Egy kép
Marilyn bánata Kolozsi László A negyven éve halott Marilyn Monroe védtelenül egy New York-i metrómegállóban, Milton H. Greene fotóján. Az egyik kedvenc képemen Marilyn – azt hiszem, az alsó
manhattani City Hall Station a helyszín –, egy tábla mögé
bújva áll, nem éppen vidáman. Igaz, nem látható
rajta a szokott szomorúság sem. Mégis ezt a képet
választottam, hogy róla és a szomorúságról
vagy a szomorúságáról írjak, mert annak
idején ez a kép segített megérteni a magam
és a Marilyn fanok rajongását; ez segített
tisztázni, miért az olthatatlan izgalom és szeretetvágy,
ami elfog képeit, nem pedig elsõsorban a filmjeit látván;
miért hogy annyit álmodoztam róla, és lett
számomra, legalábbis kamaszkoromban, a nõ kvintesszenciája.
(Volt idõ, amikor szorongva mertem csak beengedni barátaimat
a szobámba, mert a falakon, körös-körül, mindenhol
Marilyn képek voltak.) A képet Milton H. Greene készítette.
Nagyon érezte, mikor kell Marilynt lekapni, a fotó David
Klein Quintett My Marilyn címû szép kiállítású
cédéjének könyvecskéjében is benne
van. (Maga az album, amin a zenekarvezetõ édesanyja énekel,
szintén a szomorúság felé viszi el a Marilyn
által is elõadott dalokat, még a Diamonds are a girls
best friends-et is.) Mégsem az ismertebb fotók közül
való. Persze azt azért tudni illik, hogy Marilyn mögött
mindig ott volt egy fotós, mindig ott lébecolt valaki egy
Leicával a kezében, és Marilyn csak némelykor
volt rest arra, hogy belevillantson egy olyan igazi marilynes mosolyt a
gépbe. Tehát annyi fotó van róla, mint égen
a csillag, az albumok többsége mégis csak a kábé
öt-hatszáz legismertebb Monroe-képbõl építi
fel anyagát. Egy átlagos embert élete folyamán
jó, ha százötvenszer lekapnak, míg õt
cirka négyezerszer fotózták le, vagyis nem egyszerû
a választás. E megidézett és méltatlanul
hanyagolt kép olyan, mintha valaki lesbõl támadva
készítette volna. Ekkor Marilyn már elég híres
volt, majdnem képtelenség, hogy metróval ment volna
csúcsidõben. Nem lehet persze biztosan tudni, hogy csúcsidõ
van, de kellõképpen nagy ahhoz a nyüzsgés, hogy
ez feltételezhetõ legyen, másrészt érezhetõ,
hogy a kattintás valamikor délután négy és
öt között történt. A fotókon legtöbbször
sejthetõ a napszak, de jelen esetben talán kevésbé,
hiszen metróban vagyunk. Mégis, a közeledõ arcok
és alakok olyanok, mintha munka végeztével igyekeznének
hazafelé. Egy ballonkabátos férfi, egész testében
elõre dõlve figyeli az oszlop mögé húzódó
Marilynt. Amit látunk, fikció, mégis, olyan bátorsággal
meri elhitetni magáról az ellenkezõjét, hogy
már-már hajlamos a kép nézõje azt gondolni,
mûvésznõnek hétköznapi attrakcióját
látjuk: megpróbálkozott a lehetetlennel, ismeretlen,
hétköznapi emberként élni New Yorkban. Aztán
egy férfi a nyomába szegõdött, felismerte, és
követni kezdte. Marilyn lefutott a metróba, de a szerelvény
elhúzott elõtte. Megbújt egy oszlop mögött,
azt gondolván, a férfi, aki egyébként egyáltalán
nem volt neki unszimpatikus – végeredményben egy teljesen
normálisnak mondható, középkorú férfi,
akinek biztos van családja, és nem követ el a jelenlétében
semmi perverziót –, majd leszáll róla, lekopik, elmegy,
de nem, ott van és nézi, nem hisz a szemének, szeretne
megbizonyosodni arról, hogy valóban Marilyn Monroe-t látta
az imént. Közben már hallani a közeledõ
újabb szerelvényt, kicsit már tolja maga elõtt
a szelet, de huzat nincs még, mert a jelenlevõknek sem a
ruháját, sem a haját nem borzolja. Arthur Miller (és
a sokkal kevésbé hiteles Norman Mailer is, aki felül
mind a pletykáknak, mind Marilyn hazugságainak) elmesél
jó néhány esetet, amikor Monroe alig tudott szabadulni
a rajongóktól. Volt, hogy éppen vízbe nem fojtották.
