Beszélgetés Dettre Gáborral
Szeretet-skála
Mihancsik Zsófia
A Felhõ a Gangesz felett két ember egy heroinfüggõ
férfi és egy segítségére sietõ
asszony lélektani drámája, testközelbõl,
dokumentarista kamerával elbeszélve.
Nehéz errõl a filmrõl úgy beszélni,
hogy az ember ne vesszen bele a közhelyekbe, az érzelgõsségbe,
a pszichologizálásba, tehát mindabba, aminek nyoma
sincs a filmben, hiszen szerintem attól megrázó alkotás
a Felhõ a Gangesz felett, hogy emberi alapviszonyokat és
érzelmeket képes elementáris erõvel ábrázolni.
Úgyhogy maradjunk a hétköznapi beszéd lehetõségeinél:
az a hihetetlen, már-már dokumentarista aprólékosság,
amellyel megcsinálta ezt a kamaradrámát, és
amely tulajdonképpen kontrasztja a film érzelmi és
erkölcsi mondandójának, tudatosan választott
módszer volt?
A legteljesebb mértékben. A filmcsinálást
erõsen meghatározza maga a technika és az, hogy több
száz emberrel kell együtt dolgozni. Ezért ha nem dolgozol
hihetetlen precizitással, ha nem határozol meg mindent elõre
pontosan, akkor a forgatás, majd a vágás során
a körülmények hatására átalakulhat
a dolog, szinte tõled függetlenül. Én ezt megengedhetetlennek
tartom. Tehát minden szempontból elõre meghatároztam
mindent. A dialógusnak minden sora le volt írva persze
ha kellett, átírtam a próbák során ,
és a színészek minden sort megtanultak. Három
hetet próbáltunk a forgatás elõtt
Ez megszokott?
Állítólag nem. Én viszont Magyarországon
eddig egy tévéfilmet csináltam, az Egyesült Államokban
korábban két filmet rendeztem, és mindegyiknél
hosszú ideig próbáltam. Ennél a filmnél
nem is lehetett volna másként, hiszen ez két emberre
épülõ, erõsen lélektani kamaramû,
amely a legtöbb filmmel ellentétben nem kisebb darabokból
van összerakva. Tehát nem mondhattam azt, hogy majd a helyszínen,
forgatás közben megoldjuk azt, ami nincs kidolgozva. De ettõl
függetlenül is fontosnak tartom a próbát. Nélkülözhetetlen
ahhoz, hogy nagyon pontosan, mindent átlátva fel tudjuk építeni
a karaktereket. Tóth Ildikónak és Ternyák Zoltánnak
minden egyes rezdülését ismertem, és tudtam azt
is, hová fut ki a történet, tehát ha nem várt
körülmények fölmerültek, azokról is tudtam,
mihez igazítsam õket. Egyébként a próbák
alatt, de már korábban is, amikor a forgatókönyvet
olvastuk, megkértem Ildit és Zolit, hogy meséljenek
az életükrõl, a családjukról, és
a történeteikbõl néhány dolgot beépítettem
a filmbe. Vagy például Zoliról tudtam, hogy problémája
van az ivással, tehát erre vonatkozó lélektani
mozzanatokat kértem tõle. És erre jött a kameramozgások
sorozata, amelyet szintén hosszan próbáltunk. Még
mielõtt Pap Ferenc beszállt volna, én már tudtam,
hogy milyen módon szeretném láttatni a történetet.
Természetesen Ferivel aztán végigjártuk a snitteket,
és õ részben elfogadta az elképzeléseimet,
részben meg, minthogy nagyon kreatív ember, nagyszerû
javaslatokkal gazdagította õket. Így alakult ki a
film stílusa: lélektani dráma, amely mégis
olyan, mintha dokumentumfilm lenne, hiszen teljesen dokumentarista módon
van felvéve.
A film egy kórházi jelenettel kezdõdik, és
én, a nézõ, már ennél a jelenetnél
meg vagyok fogva, ugyanis két rendkívüli tekintettel
találkozom: az egyik a maga iszonyatos kiszolgáltatottságával
és könyörgésével ragad meg, a másik
a maga hihetetlen szeretetével és nyugalmával. Két
olyan színészt választott, akik a maguk emberi hitelességével
végig fogva tartják az embert.
