Beszélgetés Koltai Lajossal
Valami történik
Varga Balázs
A fiatalok megtalálták a hõseiket, a középnemzedék
újraéled: megint érdemes magyar filmért moziba
menni.
Volt valamilyen elõzetes elképzelésük, víziójuk,
várakozásuk, amikor nekifogtak a játékfilmes
mezõny áttekintésének?
Elõször csak a sort láttuk, hogy a lista milyen
hosszú. Összesen harminc film ájultan néztük,
miért panaszkodnak a filmesek, amikor nincs is gondjuk. Igyekeztem
mindenkit lehûteni, hogy nem így van ez, a harminc film három-négy-öt
év termése, ami épp most érett be. Nem tudtam,
hogy létezik a magyar filmben annyi tartalék, hogy ilyen
hamar kipattan egy új generáció, és a fiatalok
szinte tolonganak a megjelenésért. Nem igazán gondoltam
arra, hogy megismétlõdhet a tavalyi év sikere. Abban
reménykedtem csak, hogy a sok-sok induló, a rengeteg elsõfilmes
között lesznek váratlan meglepetések. Bíztam
benne, hogy elõbb-utóbb valami szíven fog ütni,
lesz olyan film, amiért érdemes moziba menni és
volt. Többen és többször is meg tudtak lepni minket.
A tavalyi és az idei év filmjeit végiggondolva
hiszen sok érv szól amellett, hogy ezeket a hullámokat
nem érdemes különválasztani lehet-e tendenciákról,
új hangvételrõl, gondolkodásmódról
vagy stílusról beszélni?
Tendenciák igazán nem voltak várhatók.
Szerintem a mostani filmekben az a legfontosabb, hogy nem foglalkoznak
azzal, ami megelõzte õket. A fiatalok nem valami ellen csinálnak
filmet. Egyszerûen megtalálták a nyelvüket, látták,
hogy van egy rés, amibe be lehet törni, és egyáltalán
nem törõdnek a politikával, nem érdekli õket,
hogy mi volt elõttük. Legfeljebb finom idézetekkel,
utalásokkal kapcsolódnak egy-egy korábbi filmhez,
ahogy mondjuk a Moszkva tér a Megáll az idõhöz.
Van egy nyelv, ami még nem teljesen artikulált, de már
egy csomó jó mondat elhangzik benne, és ezt az új
nyelvet a legnagyobb természetességgel beszélik. Történetet
akarnak elmesélni, a történetért megy minden.
A filmek többsége azzal foglalkozott, ami ebben a pillanatban
körülvesz bennünket ebben az országban, illetve Európában.
Itt találták meg a hõseiket. Korábbi interjúimban
mindig azért kiáltoztam, hogy hol vannak a hazai hõsök,
mert nem létezik, hogy ne legyenek, még ha átmeneti
állapotban vagyunk is. Hiszen az elmúlt bõ tíz
év alatt megtörtént ebben az országban egy s
más, ami kitermelte a maga hõseit. És ezek a figurák
most végre megjelentek a filmekben. Róluk kell beszélni,
mert ez érdekli a magyar nézõt, és ha bárhol
a világban jelen vagyunk a filmjeinkkel, ez a személyesség
lesz az érdekes.
Milyen új hõsökre gondol? Vállalkozókra,
útkeresõ fiatalokra, beérkezett középkorúakra
elég sokféle figura feltûnt az idei filmekben
Éppen az az érdekes, hogy a fiatalok olyan dolgokat,
jelenségeket és tárgyakat vesznek észre a körülöttünk
lévõ világból, ami mellett én elmennék
õk pedig magától értetõdõ természetességgel
használják mindezt. Így épül ki egy új
nyelv, amit tudomásul kell venni. Mert újfajta szótárat
építenek ezek a filmek, a harminc év alatti fiatalok.
Beszélnek egy nyelvet, ami magától jött létre.
Borzasztóan nyersen és természetesen fogalmaznak.
A filmek stílusát, színészvezetését,
fényképezését is ez a természetesség
vezérli. Semmi ne figyelmeztessen arra, hogy ez nem a valóságban
történik. Nagyon autentikus világot teremtenek. Erõs
színészi jelenléttel, pokoli erõvel, a felfedezés
erejével ismeretlen, új arcokat tudnak megszólaltatni
és megmutatni.
