Helyzetek és gyakorlatok
Klisé, hatványon
Takács Ferenc
Todd Solondz morbid humorú filmje a korábbiakhoz hasonlóan
tabukat dönt és érzékenységeket sért.
Elsõ látásra Todd Solondz új – az Isten
hozott a babaházban és a Boldogságtól ordítani
után a harmadik – filmje különösebb bonyodalmak híján,
láthatólag kényelmesen helyezkedik el egy immár
nagymúltú filmtípus sémájában.
Az önreflexiós filmrõl van szó, a hatvanas évek
nagy auteur-filmhullámának egyik jellegzetes módszertani
újdonságáról vagy legalábbis érdekességérõl:
a filmrõl, amely önmagáról szól; arról,
hogy mi is történik, amikor az élménybõl
mûalkotás lesz, a tapasztalatból filmátirat
készül, azaz – õsmodernista alaptéma! – az Élet
Mûvészetté lényegül át. Illetve
arról, hogy lehetséges-e egyáltalán ez az átlényegülés,
s ha lehetséges, nem hazug és illuzórikus dolog-e
a végeredménye. Illetve arról, hogy átlényegülés-e
igazából, ami történik, hogy van-e bármi
lényeges különbség Élet és Mûvészet,
élmény és alkotás között, vagy netalán
a kettõ ugyanaz. A 8 és 1/2, az Amerikai éjszaka óta
ismerõs mindez, filmes variációinak a száma
végtelen (futólag körülnézve: minálunk
tavaly Schilling Árpád Nexxtje tett egy kört ugyanebben
a tárgyban, Kevin Smith comics-ba traszponálva játszott
el vele a Jay és Néma Bob visszavágban, idén
a Coen-testvérek Az ember, aki ott se voltja képviseli a
sémát a mozikban).
Hogy valami ilyesmivel foglalkozik a Helyzetek és gyakorlatok,
azt már eredeti címe, a Storytelling és a filmet alkotó
két önálló történet alcíme
is jelzi: a történetmondást, azaz az élmény
elbeszélésbe foglalását, s ennek – mondjuk
így – a problematizálását a fiction (az elsõ
történet alcíme) és a nonfiction (a második
történet alcíme) jegyében. Az elsõ történet
kerete az egyetem, szereplõi egy "kreatív írás"-kurzus
résztvevõi: a diákok a maguk fictionját, azaz
élményeik szépirodalmi próbálkozássá,
elbeszéléssé és regényfejezetté
hasonított mását vitatják meg tanáruk,
a Pulitzer-díjas fekete regényíró vezetésével.
Élményeik viszont többnyire szexuálisak, amelyben
tanáruk a tanórákon kívül részesíti
a tankör arra érdemes diáklányait. Legalábbis
ezt történik Vi-jal, aki – megunván az agykárosult
és mozgáskorlátozott csoporttársával,
Marcusszal folytatott szexet („túl normális már a
dolog, nincs benne semmi igazán izgalmas") – tanára karjában
végzi, aki arra kényszeríti, hogy anális szex
közben olyasmiket lihegjen neki, hogy „kefélj meg jól,
nigger". Amikor ezeket az élményeket azután az órán
irodalmi formában prezentálják a diákok, tanáruk
kegyetlenül megbírálja és minden élményalapot
nélkülözõ ködös fantáziálásnak
minõsíti õket.
A második részben egy filmes pályafutásról
ábrándozó cipõbolti eladó dokumentumfilmesnek
adja ki magát, s filmet igyekszik forgatni „a mai kor tipikus középiskolás
diákjáról" és családjáról.
Livingstone-ék, a gazdag középosztálybeli zsidó
család tagjai kötélnek állnak. A film el is készül
a középiskolás Scooby-ról és családi
életérõl, azaz a gazdag és nyugodt felszín
alatti borzadályról, amibõl a családtagok semmit
sem vesznek észre. A filmet bemutatják, a New York-ban kóborló
Scooby véletlenül betéved a vetítésre,
s könnyezve hallja, hogy a közönség fékezhetetlen
hahotával kíséri a róluk szóló
nonfiction mûalkotást (holott a rendezõ korábban
esküdözött, hogy õ szereti ezeket az embereket és
készülõ filmjében együtt érez velük).
