Wilhelm Furtwängler
Inter arma…
Korcsog Balázs
A német karmester a XX. század elején színre
lépõ második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentõsebb
képviselõje volt.
Inter arma silent Musae – tartja a cicerói mondás: háborúban,
fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ám Wilhelm
Furtwängler 1940 és ’45 közötti munkásságával,
a második világháború alatt készült
felvételeivel kapcsolatban úgy vélem, éppoly
tévesnek bizonyul ez a mondás, mint Adornónak az Auschwitz
utáni költészetre vonatkozó elhíresült
– hangzatos és szentenciózus – kijelentése. A nagy
mûvészet ugyanis sohasem elõtte, hanem mindig közben
és utána születik. A mûvészet ott kezdõdik.
Wilhelm Furtwängler (1886–1954) német karmester – Arturo
Toscanini, Bruno Walter és Otto Klemperer mellett – a XIX. század
végén, a XX. század elején színre lépõ
második nagy dirigensnemzedék egyik legjelentõsebb
képviselõje. Elõadó-mûvészetének
középpontjában a német romantika, mindenekelõtt
a három „B”: Beethoven, Brahms és Bruckner zenéjének
tolmácsolása, valamint Wagner és Richard Strauss mûveinek
elõadása állt. Munkásságát három
szakaszra szokás osztani: a második világháború
elõtti (korai), az életmûvének középpontjában
álló háborús (1940–45), illetve a háború
utáni (kései) idõszakra (1947–54). Furtwängler
a húszas évektõl, illetve az 1945 és 47 közötti
szilenciumot követõen egészen haláláig
a Berlini és a Bécsi Filharmonikusok vezetõ karmestere
volt – felvételeinek legnagyobb részét e két
zenekarral készítette.
A nagyok között Furtwängler ugyanakkor Toscanini „ellenpólusa”:
minden szempontból az olasz Maestro tökéletes ellentéte
volt. A kiváló zenekritikus és zenetudós, Pernye
András egy igen találó megjegyzése szerint
„ha a legnagyobb karmesterek egyéniség-színskáláját
valaki egyszer megfejtené, a két szélsõ pont,
a két, egymást kizáró véglet, a fehér
és a fekete – valószínûleg Toscanini és
Furtwängler lenne…”. Szintén hozzájuk kapcsolható
a XX. század zenei elõadó-mûvészetének
történetében korszakhatárnak tekintett 1954-es
esztendõ: ez volt Furtwängler halálának és
Toscanini végsõ visszavonulásának éve.
E két nagy karmester olyan ellentétpárt alkot
a zenei elõadó-mûvészetben, mint Goethe és
Schiller vagy Tolsztoj és Dosztojevszkij az irodalomban, illetve
hogy filmes példákat említsünk: Eisenstein és
Tarkovszkij a szovjet-orosz film, vagy egészen más szempontból
Fellini és Bergman a modern filmmûvészet történetében.
A filmes párhuzamoknál maradva: Toscanininek Eisenstein és
Fellini, Furtwänglernek pedig Tarkovszkij és Bergman felel
meg. Toscanini és Fellini a derûs dél „homéri”,
latin, katolikus mûvésze; Furtwängler és Bergman
viszont a borús észak ossziáni, germán, protestáns
alkotója.
Más szempontból vizsgálva a kérdést:
a Toscanini-elõadások feszes ritmikája, pontossága
és gyors tempói az Eisenstein-filmek lendületes tempójával
és montázstechnikájával mutat rokonságot.
Míg Toscanini és Eisenstein éles acélpengével
rajzol, addig Furtwängler és Tarkovszkij széles ecsettel
dolgozik: a hosszúság és a lassú tempó
Furtwängler (kései) elõadásainak és Tarkovszkij
filmjeinek közös sajátossága. Míg tehát
Toscanini és Eisenstein a gyorsaság, addig Furtwängler
és Tarkovszkij a lassúság feszültségkeltõ
hatása és kifejezõereje révén törekszik
egyazon cél: a drámai hatás elérésére.
Sztravinszkij egyik szarkasztikus megjegyzése is a két karmesteróriás
„tempóvételének” különbségre utal
– Toscanini: Herr Professor von Schnell, Furtwängler pedig: Herr Doktor
von Langsamer. Fontos adalék lehet még a Furtwängler–Tarkovszkij
párhuzammal kapcsolatban, hogy Tarkovszkij a Sztalker nyitó-
és zárójelenetének beethoveni Örömóda-montázsához
minden bizonnyal Furtwängler 1942-es berlini elõadásának
szovjet Melódia-kiadását használta.
Végezetül Furtwänglernek a náci rendszerhez
való viszonyáról megjelent bõséges szakirodalom
magyarul is olvasható részére utalom az olvasót:
elsõsorban Horváth Iván Beethoven IX. szimfóniájának
Furtwängler-féle háborús felvételérõl
szóló esszéjére (2000, 1995/2.), Richard Aczelnak
a „Furtwängler-ügyet” részletesen taglaló írására
(2000, 1998/12.), s végül Norman Lebrecht a nagy karmesterek
magánéletét és közéleti szerepvállalását
vizsgáló könyvének (Maestro! – A karmestermítosz,
Európa, 2001) Furtwängler-fejezetére (129–144.). A szakirodalom,
illetve Szabó István legújabb filmje alapján,
de mindenekelõtt Furtwängler háborús felvételeit
hallgatva döntse el mindenki maga, vajon tényleg hallgatnak-e
azok a Cicero által is emlegetett múzsák.
|