De az idõsebbek is meg tudtak ajándékozni minket
egy-két nagyon szép pillanattal. Volt két-három
olyan film, ami veretes adaptáción alapult, vagy az alkotóik
hoztak létre veretes irodalmi anyagot. Zsigmond Dezsõ filmjérõl
elõször azt hittük, feldolgozás. De nem. Kiderült,
hogy saját szöveg, õk teremtették ezeket a remek
dialógusokat. A színészeknek pedig láthatóan
kedvük volt részt venni a filmben. Talán a hiány
termelte ki ezt az éhséget, a megszólalás hiánya.
Mert mindenki a személyisége teljességével
volt jelen mint Rajhona Ádám a már említett
Hetedíziglen címû filmben. A legnagyobb odaadással
tudott egy egyébként megejtõen kis szerepet eljátszani,
amely a tehetetlenségrõl és a lehetetlenségrõl
szól. A látogatások, ahogy Rajhona bejön
az
élet örök rejtegetése, de közben az egymásért
való vágy
megpróbálják egymást
megérinteni, de ez a kapcsolat soha nem tud beteljesedni. Borzasztóan
szép volt ez a történet, és benne Nagy Mari meg
Rajhona Ádám.
De ha már nála tartunk, Rajhona más filmben is
feltûnt, így az Aranyvárosban az apa szerepében:
kitalál valamit ebben az õrületes környezetben,
ahol egyébként élni nagyon nem lehet, mert alkalmatlanok
a terek az életre. Az apa azonban rájön arra, hogy ha
felveszi a fülhallgatót, akkor ki tudja zárni ezt a
lehetetlen világot, és megtalálja benne a szépséget.
Most csak egy színészt emeltem ki, de ez a tendencia, a személyes,
erõs jelenlét nagyon sok filmben volt jelen. A közönséget
filmek is tele voltak remek alakításokkal.
A színészeknél maradva: emlékezetes volt
Dettre Gábor filmjében Ternyák Zoltán és
Tóth Ildikó párosa. Ebben a történetben
az életveszély közvetlen közelében járnak
a hõsök. Nagyon nehéz persze ezeket a filmeket nézni,
néha a látvány önmagában olyan taszító,
hogy nem engedi közel férkõzni az embert. Számomra
mégis autentikus volt a megszabadulás kínja. Ebben
a filmben az a szép, hogy két olyan ember talál egymásra,
aki nagyon mást akar a világtól. Szeretem az olyan
történeteket, és most volt belõlük elég,
amikor reggel elindul az ember sorsa, és még nem tudja, kivel
fog találkozni délután. Ám attól kezdve
az a másik ember az élete része lesz, és együtt
élik meg az életük minden további fázisát.
Ilyen volt az Ébrenjárók is, amelyben három
ember indul el egy reggelen. Nem tudják, hogy keresztezni fogják
egymás életét. Szép gondolat: attól
kezdve, hogy a sorsunkat meg tudjuk osztani valakivel, van közös
sorsunk, közös történetünk is. Valaki valahonnan
valahová el akar jutni. Semmi különös nincs benne,
csak a nagyon egyszerû, nagyon emberi igyekezet. És ebbõl
az útkeresésbõl a szeretet a kivezetõ út.
A három ember egymáshoz fûzõdõ egyelõre
még laza, de már létezõ kapcsolatát
is a szeretet vezérli. Nekem amúgy is ez a téma, a
szeretet a mániám, és most a filmekben is ezt láttam
visszaköszönni.
De visszatérve Dettre Gábor filmjére: a Felhõ
a Gangesz felettben nagyon szép, ahogy ez a lány, menekülve
ugyan valahonnan, de beletalál a sorsába. A képességei,
a szépsége alapján egészen mást is választhatott
volna, a könnyû élet helyett azonban másfelé
ment. Mert az ember általában a keresztjét keresi,
és ha megtalálja, az minden másnál nagyobb
örömet tud okozni. Ilyen szempontból nagyra értékelem
a film vállalását. Ráadásul nagy erõvel
van megcsinálva, megérdemlik a színészek, hogy
kiemeljük õket. Ternyák Zoltánról azt
hittem, hogy nem is színész, csak rávették,
hogy ezt a szerepet eljátssza (ez is nagy kár, hogy nem láthattuk,
nem láthattam õt színházban vagy tévében),
de ez nem von le semmit az alakításából, sõt,
csak erõsíti azt. Tóth Ildikó ugyanígy:
benne van a lágy, szelíd anyai ösztön. Ilyen a
lénye, az arca, a tekintete. Tud egy ilyen embert gondozni, vagy
legalábbis el tudja hitetni magával, hogy ez a feladata.
