Másvilág
Képmás-világ
Varró Attila
Amenábarban a kísértethorror megtalálta
a maga Bressonját.
Amikor a kilencvenes évek bõsz reciklizáló
lázában a tömegfilm rég elfeledett, piacképtelennek
ítélt zsánerei is elõkerültek a lomtárak
mélyérõl, számos lelkes kommersz-rendezõ
próbált szerencsét, hogy egy-egy poros kedvencét
az új idõk új igényeihez szabja. Stratégiájuk
két kulcsszóban összefoglalható: önreflexió
(nehogy valaki azt higgye, komolyan is gondolják) és látványbõség
(hogy azért senki ne érezze filmjüket kitolásnak).
Az ezredvégre azonban felbukkant néhány filmes az
álomgyár tájékán, akik szerint a megkopott
mûfajok önmagukban is elég izgalmat, vonzerõt
kínálnak a mai közönségnek – csak némi
szakértelem és képzelõerõ kell hozzájuk.
Különösen ráfért ez a purista szemléletmód
a klasszikus horrorra, amely a Sikolyt követõ tinidivat-hullám,
plusz a Múmia digitálõrülete folytán talán
a legtöbbet szenvedett mûfaja lett a posztmodern Hollywoodnak.
Míg egyes almûfajai (vámpírfilm, slasher) könnyen
illeszthetõek a millennium pörgõs-zajos korfílingjéhez,
a gótikus hagyományokat leginkább õrzõ
kísértetfilm leporolása kõkemény kihívást
jelent a merész vállalkozók számára
– ezidáig nem is járt sikerrel. Bármilyen egyértelmû
a színvonal-különbség a digitális trükkökkel
zsúfolt Átok és az erõteljes Hammer-, Corman-
és Bava-víziókkal ékesített Álmosvölgy
között, mindkét film egyformán kevéssé
bízik zsáner-nyersanyaga primér bájában.
A chilei származású spanyol filmes, Alejandro
Amenábar a Halálos tézis és a frissen amerikanizált
Nyisd ki a szemed után látszólag meglepõ elhatározással
döntött a gótikus hagyományokat felelevenítõ
Másvilág megvalósítása mellett: a snuff-filmek
és a virtuális realitás ezredvégi témai
után egy második világháború végén
játszódó, viktoriánus hangulatú kísértetház-opus
eddig nem tapasztalt erényeket kívánt a fiatal filmestõl.
Ám a történet csak elsõ pillantásra tûnik
rendezõ-idegennek. A ködborította udvarházban
élõ fiatalasszony éppúgy valóság
és fikció homályzónájában bolyong,
mint a Tézis szadista pornófilmjét kutató diáklány
vagy a mélyhûtött álomvilágból szabadulni
próbáló madridi playboy: az elsötétített
otthonban felbukkanó rejtélyes szellemek képében
egy másik világ létezésével kell szembenéznie,
amelyet korábban gyermekmesének vélt. Az igazi váltás
inkább az elbeszélés módjában érhetõ
tetten: az elõzõ sikerpáros puzzle-szerû szerkezetét
Amenábar ezúttal ódivatú linearitásra
cseréli – apránként fokozódó feszültségének
köszönhetõen a Másvilág mégis az
utolsó képkockákig fogva tartja a figyelmet.
Miként ez a Hatodik érzékbõl és
a Temetetlen múltból kiderült, Hollywood újra
fogékony a Val Lewton-típusú lélektani rémfilmre,
az ezredvég csupán megdöbbentõ csavart illeszt
a lassú sodrású, sokk-effektusaival roppant gazdaságosan
élõ történetek végére. Amenábar
ugyanezt az ösvényt tapossa, filmje mégis több
stílgyakorlatnál vagy hommage-nál: valódi királynõ
a zsáner újarisztokráciájában. Nemcsak
hûvös és kimért, de méltóságteli;
a gótikus hangulatot, díszletvilágot nemes öntudattal
ülteti modern környezetbe, egyaránt elkerülve a modoros
artisztikum és a harsány önreflexió csapdáit.
A rendezõ olyan közvetlenséggel dolgozik a tradíciókkal,
mintha még gyökereik közt élne: mûve éppúgy
beillene veretes Henry James-adaptációnak, mint a mexikói
la Llorona-filmek melodramatikus rémmeséi sorába (a
megnevezés ódon kísértetfilm-típust
takar; névadó fõhõse a "Síró
Nõ", egy gyermekgyilkos anya gyászoló szelleme). A
Másvilágban számtalan képsor, szereplõ
idéz számtalan rangos elõdöt, ám távolról
sem tolakodóan, inkább kreatív természetességgel:
Kidman neurotikus anyafigurája az 1961-es Ártatlanok nevelõnõjétõl
kölcsönözött apró allûrjeivel, valamint
a Ragyogás és az Interjú a vámpírral
gyermekhõseit idézõ fényérzékeny
testvérpár magától értetõdõ
módon áll össze új családdá. A
film elsõszámú sztárja mégis maga a
helyszín. A katolikus többségû Jersey szigete
Anglia egyetlen pontja, amelynek része volt a náci megszállásban,
kollaboránsok és lágerek szellemlelkei lakják
1945 óta: kísértetház-opust helyezni ebbe a
miliõbe csupán zseniális ötlet, szerényen
elejtett félmondatokba rejteni jelentõségét
viszont már ízlésre, sõt jellemre vall. Amenábarban
a kísértethorror megtalálta a maga Bressonját:
a Másvilág nemcsak lélektanilag hiteles, költõi
szépségû rémfilm a transzcendensrõl,
de akár letisztult, egyenesen a szívhez szóló
transzcendentális filmnek is tekinthetõ.
Másvilág - Los otros – spanyol-amerikai, 2001.
Írta és rendezte: Alejandro Amenábár. Kép:
Javier Aguirresarobe. Zene: Alejandro Amenábar. Szereplõk:
Nicole Kidman (Grace), Fionnula Flanagan (Bertha), Alakina Mann (Anne),
James Bentley (Nicholas). Gyártó: Cruise-Wagner/Sogecine.
Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 104 perc.
|