Igen, mindketten speciális színészek. Az én
szempontomból kétféle színész van: az
egyik tisztában van a mesterség technikáival, tud
sírni és nevetni, természetes hangon kérni
egy pohár vizet a kamera elõtt. A másik is tudja a
szakmát, belõle mégis minden elemi erõvel jön
ki. Mert õszinte és mély ember, rossz allûrök,
attitûdök nélküli, tiszta lény. Mindkét
fõszereplõ ilyen, de ilyen Kovács Lajos, Székely
B. Miklós, Monori Lili
És Pápai Erzsi. Fantasztikus karakter egy epizódszerepben
Így van. Pápai Erzsi színészotthonban
lakik, õ mindenen túl van, semmi evilági hiúság
nem érdekli már, letisztult, kikristályosodott. Tehát
igazán mélyen gondolkodó, hiteles emberek valamennyien.
Nem feltétlenül jobbak, megbízhatóbbak, becsületesebbek,
mint mások, de van egy olyan dimenziója a léleknek,
amelyet nem mindenki tud feltárni, kinyitni õk igen. És
sokat számított az is, hogy a világból való
elmenekülésrõl ennek nagyon sok fajtája van:
az alkoholizmustól a drogig, a pénzhajhászástól
a szexualitásig vagy az agresszivitás különbözõ
megnyilvánulásaiig Zoli nagyon sokat tud. Az ivással
mind a mai napig komoly problémái vannak, amivel nem áll
egyedül, nekem is voltak idõszakaim, amikor iszonyú
sokat ittam, de õ hihetetlen erõvel menekül. Borzalmasan
elégedetlen önmagával, a világgal, és
joggal az, csak hát ez az egyetlen világ, nem adatott másik.
Muszáj hozzá alkalmazkodni. Õ ezt nem képes
tudomásul venni. Ez az emberi része a dolognak, de hát
emellett végtelenül érzékeny és ritka
képességû színész is. És ugyanez
áll Ildire: nagyon introvertált, visszahúzódó,
csöndes személyiség, és a csöndjei mögött
hihetetlen rejtélyek és mélységek vannak. Ezért
kértem éppen õt a szerepre. Olyan emberi képességei
miatt, amelyeket soha az életben nem lehet megtanulni. Ha nem utálnék
egy embert valaki máshoz hasonlítani, azt mondanám,
hogy Liv Ullmann-i nagyságrendû színész. Egyedülálló
Magyarországon.
Egy interjúban azt mondta, egyik szülõje halálában
sem vett részt, és bizonyos érzéketlenséggel
vádolta magát. Tóth Ildikó hasonlóképpen
beszélt errõl a filmszereprõl: nem hiszi, mondta,
hogy az életben is képes lenne végigcsinálni
egy ilyen helyzetet. Ennek ellenére létrehoztak egy hiteles
megváltás-történetet. Honnan tudja, hogyan mûködnek
ezek a kölcsönös és szélsõséges
kiszolgáltatottság-állapotok, ha távol tartotta
magát tõlük?
Hívõ ember vagyok, noha vallásokhoz nem kötõdõ
módon hiszek. Van egyfajta teozófikus, minden vallásban
meglévõ univerzalista elképzelésem a világról,
és hiszek egy olyan erõben, amelyet talán Istennek
is nevezhetünk. Ez egyfajta iránytût ad az embernek.
És bár nagyon sokszor nem éltem úgy, ahogy
szerettem volna, és ahogyan, úgy érzem, kellene és
kellett volna élnem, régóta tudom azt, amit nagyon
nehéz tudni, hogy mi a jó és mi a rossz. Végigmentem
nagyon sok fázison az életemben, és egy idõ
óta azt tapasztalom, hogy sokkal nagyobb érdeklõdéssel
figyelek oda a másik emberre, vagy arra a helyre, amelyet a természetben
elfoglalok, mint korábban. Úgy hiszem, ezek a fókuszváltások
nemcsak bennem történtek meg, valószínûleg
sokakban ilyesmit érlel meg a kor. Nekem ma már csak az olyan
emberekhez van közöm, akik eljutottak odáig, hogy segítséget
kérjenek vagy megváltsák a segítségkérõt
mind a kettõhöz hihetetlen nagy bátorság kell.
