Spiró György tragikomédiája a rendszerváltást túlélõ paranoiáról.

Viheder. Ki tudja ma már, mit jelent? Pedig pontosan itt, a szavaknál kezdõdik minden félreértés. Ha nem tudjuk a vihederrõl, hogy Jókai számára még a sújtóleget jelentette, legfeljebb egy-két nyelvmûvelõ szíve vérzik. A nyelvfelejtéssel párhuzamosan azonban elõbb-utóbb eljutunk oda, hogy már nem fogjuk fel egymás szavainak értelmét. A harmincas lenyúlná, az ötvenes elcsaklizná, a hatvanas elzabrálná ugyanazt a pénzt, és akkor mindenki csodálkozik, hogy a másik ember az õ zsebében kotorászik. Nem elég azonban a nyelv öntörvényû változása, még az idegen szavakkal is meg kell birkózni. Minél kevésbé tudjuk magyarul, mi az, hogy social security, skill, manpower, annál könnyebben vagyunk képesek zsonglõr módjára dobálózni vele anélkül, hogy az élõ emberhez, a való világhoz kötnénk a jelentését. Miközben a munkanélküli álláshoz szeretne jutni, a közgazdász meghatározott teljesítményre képes manpowerként számol vele. Az utóbbi tíz év legszörnyûbb fejleménye mégsem az, hogy nem ismerjük a tájnyelvet, a szlenget, a régi és az idegen szavakat, hanem hogy a leghétköznapibb mondatoknak is szögesen ellentétes értelme van a hallgató társadalmi hovatartozása és politikai pártállása szerint. Magyar-magyar szótárra volna szükség, amelyben olyan kifejezéseknek, mint kommunista, zsidó, haza, polgár, határon inneni és túli magyar, volna legalább három, egy baloldali, egy konzervatív és egy liberális értelmezése. A tökéletesen átpolitizált, indulatoktól fûtött magyar társadalomban ugyanis ma már barátok közt, családon belül sem értik meg egymást az emberek. Puha köd ül a fejekben, amelyen nem hatol keresztül a másik ember hangja.
„Egy csomó magyar szónál vatta volt az agyamban” – mondja Spiró György Kvartett címû színdarabjának egyik szereplõje, az „amerikás” magyar. Egyedül benne, a Vendégben merül fel a négy szereplõ közül, hogy valami nincsen rendjén akkor, ha már anyanyelvünket sem értjük, ha már a legelemibb szinten sem értjük meg egymást. Hazajön a kilencvenes évek közepén, tele illúziókkal, meg akarja hálálni az Öregnek, amit ’57 februárjában érte tett, amikor bezörgetett az ablakán, hogy menjen, mert rajta van a listán, de hiába a Vendég minden pénze és jóindulata, egyszerûen nem képes megértetni, hogy õ csak köszönetet akar mondani megmentõjének. Az Öreg ugyanis vakbuzgó kommunista, aki még a rendszerváltás után is hû maradt az eszméhez. Számára minden mérnök, közgazdász, jogász a munkások, a szegények elárulója, minden Nyugatról jött ember Magyarországot gyarmatosító nagytõkés. Az ’56-os (ellen)forradalom (ez is beleveendõ a szótárba) leverése után az akkori kommunista fiatalember még felszól a grundon vele együtt focizó sráchoz, hogy meneküljön. Ma már bizonyára nem tenné. A Vendég megmerevedett frontvonalak, évtizedes sérelmek közé érkezik, és nem abba a paradicsomi elképzelésbe csöppen, amit magában õrzött a hazáról. Hol vannak itt már ráérõsen dumálgató haverok, hol vannak egymásnak segítõ emberek, hová lehet csak úgy, minden bejelentés nélkül felugrani? Igaz, élnek még „vendégszeretõ” háziasszonyok, mint az Öreg felesége, aki folyvást mákostésztát próbál beleerõltetni az ismeretlenbe, viszont