Veszett a világ, légkondicionált lidércnyomás. Lynch rémálma az Angyalok városában folytatódik.

Tíz óra kellett, hogy rájöjjek, Lynchnél ma nincs nagyobb rendezõ. 
Hogy a Kék bársony jobb film a Mulholland Drive-nál, már a moziban tudtam. 
A szakmai vetítést követõ beszélgetésekbõl az is kiderült számomra, hogy a legújabb Lynch-munka tovább mélyíti a szakadékot hívõk és értetlen hitetlenek közt. 
Értem a zavart, megengedem, az indulatokat, nekem is beletelt majd fél napba a feldolgozás, hogy azóta újra és újranézzem, bizonyos jeleneteket többször, egymás után, néhány helyen belelassítva, kockáról kockára léptetéssel. Úgy hiszem ugyanis, hogy David Lynch munkássága nélkül máshogy alakult volna az elmúlt két évtized filmmûvészete. Azt is szoktam gondolni róla, hogy nem csak szûkebb szakmájára, az egyetemes filmiparra gyakorol hatást, hanem azon túl – bögrén, pólón, honlapon –, a tömegkultúrában is jelen van. Idézhetõ, de utánozhatatlan: nem véletlen, hogy egyetlen epigon sem akadt mindezidáig, ugyanakkor Tarantino, a Coen fivérek vagy Fincher sem kérheti ki magának a szellemi, mûvészi rokonságot. 
Megítélésem szerint David Lynch tett a legtöbbet azért, hogy a mai amerikai film nem csakis és kizárólag társadalomtudományilag értelmezendõ globális jelenség és közgazdaságilag üzemeltetett iparágazat. Rendhagyó és korszakalkotó pályája miatt árnyaltabban kell gondolkoznunk Hollywood felõl, amely nem csak a filmmûvészet temetõje, hanem a mozivilág bölcsõje is egyben, alfa és omega, Mekka és Ninive. 

1999-ben, tíz évvel a Twin Peaks folytatásos tele-eposz után az ABC televízió szappant rendelt Lynchtõl, aki elkészítette a Mulholland Drive pilote-ját. 
Nem kellett nekik. 
Ekkor beszállt a Canal Plus, a rendezõ hozzáforgatott a felvett anyaghoz, majd két és fél órásra, forgalmazható hosszra vágta az eredeti elképzelést. 
A film keletkezéstörténete beszédesen példázza, mennyire veszi be az angyalváros gyomra, amit Lynch róluk, náluk kotyvaszt. 
Mikor hogy. 
Bukott már grandiózust a Dûnével, barkácsolt házilag mûremeket (Radírfej), alapított stílust (Kék bársony), nemzetközi kultsztárrá vált (Veszett a világ), egyszer s mindenkorra megváltoztatta az ezredvégi televíziózást (Twin Peaks), megduplázta a közönségét (Útvesztõben), hogy mostanra, 56 évesen, megengedhessen magának mindent, amit akar. 
Meg is teszi. 
Egyik-másik hazai kritikusa a világhálón felháborodottan kéri ki magának a Város nevében a róla alkotott képet, azt a kezet harapdálja, amely eleddig etette, írják, más helyütt meg az áll, hogy a mû megtekintése határozottan ellenjavallt azon kedves nézõknek, akik kedvelik az eleje-közepe-vége történeteket, a tanács pedig szórul szóra az, hogy kerüljék a Mulhollandot játszó mozikat, mint az anthraxot…Poszt-McCarthysta, ifjabb-Bushista dallamok, meg lehet érteni, nagy most arrafelé a káosz. 
Hasonlóképpen kaotikus az, amit Lynch mutat az õt körülvevõ világról. Az általa velejéig ismert Los Angeles, a hollywoodi filmes közeg szánalmas, korrupt és kárhozatra ítélt. Olyan hely, ahol az emberi kapcsolatok szükségszerûen válnak a körülmények martalékává, ahol az eseményeket rejtélyes, veszedelmes erõk irányítják a háttérbõl, ahol az emberi sorsok, személyiségek kiszolgáltatottak, jelentéktelenek. 
*
A sorozatos heti televíziós megmérettetésre Lynch izgalmas film noir-t ötölt ki, amely erotikus thriller, börleszkbe hajló tragikomédia, melodramatikus love-story, szimbolikus ars poetica, szarkasztikus társadalomkritika és pszicho-horror is egyben. Hamisítatlan Lynch-mix tehát. Aztán a vágóasztalon rejtélyes puzzle-t rakott össze, amelynek megoldásához az összes motívumgazdag epizódra emlékezni kell. 
