, rosszindulatú és elfogult. Brigitte vagy háromszáz levelet kap naponta a hódolóitól, de a felháborodott anyák is mindennap írnak tiltakozó leveleket, hol a szerkesztõségekbe, hol a polgármesternek, hol a plébánosnak. Amikor három jó házból való fiatal nemrég az Angers-ba tartó gyorson megölt egy öregembert, sokan ezért is B. B.-t panaszolták be a városka polgármesterénél. Állításuk szerint az És Isten megteremté a nõt rontotta meg a fiatalokat, a filmet ugyanis Angers-ban épp akkor mutatták be. Engem egyáltalán nem lep meg, hogy a filmjeit a hivatásos moralisták minden országban megpróbálják betiltatni. De a nyárspolgári prüdéria még nem magyarázza meg, hogy a francia közönség miért olyan ellenséges B. B.-vel szemben. Hiszen vetkõzni Martine Carole is vetkõzött a filmjeiben, de senkinek sem jutott eszébe emiatt szemrehányást tenni a színésznõnek. B. B. viszont valóságos jelképe lett a paráznaságnak. Vajon mivel kelt ennyi ellenséges indulatot az a személyiség, akit Marc Allégret és fõleg Vadim formálta ilyenné?
Hogy megértsük, B. B. mit is képvisel, ahhoz nem kell tudni, milyen is a valóságban az a fiatal nõ, akinek Brigitte Bardot a neve. A csodálóknak és ellenfeleknek ugyanis nem valóságos, hanem képzeletbeli teremtménnyel van dolguk. B. B. legendája ugyanúgy meríti erejét az életébõl, mint az általa játszott szerepekbõl. A legenda régi mítoszban gyökeredzik, s Vadim ezt a mítoszt próbálja életre kelteni: valójában az „örök nõiség” ízig-vérig modern változatának és ezzel egy újfajta erotikának a feltalálója. Valójában ez az újdonság ejt rabul egyeseket és háborít fel másokat.
A szerelem rejtély nélkül is szerelem, de az erotikát nem tudja nélkülözni. Márpedig, legalábbis a filmekben, a férfiak és nõk közti társadalmi különbség jelentõs csökkenésével az erotika szerepe is visszaszorult. 1930 és 1940 között az erotika lassan átadta helyét a romantikának meg a szentimentalizmusnak. A vampnak a kis barátnõ lépett a helyébe, ennek a nõtípusnak pedig Jean Arthur a legtökéletesebb képviselõje. Mindenesetre 1947-ben, amikor a filmgyártás komoly válságba került, a rendezõk visszatértek az erotikához, ezzel próbálva újra megszerezni a nézõk kegyeit. De akkor, amikor a nõk autót vezetnek meg tõzsdéznek, amikor semmi különöset nem látnak abban, hogy valaki meztelenül napozik a tengerparton, vajmi kevés az esély a vampnak és a vampot övezõ mítosznak a feltámasztására. Ettõl fogva a rendezõk közvetlenül a nõi bájakra építettek. A sztárok pedig nem annyira tüzes vagy álmodozó tekintetüknek, mint inkább testalkatuknak, anatómiai adottságaiknak köszönhették népszerûségüket. Marilyn Monroe, Sophia Loren és Lollobrigida megannyi bizonyíték, hogy a férfiak szemében az érett nõ minden varázsát megõrizte. Az álommal kereskedõk azonban más megoldással is kísérleteztek. Audrey Hepburn, Françoise Arnoul, Marina Vlady, Leslie Caron és Brigitte Bardot inkább a fiús lány típusának képviselõje. Vadim tizennégy éves kamaszt szerzõdtetett a Veszedelmes viszonyokhoz. S a kislányos nõ nemcsak a moziban népszerû; Arthur Miller Pillantás a hídról címû darabjának hõse még a pubertás kort sem éri el. Nabokov Lolitája pedig, amely egy negyven éves férfi meg egy tizenkét esztendõs csitri viszonyáról szól, hónapok óta vezeti az amerikai regények sikerlistáját. Ma már a nõ ugyanabban a világban él, mint amelyikben a férfi; csak a csitri él olyan világban, amelybõl a férfi ki van zárva. Ilyenformán pusztán a korkülönbség állíthatja vissza köztük a távolságot, ami fontos elõfeltétele a vágynak. Az „új Éva”, semmi kétség, valamiféle keveréke a tilos „zöld gyümölcsnek” meg a „végzet asszonyának”.
