KÖNYV
Alfred Hitchcock
Féljünk együtt!
Kelecsényi László
Szorongani csak élvezettel érdemes. Félelemreceptek
a Mestertõl.
Adósai vagyunk Hitchcocknak. Többszörösen is.
Sokáig le sem tudtuk rendesen írni a nevét, annyira
megzavart a cé betû rendszertelen ismétlõdése.
Aztán egyesek túlságosan is jól megtanulták,
amikor a városi meg a kerületi pártbizottság
súgására újságcikkeket és olvasói
leveleket irkáltak a filmtörténet egyik leghatásosabb
darabja ellen. A honi forgalmazás örök szégyene,
hogy a Psychót néhány elõadás után
levették a mûsorról. Egykori agit-proposok óvtak
minket a „kapitalista kultúra eme bomlástermékétõl”.
Azóta eltelt három évtized. Öt éven
belül ez a harmadik kötet Hitchcockról. Truffaut nagyinterjúja
megkésett hiánypótlás. Dominique Auzel hasznos
kis füzetét, melyet a pécsi Alexandra Kiadó magyarított,
a rajongók azon nyomban szétkapkodták. Sidney Gottlieb
1997-es szöveggyûjteménye nem késett ennyit sem.
Interjúk, folyóiratcikkek, egyetemi elõadások
sorakoznak tematikus rendjükön belül idõrendbe állítva.
Elmondják az életmûvet, és közelebb visznek
a géniusz titkához. Remélhetõleg ma már
senkit sem kell gyõzködni afelõl, hogy ez a köpcös
úriember Eisenstein mellett a filmtörténet legnagyobb
hatáskeltõje volt. Tessék csak egymás után
megnézni az odesszai lépcsõk képsorát
és Janet Leigh tusoló alatti hadakozását gyilkosával.
A magyar változat szerkesztõje, Zalán Vince most
is a tõle megszokott alapossággal bástyázta
körül kiegészítõ adatokkal a fõszöveget.
Hanem ez az amerikai úr! Egy Osrick a Hamletbõl, aki még
anyja emlõjével is udvariaskodott… Idegesítõ
fontoskodással, iskolás pedantériával keretezi
a dokumentumokat. Hitchcock-megszállottnak kell lennie annak, aki
elõszava és bevezetései után nem dobja sutba
a könyvet. Ajánlom a reménybeli olvasóknak: lapozzák
át az egyes fejezetek élén álló kurzivált
szövegeket. Még a fõszöveggel is akadnak gondok:
afféle „egyet fizet, kettõt kap” érzés kerít
hatalmába, többször is olvashatunk ugyanarról a
kötet különféle helyein.
De félre a jelentéktelenségekkel, mikor a mester
szól. Média-tanoncok, filmtörténészek,
rendezõ-hallgatók, szcenaristák kötelezõ
olvasmánya, sõt, memoritere lehetne jó néhány
oldala. Lehet ugyan Hitchcock hatáskeltését avultnak,
csupán történeti értékûnek tekinteni,
de tassista formabontóknak sem árt, ha elõbb megtanulnak
rajzolni. Bár nem tudom, mit kezdene egy eltökélt posztmodern
az ilyesféle, avultnak ható alapszabállyal: „a történet
egyetlen középponti gondolatra kell hogy épüljön,
amely végig ott kell hogy motoszkáljon a közönség
fejében” (68. o.). Erre az 1937-es megállapításra
rímel a Columbia Egyetemen tartott két évvel késõbbi
elõadás, ahol arról beszélt, hogy a történet
csontvázának el kell férnie egyetlen, nagyon kicsi
papírlapon (281. o.). Ennek a rövid vázlatnak, alapeszmének
kell hosszadalmas alkotófolyamat (karakterek megválasztása,
treatment, dialógusírás, forgatókönyv)
után a moziban, a nézõ fejében újraszületnie.
Ki dolgozik így manapság?! Hisz’ már az újhullámosok,
Truffaut-ék, Godard-ék, akik ugyan az amerikai B-filmeken
nõttek föl a párizsi Cinémathéque-ban,
felrúgták – és jól tették – ezt a sémát.
Akkor is! Legalább A filmkészítés különféle
technikái, A filmgyártás, Rendezõi szempontok,
Elõadás a Columbia Egyetemen és A legizgalmasabb filmem
címû szövegeket olvasnia és ismernie kellene mindenkinek,
aki a mozgókép hatásmechanizmusáról
tudni szeretne valamicskét.
A Mester más tekintetben is konzervatívnak bizonyul.
Makacs következetességgel hajtogatja, hogy a játékfilm
leginkább az irodalmi novellához áll közel. Nekünk,
magyaroknak ismerõsen cseng ez a gondolat. A mostanára jócskán
feledésbe merült Lukács György talán egyetlen
maradandó filmesztétikai megállapítása
volt ez. Nem hinnénk, hogy Hitchcock olvasta volna Lukács
dolgozatát a film poétikájáról. Amit
egymástól függetlenül állítanak,
érvényes az elmúlt évszázad mozijának
túlnyomó részére. A filmnek mint a novellának
ugyanúgy egyetlen, ha lehet csattanós végkifejlet
felé kell igyekeznie, a nézõ (olvasó) lebilincselése
árán.
Viszonylag kevés szó esik a híres hitchcocki fogalomról,
a suspense-rõl. Hatáskeltésének legfõbb
titka ez (amit szája elé tett mutatóujjával
a borítólapon is igyekszik titkolni). Ugyan szóban
azt vallja, hogy „terítsd ki a lapjaid, amennyire csak tudod”, de
épp ebben rejlik a nagy átverés, mert mesterünk
azt is tudja, hogy „a feszültség jórészt a közönség
saját vágyaitól függ”. Egyszóval behúz
minket a csõbe alaposan. A hatáskeltésnek ez a módja
immár a régmúlté. Ki merné manapság
vállalni azt a bátorságot (majdnem azt írtam:
botorságot), hogy egyetlen jelenetsor kedvéért fekete-fehérben
forgasson le egy egész filmet, mint tette õ a lefolyóban
csordogáló vér miatt a Psycho esetében. De
akárhány folytatás vagy remake készült
is mozidarabjai alapján, utánzói sorra elbuktak, lába
nyomába sem értek mesterüknek. A klasszikusok tudtak
valamit, amit mi képtelenek vagyunk utánozni. Legalább
nézzük és olvassuk õket, hátha ragad ránk
valami.
Osiris Kiadó, 2001
|