A filmen a valóság kerül a legtöbb pénzbe. A hazugságokat többnyire olcsóbban meg lehet úszni.

Idegen városokban kószálok turistaként és rajtakapom magam. Tátott számat. Hátrabicsakló fejem. Megfájduló nyakam.
Itthon, Budapesten nem vizslatok templomtornyot, házak díszített oromzatát nem kutatom csodálkozva, a századszor megjárt lépcsõházak patinás szépsége elkerüli a figyelmemet. Az ember saját agyonhordott karórájának számlapjáról nem képes elmondani a legfontosabb jellemzõket, ha közben nem tud rápillantani. 
Megélek egy várost, amiben születtem, folyamatos romlásával, változásaival, szükségszerû vagy ostobán fejetlen alakításaival, de ha nem köt valami szakmai függés, akkor észrevétlenül vedlik, öltözik, gyûrõdik körülöttem. Életem során világháború és forradalom szántott végig ezen a városon, és a sebek úgy hegedtek rajta, olyan nehézkesen, áldozatok árán, mint egy megcsúfolt arcon. Szeretek egy várost rákos, lakótelepi kinövéseivel, repesz szaggatta, patinás palotáival, milliószor elküldött, megkapó látképes levelezõlapjainak pompájával, hídjainak roskadozó terhével, szennyes folyójával, Istennek, pénznek emelt tornyaival. Felnézek és látom, hogy kúszik a környezõ hegyekre, és rácsodálkozom, amint a tömés bekerül foghíjaiba. Operatõr vagyok. Ha dolgozom, motívumkinccsé válik minden ismert sarok, megváltozik a falak, ablakrések jelentése, a távlatok kinyílnak vagy hiányzanak, a színek tolakodni kezdenek vagy elrejtõznek egy-egy téma függõségébe kerülve. Ilyenkor veszem észre, hogy egy kedves, régi utcán, ahol gyerekkoromban szánkóztam, nagy forgalom zajlik a mindkét oldalon parkírozó kocsik között, s ez lehetetlenné teszi a korabeli hangulat felidézését. De nincs lehetetlen. Napokig tartó szervezéssel eltûnnek az autók, stráfkocsi kerül elõ, nehéz „Dreher” lovakkal, lószarral, verebekkel, szánkázó gyerekekkel, köd úszik az utcán, és még mindig csak negyven évvel lettem fiatalabb. Szakmai szinten sokszor megéltem a Pál utcai fiúk lelkének traumáját, az eltûnõ „édes grund” hiányát. Ács Feri kevéssé gavalléros utódai einstandolják a gyerekkoromat. S ki játszik ma már üveggolyóval? Golyózáporban?
Csodálatos dolog volna Ráday kolléga álmának teljesítése. Ha a város élõ szövetében a motívumkincs korról-korra megmaradna, és nemes zárványok õriznék töröktõl tatárig, osztráktól németig, szovjettõl bankárig mindazt, amit elvettek vagy hozzáadtak.
Békésebb helyeken „Szent István” méltóságteljes kerekes hajóval ünnepelné Széchenyi Lánchídját, és ujjongó gyereksereg bámulná lóvasútról, amikor a csodálatos hajó lehajtja kéményét, hogy átférjen alatta. De már a szárnyashajó is csak nosztalgiából úszik.
Építõ nosztalgiára vágyom hanyatló filmesként, de még mint ifjú ember, aki „úsztam” pár hosszt a régi Váczi utcán, Keleti Márton kávézott a Muskátliban, néztük a csajokat, s még nem volt „cséndzs mani”.
Építõ nosztalgiára vágyott már Petõfi is a pesti korzón:
„A bérkocsiknak embergázolása, 
A zsebmetszõk, a pörölõ kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép idõben
Sétára kél a tarka-barka nõnem.”
(Pest)
De múlik minden, múlik a motívumkincs. Régi mozikból a város különös arca villan elõ: egy Karády-filmben felkavaró kíváncsisággal néztem a Kossuth Lajos utca torkolatából a régi Erzsébet-hidat, elõttem konflisok keresztezték egymást csendesen kocogva, s cilinderes, keménykalapos urak sétafikáltak.
A Hamvadó cigarettavég forgatása szerény anyagi keretek közt zajlott. Karády korának felidézésére egyetlen néptelen utcakép, egy taxi és a jótékony sötétség állt rendelkezésemre. Ha a fent említett régi film látványát akartuk volna megteremteni, az sokmillió forintos kiadást jelentett volna egyetlen félperces beállítás kedvéért, és akkor még nem is említem a régi Erzsébet-híd digitális trükkel való helyettesítését.
Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét? – kérdezte Szász Péter, és hõsnõje, Pécsi Ildikó felejthetetlen hömpölygésével próbálta felfedezni pár évvel azelõtt elhagyott városát meg az ottfelejtett vagy elpusztított barátait. „Ez még nem volt itt akkor” – mondja a hõsnõ, aztán kinyit egy sehová sem nyíló ajtót. A semmiben markológépek dolgoznak, a felszálló porban emlékek omlanak össze. Úgy forgattunk, hogy az ajtó tízutcányival arrébb zajló építkezésre nyílott, mert filmen mindent lehet. Csak pénzbe kerül. A filmen a valóság kerül a legtöbb pénzbe. A hazugságokat többnyire olcsóbban meg lehet úszni.
Anélkül, hogy moralizálnék, el kell mondanom: vannak nagyon drága hazugságok is. Ez a költség koronként kisebb nagyobb mértékben beépül a mozijegy árába.
A filmmûvészet tanulságai és hazugságai kutatható arányokat mutatnak, de most nem szeretném ezzel feszegetni a kereteket, hiszen Budapest múló és meg-megújuló eleven látványán elmélkedem filmes élményeim kapcsán. Az én málladozó Budapestembõl ha kitettem a lábam, nem turistaként, hanem forgatás okán, mindig felfigyeltem az eltérésekre: Helsinki tiszta levegõjében felragyogtak a színek, Párizs kutyaszarral borított fenséges pompája, sistergõ szabadságszagával, London megbízható, tisztára festett tégláival bûvölt el, Stockholm csõfelhõin keresztültûzõ Nap kiverte kezembõl az utolsó cigarettát.
Itthon óriásplakátok hirdetnek csodásan csábos dohányárukat, alul pedig vaskos felirat jelzi, hogy a dohányzás káros az egészségre. Persze ez így van Párizsban is, Helsinkiben is, de nem tudok franciául, és nem tudok finnül. A farizeus agresszivitás csak anyanyelvi szinten tud feldühíteni. Az importált „demokratikus”, multinacionális önvédelem szokását nehezen nyelem le, de lenyomják a torkomon, és fordulhatok kérdésemmel orvosomhoz vagy gyógyszerészemhez, ha mellékhatásként összefirkálom festékszóróval a mûemlékeket.
Sugárútjaink úgy változtatnak nevet, mint más alsógatyát. Az egyik cigányútra tévedt falatként megakadt politikus szobrát nagyhirtelen kicipeljük a raktárba, hogy egy másikat rögtönözzünk a helyébe, aztán alkotójának kvalitásait nem tekintve megint kitámogatjuk a napra, hadd szédelegjen. Magunk és elõdeink vétkeivel és erényeivel szoboralakban szembenézni nem volna hátrány, hátha falfirkák vastagsága minõsítené a modellek tetteit. Vagy abszurd és szürreális vízió Széchenyi, Kossuth, Lenin, Sztálin, Horthy, Szálasi, Hitler, Rákosi, Kádár, Ferenc József és Erzsébet, István Király és Vazul, Anonymus és egy rossz lovasszobor leszarva minden szálló madártól?
Ballagok múltban és jelenben, s lelkemben cseppet megnyugodva érzékelem a tehetség különleges képességét, hiszen a történelem rossz fantomjairól csak rossz szobrok születtek. Látott valaki jó Sztálin szobrot a jó Sztálinról? Mert én nem. Jó szobrot Hitlerrõl? Elképzelhetõ?
A város motívumtenger a filmesnek. Háttér, helyszín, történeteihez. Képeihez hangulat, díszlet, jellemzõ környezet.
A város Cséplõ Gyurinak a nagyon áhított munkahely, a meggazdagodás lehetõsége és a Gyuri sorsát dokumentáló kamera egyszer csak ott találja magát a budapesti téglagyár szegénytelepén, az olcsó munkásszálláson, a talponállóban, az aluljáróban. Budapest szépsége kitárul alulnézetben is, mintha szoknya alá nézne a kamera, hogy a mindenkori nyomorúság erotikáját felfedezze a csupasz hétköznapban. Aztán a pályaudvarok jövõ-menõit rossz szagukkal együtt elviszik a vonatok.
És itt maradnak a hidak, a budai hegyek, szemben a pesti lapállyal. Marad a különös fényekben gazdagon mutatkozó budapesti látkép, közepén a nem kék Dunával, melynek kanyargó partján a kõlépcsõre ülve elmerenghet költõ és rajongója. A dinnyehéj helyett malacdögöt hord a víz és ez még a jobbik eset. A part fenséges parlamentjében, a munka közös dolgaink rendezésére, még nem tudott igazán kiteljesedni.
Filmezgetünk, bóklászunk Pesten és Budán, s elbûvölve látom, hogy az új Erzsébet-hídon oda-vissza járva minden nap új és új fényekben, új ködökben, új páratávlatokban, más és más tükrözõdésekben rohanok, kocsin vagy buszon, gyalog vagy biciklivel. Elképzelem, hogy egyszer kamerát ragadok és rögzítem egy éven keresztül, napról-napra ezt az élményt, hogy eladjam az utókornak.
Budapest erein, mint a vértestecskék, lüktetünk. Élményeink, emlékeink oxigénjével házalunk létfontosságú szerveinknél.