A 146 perces történetben minden részlet fontossággal bír – rájövünk, amikor visszafelé haladva fejtegetjük és kötögetjük a cselekményszálakat. Csomópontokat fedezünk fel, tudni véljük, mikor ér össze múlt és jelen, a nagystruktúra origójában alternatív valóságok válnak élesen ketté, karakterek cserélnek szerepet, személyiségek testet, hogy végül a kockánként összerakott mozaik láttán tovább fokozódjon a zavarunk – hiába került minden a helyére, hiába értettük és oldottuk meg a feladványt, a kirakós játék ábrája felejthetetlen és titokzatos. 
Minden titok nyitja és kulcsa a bérlimuzin utasa, egy gyönyörû hollófekete hajú, nagyestélyis nõ. Tökéletesre metszett arca Hófehérkéé, a teste Jayne Mansfieldre emlékeztet -- Laura Elena Harring újabb Lynch-felfedezés. Akit mindjárt az elején el akarnak tenni láb alól. A kivégzés beszerezett kamaszok ámokfutásának köszönhetõen hiúsul meg, fékezés nélkül robban a dzsip az út szélén várakozó exkluzív kocsiba, szétesik a vászon, a halálra vált áldozat pedig sokkos állapotban támolyog az elsõ kies virágágyáshoz, ahol álomra hajtja gyönyörû és nyomorult fejét szegény.
Ekkoriban landol az Ontario állam-beli Deep Riverbõl a sejtelmes femme fatale pandanja, egy törékeny, ártatlan, szõke kis nõ, kedves, naiv és optimista, fájdalmasan udvarias fordulatokkal búcsúzkodik alkalmi ismerõseitõl a repülõtér bejáratában: a tõsgyökeres Los Angeles-i nyugdíjas pár csurom bûbáj, negéd és kellem. Közhelyes kötelezõ helyzetgyakorlat, vicces sztereotípia, megállna akár magában, de nem. 
A városba vezetõ úton a párás fehér égbolt alatt, impozáns pálmasoron suhannak hazafelé a nagyon kedves öregek, állkapcsuk kikattanva, idiótán vigyorognak maguk elé, a mama jó nagyot csap embere combjára, és töretlenül fénylik a két kifogástan porcelán protézis. Oda nem illõ, hirtelen kép ez, röhög a nézõtér, ahogy kitartóan kényszervicsorognak a vének. Nem olyan jó poén. Nem is poén igazán, hanem halálosan komoly dolog. Kiderül a végén. 
A filigrán szõke Betty világrengetõ ambíciókkal érkezik a nagyvárosba, hogy ideiglenesen befészkelje magát színész nagynénje üres házába, amely idõközben Rita rejtekhelye lett. 
Az ébenfekete csoda megüthette a fejét, amnéziája van, a nevét, Rita Hayworthtõl cseni egy Gilda-poszterrõl. Zokogva zuhanyozik a fülkében, az újonnan érkezett unokahúg szabadkozva igyekszik oldani a zavart, amely jelenetrõl jelenetre fokozódik. 
Fekete és fehér, igen és nem tudom -- a két nõ szöges ellentét. Egyikük azt sem tudja, hogy kicsoda, nem emlékszik rá, mitõl retteg, fogalma sincs arról, hogy mit keres egy halom pénz meg egy királykék speciális kõ-kulcs a ridiküljében. A másik talpraesett, lendületes és problémamegoldó típus, ahol tud, segít, ráadásul olyan istenadta színész tehetség, hogy az még arrafelé is ritkaságszámba megy. Valami mégis megtörténik közöttük, kémiának hívja a beszélt angol, mi sem természetesebb, mint hogy a fel-felbukkanó emlékfoszlányokba kapaszkodva elinduljanak és kiderítsék Rita kilétét. 