Hazatérve Scooby-t szörnyû tragédia fogadja: Consuelo,
a San Salvador-i háztartási alkalmazott, akit Mickey, a legkisebb
fiú agyongyötört, majd apjával kidobatott, elgázosította
az egész családot.
Fekete, sõt morbid humorú filmet látunk, amely
jó néhány ábrázolási tabut sért
és nagyon sokféle (érzelmi, erkölcsi, sõt
politikai) érzékenységet karistol meg, mégpedig
alaposan. Az elõzõ filmhez, A boldogságtól
ordítanihoz hasonlóan a Storytelling is nyilván meg
fogja osztani, mégpedig szélsõséges módon,
a közönséget: lesz, aki öncélú, kukkolós
kegyetlenséget fog emlegetni, lesz, aki öngyötrõen
megvesztegethetetlen õszinteségéért fogja egekbe
meneszteni.
De a film nyújtotta látomásban, az életrõl
és emberekrõl szóló sugallatában van
egyébként még valami ennél is ijesztõbb:
hol szégyenkezve, hol vicsorogva, de mégiscsak röhögünk
azon, hogy a totális automata-lét víziója tárul
a szemünk elé. Olyan lété, amelyben minden és
mindenki klisére jár, ahol minden emberi reakció elõre
programozottnak tûnik, ahol minden egyéni élet gondosan
betanult és általánosan kötelezõ forgatókönyv
szerint zajlik. Ráadásul ebbõl a forgatókönyvbõl
kihagyták az önérzékelés-öntudat
dimenzióját: ennek az automata-létnek a szereplõi
úgy tudják, hogy életükkel minden rendben van;
még csak sejtelmük sincs róla, hogy egy rémtörténet
részesei. Solondz elõzõ filmjének az eredeti
címe Happiness volt, azaz „boldogság”: a filmben szerepelt
egy öngyilkos, egy telefonszex-betyár, egy pedofil sorozat-gyermekmegrontó,
azonkívül – szerencsére képen kívül
– darabokra vagdaltak és gondosan a mélyhûtõbe
csomagoltak egy portást. Ezúttal – egyebek között
– agykárosult fiatalembert látunk a szexuális aktusban,
néger erõszakol meg fehér nõt, mulatt cseléd
gázosít el zsidó családot, de közben mindenki
itt is úgy tudja, hogy boldog, s hogy voltaképpen az életében
és az életével minden rendjén van.
Azaz mintha valamiféle kegyetlen és szenvtelen, valamiképp
mégis keservesen mulatságos poszthumanista szatíra
üzenetében részesülnénk: a szabad akaratra,
az emberi transzcendenciára, az individuum önreflexiós
képességére vonatkozó tudásunk eleven
cáfolatát tanulmányozhatjuk a filmvásznon.
S ez hatványozottan, azaz magára erre az eleven cáfolatra
is érvényes: nem csupán az élet zajlik klisék
szerint, hanem ennek az életnek a mûvészeti mása
sem több klisék halmazánál. Sõt, Élet
és Mûvészet voltaképpen ugyanaz a klisé,
ne is reménykedjünk se a fiction, se a nonfiction mûvészi
kegyelmében, a storytelling megváltó hatalmában.
De klisékre jár az is, ahogy ez a mûvészeti
másság létrejön, sõt, aki ezt a mûvészeti
áthasonítást elvégzi, szintén klisék-vezérelte
automata: a cipõbolti amatõr reménybeli dokumentaristájának
figurájában Todd Solondz saját magát (a filmmûvész
lényét és a filmkészítés tényét)
is odaírta a többi közé. Evvel tulajdonképpen
önmagát is, de az önreflexiós film sémáját
(filmje kiindulópontját) is leírta: így sikerült
sötét, reménytelen, gyilkosan mulatságos és
merészen figyelemre méltó filmet csinálnia.
Helyzetek és gyakorlatok (Storytelling) - amerikai,
2001. Rendezte és írta: Todd Solondz. Kép: Frederick
Elmes. Zene: Belle&Sebastian, Nathan Larson. Szereplõk: Sema
Blair (Vi), Leo Fitzpatrick (Marcus), Robert Wisdom (Gary Scott), Paul
Giamatti (Toby Oxman), Mark Webber (Scooby Livingstone), John Goodman (Marty
Livingstone). Gyártó: New Line. Forgalmazó: Budapest
Film. Feliratos. 87 perc.
|