Mármost Brigitte Bardot tökéletes példánya a kétértelmûségre rájátszó nimfának. Izmos és kisportolt teste hátulról nézve egyszerre fiús és nõies. Durcás ajka mintha csókra invitálna. Szeret mezítláb sétálni, nem kedveli az elegáns ruhákat, a bizsukat, a parfümöt meg az arcfestéket. Járása csupa érzékiség, és még egy szent is elkárhozna, ha csak egyszer is táncolni látná. Azt mondják, az arca mindig egyforma. Igaz, hogy ezen az arcon hiába is keresnénk a külvilág visszfényét, és hogy belsõ lelki zavarok se nagyon tükrözõdnek rajta. De valahogy illik is hozzá ez a közöny. Hiába, B. B.-t nem jelölte meg az élet. Még ha igaz is, hogy pontosan úgy élt, mint ahogyan a Baj esetén hõsnõje, az is igaz, hogy vajmi keveset fogott fel az élet nagy leckéibõl, s hogy nem vont le belõlük semmi tanulságot. B. B.-nek nincs se múltja, se emlékezete; valójában tudatlanságának köszönheti azt az ártatlanságot, amely elválaszthatatlan a gyermekkor mítoszától.
A köréje szövõdõ legenda B. B.-t mindig is ezzel a gyermeteg és zavarba ejtõ nõalakkal azonosította. Vadim annak idején a testet öltött „természetességként” mutatta be a közönségnek. „Nem játszik – mondta róla –, csak van”. Maga B. B. sem mond mást. „Én azonosnak érzem magam az És Isten megteremté a nõt Juliette-jével.” Azt beszélik, fésût sem használ, csak az ujjaival beletúr a hajába. Azt beszélik, utálja a nagyvilági életet. És hogy szeszélyes, sértõdékeny, kiszámíthatatlan. Hiába várta a producer elsõ filmjének, a Parancsoljon, Monsieur Balzacnak a bemutatóján, nem ment el a fogadásra. Ösztönös lénynek tartják, aki minden pillanatban azt cselekszi, ami épp jól esik. A gyermekkor õszintesége mellett a gyermekkor rejtélyességét is õrzi. Egy szó, mint száz, talányos teremtés; ez a kép azonban nem szakít a nõiség hagyományos mítoszával. Az általa alakított szerepeknek nagyon is van konvencionális dimenziójuk. Lehet, hogy B. B. a nyers természeti erõ képviselõje, de a férfi feladata, hogy ezt a nyers erõt betörje, megzabolázza.
Juliette fiatal férje elhatározza, hogy sarkára áll, és lekever neki egy hatalmas pofont, mire Juliette egy szempillantás alatt visszavedlik engedelmes és szófogadó feleséggé. B. B. még gyerek, pártfogóra, vezetõre van szüksége. És a klisé bevált. Hízeleg a férfiak hiúságának, az érett nõket pedig megnyugtatja. Persze, minden nézõ azért nem hisz a férfinak meg a társadalmi rendnek – igaz, csak sugallt – gyõzelmében: Vadim filmje és az Autant-Laráé is kerüli a banalitás csapdáját. Abban reménykedhetünk, hogy a nimfa elõbb-utóbb megtalálja helyét az életben, de hogy nem lesz se mintafeleség, se mintaanya, az biztos. Mindenesetre, B. B.-vel nemcsak az a baj, hogy tudatlan és tapasztalatlan – ezen még lehetne segíteni – hanem ijesztõen õszinte. Nem perverz, nem lázadó, nem parázna – ez a magyarázata, hogy az erkölcs-csõszök olyan tehetetlenek vele. A jó is meg a rossz is része a konvencióknak, neki pedig eszébe sem jut, hogy tiszteletben kéne tartania õket.