meghallgatni, megismerni, megérteni eszébe sem jut az élettörténetét velük megosztó, mégis kitartóan „biztosítósnak” tekintett látogatót. A Feleség mozgástere a fõzéstõl a kötésig, univerzuma a paprikás csirkétõl a szvetterig terjed, de ezt a szegényes képzeletvilágot aztán kivétel nélkül mindenkire ráerõlteti. Lányuk, az elvált, megfáradt, gyerekét egyedül nevelõ harmincas Nõ már a rendszerváltás utáni új világ tipikus kisembere. A könyvelõként dolgozó, valamelyest angolul is beszélõ asszony lehetne az egyetlen a családban, aki megérthetné magát a Vendéggel, ha nem homályosítaná el tudatát a szerzés vágya, a vagyon bûvölete. A Nõ a gazdagság innen-onnan felszedett hívószavaival, hitelkamattal, tõzsdeindexszel, off-shore-ral bombázza a kapitalista Amerika elõl a „béke szigetére” menekülõ férfit. A négy ember mind a magáét fújja a maga nyelvén. Spiró disszonáns kvartettje a gondolkodásbeli és nyelvi horizontjukba bezáródott magyar típusemberek szükségszerû félreértését énekli meg.
A kor közérzetét pontosan leképezõ, 1996-ban született, de még mindig igencsak aktuális Kvartett nem véletlenül szerepelt az elmúlt években számos színház repertoárján Pécstõl Kolozsvárig. Spiró kitalált egy szûk térre, egy lakótelepi panellakás konyhájára korlátozott, erõs drámai alaphelyzetet, amelyen keresztül kibontakozik négy tipikus mai ember sorsa, és benne foglaltatnak a rendszerváltás utáni társadalom dilemmái. Ahogy az 1989 utáni magyar színháznak, úgy a filmnek is égetõen szüksége lett volna és lenne azokra a formákra, amelyek mûvészi keretet adnának a hétköznapi valóság húsbavágó, lélekromboló jelenségeinek. Érvényes formák és átélhetõ drámák hiányában a publicisztikus hevülettõl hajtott magyar film esetlegesen halmoz egymásra prostitúciót és maffiabûnözést, elszegényedést és vadkapitalizmust. A sekélyes forgatókönyvek korszakában tiszteletre méltó Vecsernyés János bátorsága, hogy a színházhoz fordult segítségért. A tévéfilmek operatõreként és rendezõjeként ismert Vecsernyés azonban nem tudott megbirkózni azokkal a nehézségekkel, amelyeket a Kvartett megfilmesítése támasztott. A Mohózat címû kötetben megjelent darab a minimális akcióval dolgozó beszélgetõs színház tipikus példája, amelyben a dráma nem közvetlen összeütközéseken, hanem a roncsolt nyelven egymás mellett elbeszélõ hõsök állandó félreértésein és lassú megértési folyamatain keresztül bontakozik ki. A vásznon is megél az akciót nélkülözõ történet, amint azt a francia beszélgetõs mozi színvonalas alkotásai bizonyítják, csakhogy a lehetõ leghétköznapibb csevegésekbõl kibontakozó francia filmmel szemben Spiró darabja, amely látszólag naturalista módon használja a különbözõ társadalmi típusok nyelvét, valójában ravaszul megszerkesztett és színpadiasan stilizált monológokból áll. Ezek a dialógusnak álcázott monológok igen terjedelmesek, sok bennük az üresjárat, a túlzás és az árnyalatoktól mentes direkt politizálás, ami egy az egyben a vászonra áttéve bosszantóan mesterkélt hatást kelt. Bármennyire izgalmas nyersanyag is a Kvartett, a forgatókönyvet jegyzõ Spirónak és Vecsernyésnek tényleg nyersanyagként kellett volna bánni a szöveggel: bátrabban húzni és átalakítani a dialógusok szerkezetét a film természetének megfelelõen. 