A Felhõ a Gangesz felett, a Szép napok, és még
néhány társuk: kemény filmek, erõsen
megosztották a nézõket.
Ez nem feltétlenül baj. Mundruczó filmjében
is nehéz végignézni a leányanya történetét,
amirõl ráadásul azt sem tudjuk, hogyan végzõdik.
Ott van azonban a végén egy bravúrjelenet egy lehetetlen
helyen: nagyon ügyesen csinálják, ahogy a szereplõket
mindvégig lehetetlen környezet veszi körbe. Az otthonok,
ahol megfordultak a film szereplõi, nem igazi otthonok. Sehová
sem lehet menni. Ebben a filmvégi üres parkolóban semmi
támasz nincs. És elkezd a kamera körbe-körbe keringeni
a lány körül, mintha ezt a sorsot szemlélné:
hogyan megy tönkre egy ember. Szép lassan bekeríti a
lányt, szó szerint olyan a jelenet, mint egy fojtogatás
ez a film egyik legerõsebb pillanata, és a fent említett
új nyelv, új közelítés szép példája.
És ha már itt tartunk, új tendencia volt, hogy
mennyire átalakul a test szerepe. Dettre filmjében még
inkább arra való a test, hogy a szelídséget,
az otthont adást segítse. De a Szép napokban már
egészen más: használati tárgy, teljes mértékig
kihasznált tárgy lesz. Már nincs is értéke,
csak arra való, hogy használjuk, és fel sem merül
abban, aki él vele, hogy a test talán másra is való.
A testet már nem a szépség által mutatják
be ezek a filmek. Korábban, ha valakit levetkõztettek egy
filmben, az mindig nagy ügy volt, arra szolgált, hogy a test
szépségét és szabadságát mutassák
be vagy hirdessék. Ez a felvetés most már nem is létezik.
A test a filmekben is puszta használati tárgy lett.
Az eddigiekbõl úgy tûnik, mintha a komor témák
uralták volna a Szemlét
Nem komorságból, inkább szeretethiányból
építkeztek a filmek, és ez nagyon fontos. A Kísértések
például igazi magyar problémáról, lehetetlen
családok lehetetlen életérõl beszél
a maga gesztus nélküli, szinte tõmondatokra lecsupaszított,
nagyon rövid jeleneteiben. Itt is nagyon jó a helyválasztás:
ez a ház ugyanis alkalmatlan az életre. El kell törölni,
és nagyon örültem, hogy a filmben megcsinálták,
a végén eltüntették a házat. Mert nem
csak a rosszat kell eltörölni, hanem a rossz szülõhelyét
is. Kamondi filmjében a fõszereplõ fiú is a
szeretetre vágyik, és ezért is vannak a talán
nem túl szerencsésen, de következetesen és kitartóan
használt színes közeli képek, amelyek mindig
akkor tûnnek fel, amikor a szeretet közelébe kerülünk
vagy a szeretetrõl van szó. Mintha ezek a pillanatok maradandóak
lennének, és hosszan lehetne kitartani õket de nem
lehet. Viszont gyönyörû az a biblikus, teljesen bukolikus
kép, amikor a mezõn, a semmibõl megjelenik a roma
család. Õk ugyanis küldöttek, küldetésük
van. A szeretetet hozzák erre a földre, és otthagyják
a kislány személyében. És a fiú megkapja
ajándékba, átmenetileg. Csakhogy a szeretetet gondozni
is kell, elviselni, még ha nehéz is olykor. A fiú
tud is vele mit kezdeni egy darabig, bár inkább csak használja
a lányt arra, amit az élet diktál, hogy fenn tudja
magát tartani. De aztán a lány, ahogy fogy a szeretet,
rájön: közéjük állt a másik
lány és akkor annak el kell pusztulnia
A legvégén
azonban az eredendõ rosszat is el kell tüntetni.
Nekem úgy tûnt, hogy az idei Szemle kifejezetten sokszínû
mezõnyt hozott már a fiatalok filmjeit tekintve is. Ott
volt például a Hukkle, a maga szöveg nélküli,
különleges világával
A Hukkle különleges film. Nagyon meglepett a látásmódja.