Jól megvilágítja ezt a személyiséget az És Isten megteremté a nõt lakodalmi jelenete. Juliette azonnal ágyba bújik újdonsült férjével, majd a lakodalmi vacsora kellõs közepén hálóköntösben megjelenik a hüledezõ vendégek elõtt, aztán – se szó, se beszéd – egy homárral, egy sült csirkével meg egy üveg borral a tálcáján visszavonul a szobájába. Teheti: fütyül az emberek véleményére. Pedig nem akar õ megbotránkoztatni. Mindössze eszik, ha éhes, szeretkezik, ha úgy hozza kedve. A vágy meg a gyönyör az õ szemében valóságosabb minden konvenciónál és elõírásnál. Mindössze mindig azt csinálja, amit szeretne, épp ez a zavarba ejtõ benne. Nem kérdéseket vet fel, csak válaszokat ad, és ezeknek a válaszoknak az õszintesége másra is könnyen átragadhat. Az erkölcsi hibákat ki lehet javítani, de hogyan lehetne B. B.-t megfosztani hitelességétõl? Hiszen ez a hitelesség a lényege. Ezt se pofonokkal, se érvekkel nem lehet tõle elvenni. Õ nemcsak a képmutatásnak meg a szemrehányásoknak mond nemet, hanem az óvatosságnak és a megfontoltságnak is. Az õ szemében még a jövõ is amolyan felnõtt találmány, nem csoda, hogy bizalmatlan vele. „Úgy élek, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnék” – mondja Juliette. És Brigitte: „Valahányszor szerelmes leszek, mindig azt hiszem, örökké fog tartani.” Az örökkévalóságban élni – ez is csak az idõ megtagadása. Azt mondja, nagy csodálója James Deannek. És csakugyan, benne is megvannak azok a tulajdonságok – az élet habzsolása, a kompromisszumra való képtelenség, a közeli halál tudata –, amelyek olyan tragikus intenzitást kaptak Dean személyiségében. De B. B. a fiatalokra jellemzõ eszméknek is megtestesítõje. Nem csoda, hogy sokak szemében a modernkori erkölcstelenség terméke és képviselõje. Az erkölcsös nõ biztonságban érzi magát a klasszikus Kirkék láttán, akik sötét titkoknak köszönhetik bûbájos hatalmukat. Ezek a kacér, számító teremtések nagyon értenek hozzá, hogyan kell behálózni a férfiakat. A menyasszony, a feleség, a nagylelkû szeretõ és az akarnok anya erényessége biztos tudatában átkozza meg ezeket a boszorkányokat. De ha a Gonosz az ártatlanság látszatát ölti magára, elönti õket a düh. B. B.-ben nincs romlottság, az õszinteség meg a jóság szinte leolvasható az arcáról. Nem perverz, nem is züllött. A Mesterségem a szerelem címû filmben fürgén felhúzza a szoknyáját, úgy ajánlkozik fel Gabinnek. De még a cinizmusában is van valami lefegyverezõ ártatlanság. Üde, egészséges és nyugodtan érzéki: legjobb akarattal sem lehet felismerni benne a Sátánt, ezért is látják a szépségét elirigylõ nõk az ördöggel cimboráló boszorkánynak.