Az utcáról, családból, társaságból ismerõs, ámde karikatarúraszerûen eltúlzott figurákat akció híján szintén a párbeszédek varázsolhatták volna hitelesebbé. Miután ez nem történt meg, teljes egészében a színészekre hárult a feladat, hogy a stilizált szöveg ellenében életet leheljenek a szerepekbe. Lukáts Andor boldogul a legjobban a feladattal: fizimiskája, hangja, gesztusai meggyõzõen idézik fel a múltjával küszködõ, sértett, gyanakvó, mindenben ellenséget és összeesküvést szimatoló proletárt, az egykori szakszervezeti funkcionáriust. Molnár Piroska az együgyû és egykedvû Feleség szerepében elterebélyesedett falusi asszonyságként sürög-forog saját kis panel-szemétdombján, a hatást azonban nagyban rontja, hogy a színésznõ színpadiasan tisztán mondja nyelvileg roncsolt, sekélyes értelmû szövegét. Bertalan Ágnesnek jól áll a megkeseredett, egyedülálló harmincas Nõ figurája, noha kinézetre egyáltalán nem látszik rajta a testi-lelki elhasználtság, ám a darab egyik legkritikusabb fordulatát, amikor leplezetlenül kitör az asszonyból a pénz utáni mohó vágyakozás, egyáltalán nem sikerül megoldania: a lihegõ beszéd, az eltorzult arc rossz paródia csupán. A reménytelen patthelyzetet dramatizáló Kvartettben a legtöbb belsõ mozgás a Vendégben zajlik, aki a kiüresedett életének újra értelmet adó álmokból fokozatosan ébred rá a megváltást és megbocsátást nem ismerõ magyarországi jelenre. Az illúziókhoz ragaszkodás és a lemondás között õrlõdõ figurát Blaskó Péter mereven, arisztokratikus hûvösséggel játssza; nem érzõdik alakításában a kétségbeesés mélységes szakadéka, aminek szélén a magára maradt, öregedõ férfi táncol. 
Vecsernyés János a négy színész közül egyedül Blaskónak igyekszik filmes eszközökkel segíteni a karakter jellemzésében. A zárt teret és idõt megbontva egy-egy rövid képsorban megelevenednek a férfi magyarországi és amerikai emlékei, ám ezek az ügyetlen felvételek inkább zavart okoznak, mintsem az azonosulást segítik. A lírainak szánt képsorok közbeiktatása ugyanakkor még jobban aláhúzza, hogy megkomponált film helyett szerény anyagi és szellemi ráfordítással lefényképezett színházi elõadást látunk. Kevés nézõpontváltással és vágással tagolt, hosszan kitartott, statikus képsorokban mondják el a színészek terjengõs monológjaikat, amit sem a mélyvilági környezet tárgyai, sem az arcok nem ellenpontoznak. A videókép és a szegényes zörejezés sterilizálja a sorsok és a környezet natúr nyomorát. A technikai eszközök közül egyedül a beszûkített színvilág árulkodik arról, hol járunk. 
Nyomasztóan szürke tájon, panelország egyenkonyhájának fojtogató levegõjében. Kevés dolog hatol keresztül ezen a fõzéstõl sûrû, tésztásan ragadós atmoszférán. Se ki, se be. Az erõtlenül megszólaló Kvartett sem jön át a rosszul szigetelõ betonfalakon. Az Ejrósport mindenkinél hangosabban kiabál. 

Kvartett – magyar, 2000. Rendezte: Vecsernyés János. Írta: Spiró György drámájából Spiró György és Vecsernyés János. Kép: Márton Balázs. Zene: Berkes Gábor. Vágó: Tóth Csaba. Hang: Madaras Attila. Producer: Hollósi G. Zsuzsanna, Varga Gábor. Szereplõk: Molnár Piroska (Feleség), Bertalan Ágnes (Nõ), Lukáts Andor (Öreg), Blaskó Péter (Vendég). Gyártó: Filmplus. Forgalmazó: Filmplus/Budapest Film. 95 perc.