Miller észrevesz olyat is, amit – akkor már – felesége,
szerencsére nem: egy japán férfi a cummingsot olvasó
asszony mellett onanizál, miközben Marilyn szagából
merít cselekedetéhez ihletet. Ennek a metrós képnek
az a pikantériája, hogy a nézõ simán
a képet készítõ Greene helyébe képzelheti
magát, vagyis neki áll meg Marilyn Monroe, õ leplezi
le. Belép a fikcióba. Ebben az ügyesen megcsinált
jelenetben ott van annak a lehetõsége, hogy láthatjuk
– az éppen negyven éve meghalt – mûvésznõt
testközelbõl. Átélhetjük, mennyire jó
híres embert látni, mert, leszámítva a zavart,
bizony jó: témát ad sok esti beszélgetéshez,
ami már önmagában is nagyon fontos dolog, és
azáltal, hogy a találkozásról mesélünk,
részesülünk a hírnévben, márpedig
a hírnévben részesülni olyan, mint egy gyermekkori
álom beteljesülése. Teljességgel egyet lehet
érteni Finkelkrauttal és másokkal, akik azt mondják,
hogy a hatalom ma nem annál van már, akinél a pénz,
hanem annál, aki a lehetõ leghosszabb ideig le tudja kötni
a nézõk figyelmét. Együtt utazni Marilynnel egy
metrókocsiban – már önmagában is nagyszerû,
de van itt, ezen a képen még egy lehetõség,
a szóba elegyedés lehetõsége. Marilyn ugyanis
olyan védtelen és védtelenségében olyannyira
bájos, hogy bizony itt látszik az alkalom, oda lehet menni,
meg lehet kérdezni, tudunk-e valamiben segíteni. És
még ha el is utasít, ami valószínû –
tegyük hozzá, Monroe nem volt buta szõke, de társadalmi
gyökerei miatt is eléggé közönséges
lehetett, legalábbis ez derül ki Truman Capote novellájából
és Miller visszaemlékezéseibõl egyaránt
–, nagy valószínûséggel valami olyasmit mondana:
„Jaj, ne már, hagyjál, van elég bajom!” – akkor is:
beszéltünk vele. Igen. Ez már nem csak a hírnévbõl
való részesedés, ez már valami boldogságszerû
érzés. Ez a nõ, akinek szeretetvágya annyira
bódító volt, képeinek jelentõs részén
megszólítható, szomorú szépség.
Megvan benne az a világi szomorúság, amirõl
a Biblia beszél. Vigaszra szorul, támogatásra. Mailer
azt írja, szegény kis apátlan árva, mert meglátja
benne ezt a mérhetetlen szomorúságot, ami akkorára
gerjeszti a férfiak vágyát, hogy a világ leghíresebb
nõjévé teszik. Ennek a szomorúságnak
hátterében – leszámítva saját egyéni
sorsát, gyermektelenségét, a tucatnyi abortuszt, a
szülõk hiányát – az húzódik meg,
hogy Marilyn sohasem lehetett önmaga. A férfiak többsége
úgy érzi, hogy õ lenne az, aki segíteni tud
ezen a nõn, aki ki tudja elégíteni, aki gyermeket
tud neki nemzeni, aki mellett kiteljesedhet, mint színésznõ,
csakhogy valószínûleg igaza van a nagyképû
Hawksnak (Filmvilág, 2001/12.), aki a Szõkék elõnyben
címû vacakot rendezte: Marilyn nem volt színésznõ,
nem mûködött drámai szerepekben, sajnos a Kallódó
emberekben sem jó. Nagy vágya volt, hogy eljátssza
Grusenykát A Karamazov tesvérekbõl, de valószínûleg
félreérti, aki azt hiszi, hogy konkrétan erre a szerepre
vágyott. Sokkal inkább arról van szó, hogy
Grusenykával azonosult legjobban, úgy tudott szenvedni (és
valószínûleg inni is), mint egy szláv; úgy
tudott, olyan hatalmas gesztusokkal szeretni és gyûlölni,
és bûnbocsánatot gyakorolni. Marilyn volt az elsõ
nõ, akit Hollywood, pontosabban a Fox, megcsinált, és
saját kénye-kedve szerint alakított. Ha megnézzük
az egyik elsõ szerelme és fotósa, a magyar származású
Dienes András felvételeit, azon egy szende, szinte átlagos,
turcsi orrú, kicsit mangalicapofájú kiscsajt látunk.