Jóllehet B. B. mindenkit megbabonáz, sok férfi ellenséges vele szemben. A francia férfiak jórésze úgy véli, a nõ minden vonzóerejét elveszíti, ha nem festi magát. Szerintük lehetetlen nadrágban járó nõt megkívánni. Brigitte azonban bebizonyította, hogy nagyon is lehet. Akárhogyan is, a férfi nem tud beletörõdni, hogy ne legyen ura és parancsolója a nõnek. A vampot a férfiak még nem érezték kihívásnak. A vamp varázsa valójában a bálványé. A férfiak önszántukból sétáltak bele a csapdájába; úgy rohantak vesztükbe, mint amikor tengerbe veti magát az ember, tiszta fejjel és szabad elhatározásból; utóvégre ez is ott volt elõjogaik között. Amikor Marlene megmutatja selyem harisnyába bújtatott combját, miközben rekedt hangon énekel, az valóságos szertartás volt. B. B.-ben nincs semmi szertartásos: teste híján van a passzivitást jelképezõ dús idomoknak. Ruhadarabjai nincsenek fetisizálva; amikor levetkõzik, semmilyen rejtélyrõl nem rántja le a leplet. Csak megmutatja a testét, és kész. Ráadásul ez a test ritkán mozdulatlan: B. B. jár-kel, táncol, állandóan mozgásban van. Az õ erotikája nem mágikus, hanem agresszív. A szerelmi játékban egyszerre vadász és vadászzsákmány. A hím ugyanúgy tárgy a szemében, mint ahogyan õ is tárgy a hím szemében. Lehet, hogy épp ezzel sérti a férfiak önérzetét. A latin országokban, amelyekben a férfi körömszakadtáig ragaszkodik a nõnek mint tárgynak a mítoszához, B. B. természetessége perverzebb a legrafináltabb rafinériánál. Aki megveti a bizsukat, a rúzst és szemfestéket, a magas sarkú cipõt meg a harisnyát, az valójában a bálvány szerepet utasítja el. Az egyenrangúnak tekinti magát a férfival, és csakis a kölcsönös vágy és a kölcsönös gyönyör perspektívájában hajlandó tekintetbe venni a férfi-nõ kapcsolatot. Ebbõl a szempontból B. B. távoli rokona Françoise Sagan hõsnõinek, és ez akkor is igaz, ha az õ állítása szerint semmi köze ezekhez a sokat lelkizõ, sokat töprengõ nõalakokhoz.
A férfi hirtelen elbizonytalanodik, ha baba helyett olyan nõt tart a karjában, akinek van határozott véleménye, és aki kritikus vele szemben. A szabad nõ ellentéte a könnyûvérû nõnek. Pedig ez a rendetlen kis vadóc mintha mindenkinek ki volna szolgáltatva. Holott, paradox módon, nem õ fél a férfiaktól, hanem azok félnek õtõle. B. B.-t nem védi sem elegáns ruha, sem társadalmi presztízs, de így is bujkál valami gõg durcás kis arcában, izmos testében. És nincs benne semmi közönséges. Sõt, valami ösztönös méltóság sugárzik belõle, mintha csak maradt volna benne valami a gyerekkor komolyságából. B. B.-t, meglehet, csak azért fogadták másképpen az Egyesült Államokban, mert az amerikai ember nem híve a sikamlós szabadosságnak. A nemek egyenrangúsága, amit B. B. már puszta megjelenésével is sugall, az Egyesült Államokban már jóideje valóság. Ennek ellenére Amerika is ellenszenvvel utasítja vissza a „nõi hitelességet”. A hiteles nõben ugyanis vetélytársat, zsarnokot, férfifaló szörnyeteget látnak. Az amerikai férfi ezért vonzódik a „nimfához”, a csitri ugyanis nem emlékezteti a feleség vagy az anya ijesztõ figurájára. Franciaországban még nagyon sok nõ veti alá magát a férfiak felsõbbrendûségi érzésének; nem csoda, hogy a francia férfiak többre tartják ezeknek a nõknek a szolgai alázatát B. B. pökhendi szemtelenségénél.