Csak hát az emberek nagy része még mindig nem jött
rá arra, hogy a saját érdekeit igazán és
mélyen csak a másikra való odafigyelésben nyilváníthatja
meg. Ez a minõségi élet, és Ildi is, Zoli is
pontosan tudja ezt.
Mit kezd azzal a ténnyel, hogy a világ nem vevõ
erre a változásra, amelyen átment? Ahogy a film végén
el is hangzik: ha nincs helyfoglalásod, akkor szobád sincs,
még akkor sem, ha bármilyen lyukkal beérnéd?
Semmit. Viszont azokat az embereket, akik hasonló módon
éreznek, a film megfogta, a hibáival együtt. Döbbenetesen
jó reakciók voltak rá. Nem egy ember mondta, hogy
te, én nem vagyok hívõ ember, de ebben van valami
erõs hit, ami engem teljesen megindított. Volt, aki egyenesen
krisztusi filmrõl beszélt. Azok aztán, akik nem így
látják a világot, teljesen elutasítóak:
közhelyesnek, szentimentálisnak, dramaturgiai szempontból
irreálisnak tartják a filmet. Úgy gondolom, hogy a
Filmszemle zsûritagjai is ebbe a csoportba tartoznak.
Szerintem nagyon pontosak a konfliktuspontok is, a megoldási
módok is.
Tény, hogy átugrottam bizonyos fokozatokat, de úgy
gondolom, hinni kell abban, hogy létezhetnek ilyen történetek,
létezhet ilyen férfi és fõként ilyen
nõ.
Egyébként a film szerintem nem krisztusi. Mert nem
az önfeláldozásról szól, hanem az emberi
szolidaritásról, és nem az önfeladásról,
hanem arról, hogy az ember önmagát is megváltja,
miközben a másikat megváltja.
Így gondolom én is. Valóban arról akartam
filmet csinálni, hogy amire szükségünk van, az
a szolidaritás, az egymásba kapaszkodás. Bár
ha a szeretetet olyan végtelennek fogjuk fel, ahogyan a film beszél
róla, nevezhetjük akár krisztusinak is.
Van egy mellékfigura a filmben, Kovács Lajos játssza.
Kontraszt is, és nem is. Ennek a figurának a nagyon kevés
jelenetében egy ember minden ellentmondásossága benne
van. A brutalitása, a közönségessége, az
érzéketlensége, másfelõl az a hihetetlenül
erõs nem tudok rá jobb szót primitív szeretet,
amellyel az anyjához viszonyul. Ahogy a maga csonkolt, korlátolt
módján elképzeli és mûveli a szeretetet.
Szóval azt hiszem, a filmed nem pusztán a szeretetrõl
szól, hanem a szeretet változatairól, egy egész
szeretet-skáláról.
És a skálának talán a legfontosabb része
ez a Kovács-féle figura, részben mert itt derül
ki, hogy rengeteg gyûlölet, keserûség, csalódás
és agresszivitás mögött is lehet szeretet, másrészt
mert ennek az embernek a történetében van nagyon egyszerûen,
szinte banálisan vagy klisészerûen feldolgozva az az
út, amely elvezethet a fiúban rejlõ mélység
megpillantásához. Azt az utat próbáltam tehát
megmutatni ebben a karakterben, amelyet egy kicsit a nézõtõl
is remélek.
De ha abban hisz, hogy meg tudjuk váltani a másik embert,
és ezáltal önmagunkat, minek a vágy India és
a Gangesz iránt, mi szükség van olyan célra,
amely életben tartja az embert, még akkor is, ha tudja, hogy
sosem éri el?
Mert úgy gondolom, önmagunkban nem vagyunk elég
erõsek ahhoz, hogy az emocionális igényeinket egy
értelmezett és koordinált tudással támasszuk
alá. Fordulunk filozófiákhoz, vallásokhoz,
és fordulunk Indiához, ahol még megvannak az õseredeti
állapotok, ahol a vallás sokkal közelebb áll
a mindennapi élethez. Épp ezért ott egyszerûbbnek
tûnik elérni azokat a körülményeket, amelyek
a továbbélést segítik. De hát nem véletlen,
hogy a két fõszereplõ nem jut el Indiába.
|