Jó néhány plasztikai mûtét után
lesz Marilyn Monroe-vá. Megannyi filmben látható ez
az átalakulás, a két Marilynt többnyire nem ugyanaz
a színésznõ alakítja. A hírességek
ilyesfajta alakítása azóta bevett gyakorlat. (Ha egymás
mellé tesszük Cher korai és mostani fotóit, nem
hisszük el, hogy a régi képen az egykori Cher van.)
A Strasberg házaspár kreált Marilynnek egy személyiséget
is. Marilyn nem hitt a saját tehetségében, ahogy Hawks
is mondta, nem érezte sohasem biztosan, hogy színésznõ
lenne, mert nem volt az. Olyan helyzetbe került, mint a munkavállaló,
aki hazudott a felvételekor, és ezért olyan munkával
bízták meg, amihez kevés a végzettsége,
minden áldott nap szorongva indul el a munkahelyére, fáj
reggelente a nyaka, és alig várja, hogy felmondjanak neki.
Este pedig, hogy lelazuljon, meg kell inni „valamit”. Donald Spoto, a leghitelesebb
Monroe-életrajz szerzõje írja: „Valóban arra
törekszem, hogy megtaláljam önmagam – mondta Marilyn egy
újságírónak –, és a legjobb módja,
hogy ezt megvalósítsam, ha megpróbálom bebizonyítani
magamnak: színésznõ vagyok.” Monroe harminc filmben
szerepelt, kétségtelen van, ami miatta is jó, például
az Aszfaltdzsungel vagy a Van, aki forrón szereti, és van,
ami csak azért nézhetõ, mert szerepel benne, például
a Soha vissza nem térés folyója vagy a Niagara, de
nem lett színésznõ. Elvist, aki egy bugris volt, látszólag
nem érdekelte, elbaltázta-e a személyiségét
(hiszen dalból volt a lelke és fonott kalácsból
a kerítése) vagy sem – ezzel szemben Marilynt, aki vele kábé
egy idõben indult, megviselte és teljesen kifosztotta, megalázta
a hírnév, és a lelkét kitolta a fenekén
(beöntésekkel fogyókúrázott). Még
a legtüneményesebb képein – például amelyiken
az Yves Montand és Simone Signoret házaspár társaságában
tömi szájába a sütit – sem látszik boldognak.
Az utolsó általa leírt sorok a következõk
voltak: „Bárcsak sikerülne boldoggá tennem téged,
akkor sikerrel járnék a világ legnagyobb és
legnehezebb dolgában, vagyis abban, hogy egy embert tökéletesen
boldoggá tegyek.” A félbemaradt levél Joe DiMaggiónak
szól, ami szintén igazolja Spoto feltevését,
miszerint Marilyn nem akart öngyilkos lenni. Szó sincs persze
a Kennedy fiúkról, nincs benne a kezük, alig ismerte
õket, nem volt sem Robert, sem az elnök a szeretõje.
Marilynt valószínûleg a pszichológusa mérgezte
meg, feltehetõen nem szándékosan adagolva túl
a nyugtatóját. Marilyn, aki végigkamuzta az életét,
DiMaggióval mindig õszinte volt. Miller szerint a nagy dolgokban
nem hazudott, csak az aprókban, fõleg a sajtónak,
aki szerette, ha kedvence a bolondját járatja vele. Marilyn
azért is hazudott, mert nem volt vágya az igazság
kimondása. Sokkal egyszerûbbnek vagy rövidebbnek látszott
valami hazugságot mondani – de azért is hazudott, mert szeretett
múltat kreálni magának, meg hogy még jobban
sajnálják, és ily módon könnyebben megbocsássanak
neki, megbocsássák például a rosszabb alakításait
vagy a butuska beszólásait, de arra is jó volt, hogy
megerõsítse a szomorú nõ imázsát,
mert igenis tisztában volt azzal, hogy a belõle áradó
szomorúság képes felajzani a megmentésére
és szolgálatára mindig kész férfiakat,
akik alig várják, hogy bebizonyítsák: õk
a legalkalmasabbak egy ilyen szép védtelen nõ megvigasztalására.
A korai Madonna, aki csak a karrierért mindenre képes nõt
látta meg Marilynben, szánalmas, amikor utánozni próbálja,
de nagyon jellemzõ, amit Marilyn-imitátorként csinál.
A Marilyn-jelenség vizsgálói, Spotótól
és néhány írótól eltekintve abból
indulnak ki, hogy Marilyn volt az ötvenes évek nõideálja;
õ volt az a nõ, akivel mindenki le akart feküdni, korra,
nemre, fajra való tekintet nélkül. Nem veszik észre
a szomorúságát, csak azt, hogy „volt benne valami,
valami forró”.
|
http://www.filmvilag.hu
|