B. B. már csak azért is zavarba ejtõ, mert sem a bizalmaskodásra nem ad lehetõséget, sem a szublimálásra. Garbót „isteninek” nevezték, Bardot azonban nagyon is evilági, nagyon is földi jelenség. Garbo arcában volt valami bizonytalanság, ezért bármit rá lehetett vetíteni, míg Bardot arcára nem lehet rávetíteni semmit. Õ mindig önmaga. Szó, ami szó, ebben a mi spiritualizmushoz vonzódó világunkban B. B. sírnivalóan földi és prózai jelenség. De a szerelem már annyi hiteltelenül költõi jelmezt öltött magára, hogy ez a prózaiság üdítõ és pihentetõ. Szerintem Vadim jól tette, hogy az erotikát megpróbálta lehozni a földre, mindössze amiatt hibáztatom, hogy elembertelenítette. Mintha Vadim csak a tárgyakra meg a testre, mintha csak ezek puszta jelenlétére szûkítené világát. Pedig az életben, de a jó regényekben meg a jó filmekben is, más is meghatározza a szereplõket, nemcsak a szexualitás.
Amikor megnéztem az És isten megteremté a nõt, az emberek nevettek a moziban. Azért nevettek, mert Vadim nem épít a nézõ cinkosságára. Vadim a szexualitást minden esetlegességétõl megfosztja. A nézõ azért érzi magát leselkedõnek, mert képtelen beleélni magát a jelenetbe. Részben ez a magyarázata zavartságának. Az az elragadó fiatal nõ, aki a film elején csupaszon napozik, tulajdonképpen senki, egy névtelen asszonytest, semmi más. Hiába megy elõre a cselekmény, a hõsnõ nem kerül közelebb a nézõhöz. Hiába párosítja össze a konvenciókat a provokációval, Vadimnak így sem sikerül becsalnia a nézõt egy meggyõzõ cselekmény csapdájába. Vadim filmjébõl hiányzik a külvilág. A film valójában lazán egymáshoz kapcsolódó jelenetek sorozata, és ezek a jelenetek mind az érzékiség köré vannak felépítve: a filmben van sztriptíz, szenvedélyes szerelem, és egy mambó. Ez a töredezettség is erõsíti B. B. nõiességének agresszivitását. Vadimnak analitikus, vagyis absztrakt a stílusa: amikor például Juliette ellejti nevezetes mambóját, már senki sem gondol a filmre: mindenki csak B. B.-t látja. És mintha B. B. külön-külön minden nézõnek felajánlkozna. A felkínálkozás persze csak színlelt, hiszen a nézõ nagyon is jól tudja, hogy ez a csodaszép, dúsgazdag és agyonkényeztetett nõ teljesen elérhetetlen. Ezért érzi sértve magát, és ezért áll bosszút azzal, hogy mélyen lesajnálja.
A Mesterségem a szerelem címû film egészen más. Autant-Lara filmje teljesen rabul ejti a nézõt. B. B.-nek is sokkal meggyõzõbb a szerepe. De hiába, ennek a filmnek is rossz a híre. A film ugyanis a korábbiaknál is hevesebben támadja a társadalmi rendet. A hõsnõ, Yvette, ha lehet azt mondani, radikálisan amorális. Yvette valójában prostituált, aki fegyveres rablásra is képes. Tisztességtelen ajánlatot tesz egy ügyvédnek, majd lefekszik vele. Késõbb megcsalja a férfit, és naivan elmeséli neki a kalandjait. Ráadásul B. B. olyan hiteles képviselõje a Rossznak, hogy ez a hitelesség a szeretõjét, az öreg ügyvédet is megfertõzi. A film, semmi kétség, átveszi a Vadim által teremtett személyiséget, de még felforgatóbb jelentéssel tölti meg.