Az elsõfilmes díj kiosztásakor mindig az eredeti megszólalást
keresik a zsûrik. Nagyon örülök, hogy most volt ilyen
filmünk is, ami ráadásul a világról, a
minket körülvevõ civilizációról tudott
átfogó képet adni. Kedvesen, humorral, nagyszerû
ötletekkel és leleménnyel. Mert mi izgatja ma az embereket?
A szemszög. Az új és eredeti szemszög hozhatja
be a nézõket a moziba. A Hukkle szórakoztatva beszél
arról, hogyan zabál fel minket a saját magunk által
létrehozott civilizáció amely pedig elvileg értünk
van. Komoly téma, egészen sajátos feldolgozásban.
De ha már a meglepetéseknél tartunk, az Arccal
a földnek is az volt. Amúgy is a Szemle legvégén
néztük, és egy darabig nem tudtuk, mit csináljunk
vele. Mi ez a film? Mit akar tõlünk? És egyszer csak
elindult egy folyamat, egy történet a maga groteszk humorával,
nem hagyott békén, és azzal az eszközzel élt,
amit manapság kevesen mernek használni: az öniróniával.
Az önirónia egyfelõl hihetetlen gát, ugyanakkor
a szembenézés, az önvizsgálat pillanata. Ebben
a filmben azok a keserû mosolyok voltak a legfontosabbak, amelyek
idõrõl idõre megjelentek a fõszereplõ
és társai szája csücskében
Ez a fiú,
Tolnai Szabolcs, valamit nagyon tud. Semmi harsogás, semmi figyelemfelhívás.
Az Arccal a földnek csendesen beszél arról, hogy mi
vesz minket körül. És ezt olyan megejtõ egyszerûséggel
teszi az asztalra, mint a kisjátékfilm kategóriában
a Szafari. Pölcz Róbert és Pölcz Boglárka
filmjében is döbbenetes volt, hogyan lehet ilyen egyszerûen
és ilyen erõvel beszélni errõl a világról.
Fel voltunk dobva, hogy létezik ilyen film is
Tolnai Szabolcs filmjére visszatérve: a történet
ereje valószínûleg nem független a közegtõl,
attól, hogy ez a történet a Vajdaságban játszódik,
háborús, pontosabban háború utáni viszonyok
között
Igen, és itt visszakanyarodunk a politikához, pontosabban
ahhoz a világhoz, amelyben élünk. A fõdíjas
Chicóban éppen az volt a szép és erõs,
hogy összefoglalt valamit errõl a percrõl percre változó,
szinte megfoghatatlan és csak tapintható Európáról.
Fekete Ibolya talált egy határ nélküli hõst.
Európában afelé megy minden, hogy ne legyenek határok,
és talán ilyenek lesznek a hõseink. Körülbelül
ezekkel a problémákkal küszködik Európában
mindenki. Ez a férfi soha életében nem volt otthon.
Attól kezdve, hogy átlépte azt a határt, ahol
született, otthon nem volt de útlevelei vannak. Mégis
mindenért megküzdött, meg van gyõzõdve arról,
hogy neki itt dolga van. Ráadásul képes a csapatképzésre,
mert nemcsak a hetvenes évek magyar filmjében, de most is
kell egy csapat. Chico akárhová teszi be a lábát,
mindenütt megtalálja azokat, akik köré akarnak
gyûlni.
Fekete Ibolya filmje azért is olyan fontos, mert azt is megmutatja,
hogy ennek az átmeneti korszaknak bizonyos figuráit a középgeneráció
alkotói másképp, talán jobban tudják
megfogni. Egyszerûen azért, mert tapasztaltabbak. És
az a pár plusz év azzal a tudással ajándékozta
meg õket, amivel összegezni is tudnak. Útmutató,
szuverén figurákat tudnak megmutatni. Nem a tanítási
szándékra gondolok, hanem olyan történetek elmesélésére,
amelyek egy-egy ilyen embert helyeznek a középpontba.
De nem akarok ellentétpárokat felállítani.
Az idei Szemlében az volt a legjobb, hogy mindenki akart valamit.
A fiatalok új irányokat találtak, és mentek
a maguk útján. A tavalyi és az idei nagyon jó
két év volt. Jó irányba tart a magyar film,
most kellene észrevennie a kulturális kormányzatnak,
hogy valami történik, a filmek alkalmasak arra, hogy átlépjék
az országhatárt, és érdekes, izgalmas, pontos
képet közvetítsenek rólunk most kellene elkapni
ezt a lendületet, amíg elõre, felfelé tart a
szakma.
|