Ám mintha ez a személyiség átalakulóban volna. B. B. nyilván észrevette, hogy Franciaországban a nonkonformizmus kezd kimenni a divatból. Már Vadimot is azzal vádolták, hogy eltorzította B. B. képét. Akik ismerik a színésznõt, eredendõ jóságáról, kedvességérõl és üde fiatalságáról beszélnek. B. B. nem ostoba, nem szeleburdi, hiteles az egyszerûsége, semmi színlelés nincs benne. Érdekes, hogy az újságírók, akik az „igazi B. B.-t” igyekeznek bemutatni, csakis épületes tulajdonságokról beszélnek. Ezekben a cikkekben azt olvassuk, hogy Brigitte egyszerû lány, szereti az állatokat, imádja mamáját, önfeláldozó barát, mindig megbánja a hibáit, és igaz, hogy a hirtelen jött siker megszédítette, de hamar észbe kapott. Vagyis valóságos rehabilitációnak vagyunk tanúi. A sztár azonban csakis házassággal és szüléssel üdvözülhet. Márpedig Brigitte csak homályos célzásokkal beszél házasságról, ugyanakkor lelkesen bevallja, hogy él-hal a falusi életért, és azt tervezi, hogy vesz egy tanyát. Aki szereti a teheneket, annak erkölcsösségéhez nem férhet kétség. Nem csoda, hogy figyelemmel követi a tõzsdei híreket, és mindig megfontolt utasításokat ad befektetési ügynökének. Egy gálavacsorán állítólag a Banque de France vezérigazgatóját is ámulatba ejtette pénzügyi szakértelmével. És ez nem is csoda: a francia burzsoázia szemében az a legnagyobb erény, ha valaki tudja, hová tegye a pénzét. Egyik újságíró pedig azzal a hírrel lepte meg olvasóit, hogy B. B. a misztikum iránt is leküzdhetetlen vonzalmat érez. Feleség, anya, gazdálkodó, üzletasszony, apáca – lehet választani.
Egy biztos: a megtérés már elkezdõdött a mozivásznon. A Babette háborúba megy címû filmen olyan nõt alakít, aki részt vesz az Ellenállásban. Formás kis testén egyenruha feszül. „Azt szeretném – nyilatkozza –, hogy a filmre még a tizenhat éven aluliak is jegyet válthassanak”. A film díszszemlével kezdõdik, ezen B. B. megéljenezi de Gaulle-t. Lehet, hogy ez az utolsó alakváltozása? Nem hiszem, hogy B. B. esetében generációs konfliktusról lehetne beszélni. Ebben a konfliktusban a frontvonal a fennálló erkölcs védelmezõi és az erkölcs fejlõdésének hívei közt húzódik. Az az állítás, amely szerint B. B. erkölcstelen, mindössze annyit jelent, hogy az általa teremtett személyiség ledönt bizonyos tabukat. Jellemzõ, hogy az amerikaiak semmi botrányosat nem látnak a B. B. által szimbolizált nõi emancipációban. B. B.-nek az õszintesége zavarja a franciákat, és ez az õszinteség babonázza meg az amerikaiakat. A botrány nyilván azzal is magyarázható, hogy a szerelmi és erkölcsi tabuk ledöntése nem jár következmények nélkül. Mihelyt egyetlen mítoszhoz hozzányúlunk, az összes többi is veszélybe kerül. Lehet, hogy a botrány, amelyet felkavart, lassan elcsitul. Remélem, B. B. nem törõdik bele a jelentéktelenségbe a nagyobb népszerûség kedvéért. Remélem, elõbb-utóbb érettebb lesz – de nem fog megváltozni.

Az eredetileg angol nyelven keletkezett tanulmány elõször Brigitte Bardot and the Lolita Syndrome címen 1959-ben jelent meg az Esquire címû folyóirat augusztusi számában (magyarul lásd: Írók a moziban. Szerk.: Kenedi János. Gondolat, Budapest, 1971). A francia szöveg – amelybõl a fordítás készült – csak kerek húsz évvel késõbb látott napvilágot a Les Écrits de Simone de Beauvoir (Paris, Gallimard) címû kötetben.