A banalitás határát súroló fõcsapás mellett fut párhuzamosan egy másik történeti szál, amely fontos pontokon keresztezi a feminin vonalat. Adam Kesher, a menõ rendezõ szereplõt válogat legújabb produkciójához. A filmtörténet egyik legmulatságosabb jelenetében arról kell értesülnie, hogy dalbetétre egy bizonyos lányt (javaslat: a gengszterek macáját) kell bekasztingolnia. Nincs mese és nincs pardon, egy ültõ helyében megérthetné -- az ukázt hajlott korú maffiózók tolmácsolják, egyiküket Angelo Badalamenti alakítja hátborzongatóan --, de ez a felfuvalkodott minimajom annyira kiborul, hogy mattezüst golfütõjével nekiesik a Castiglione fivérek ház elõtt várakozó vállalati kocsijának, majd hazaindul, mint aki jól végezte dolgát. 
Aztán rájön. Otthon kefélik a feleségét, leütik és kidobják a házából, egy lepattant hotelben közli vele a tulaj, hogy fölösleges bujkálnia, akik keresik, tudják, hol található, hiteltelenek a kreditkártyái, és ráadásul az asszisztensnõje is közli vele, hogy várja egy bizonyos Cowboy, induljon rögvest, ha jót akar, két órás autóút csupán. Mit van mit tenni ilyenkor? 
Az éjszakai ranch-dialóg Lynch-klasszikus: a pofonegyszerû (javaslat: démonikus) tehénpásztor szóról szóra mondatja vissza az általános emberi természetrõl, viselkedés- és magatartásformákról megfogalmazott istállóbölcsességeit a teljesen kiszolgáltatott (javaslat: megszeppent) mûmájerrel. Dermesztõ a kérlelhetetlensége, nem tûr ellentmondást: a szerepet a kiszemelt lánynak kell megkapni, kész-passz, búcsú gyanánt pedig közli, hogy még egyszer fognak találkozni, ha helyesen dönt Kesher, és még kétszer, ha helytelenül, aztán a’viszontlátás, elsétál az éjszakába. 
Álmomban elõ ne jöjjön! 
Nem hogy kétszer.
Olyan ez, mint mikor a Veszett a világban a menekülõ szerelmesek után magánnyomozó Johnnie Farragutot likvidálják az elvetemültek a delejes Délen. Abszurd, fojtogató, pikírt és velõtrázó. Ínyenceknek adalék, hogy a fehér kalapos megfellebbezhetetlen, a legsötétebb erõkkel szoros és szerves kapcsolatban álló kovboj az életben Mounty Montgomery, a Veszett a világ producere -- a kultikus roadmovie-ból direktbe ideidézett lámpás, hommage és gesztus, sercegve keretezi a groteszk etûdöt. 
*
A két narratív szálat a segéd-jelenetekbõl kirajzolódó teljhatalmú Gonosz köti össze, aki vagy amely következetes, kiismerhetetlen és megszemélyesített. 
Nofene. 
Az ördög a Mulholland Drive-ban aktív szerepet játszik: kvázi kézi vezérléssel mozgatja a moziipart, hatalma korlátlan, zsebében a maffia, kompetenciája filmek szereposztásától bérgyilkosok felfogadásáig terjed, kezébõl eszik L.A., nagyétvágyú démon. A sötét erõ a tudat és tudattalan legmélyén munkál, és a háttérbõl gyakorol hatást az eseményekre. A szereplõk tehetetlenek vele szemben. Õ diktálja a tempót és a feltételeket, neki gazsulál az avilági hatalmasok leghatalmasabbika, a filmstúdiót irányító tolókocsis törpegnóm – meztelen a király! --, õt véli látni egy bazedovkóros epizodista egy dramaturgilag fontos hamburgersütödében. Más-más alakot ölt, de mindig és mindenhol jelen van -- kovbojba bújik, Ritából beszél kifelé, galamblelkû nyugdíjasok válnak halálbrigáddá a kényére és a kedvéért. 
Miatta sül el a pisztoly. 
Neki robban cafatokra az agyvelõ. 
Lynch mániája ez, a kezdetektõl errõl beszél. Végletesen és meggyõzõdésesen negatív, jottányit sem változott az álláspontja arról, hogy milyen esélye van ma a boldogságnak, tehetségnek, tisztességnek. Ugyanazt mondja, mint öt éve, hasonlót, mint huszonöt éve egyfolytában. 
Egy szavával nem értek egyet, különben, De lenyûgözõ a hitelessége, eleganciája és következetessége. A Mulholland Drive letisztult, pontos mû, pedig valójában két film, a két fõszereplõ nõ valószínûleg egy és ugyanaz, de lehet, hogy inkább négy különbözõ lény. 
Lynch ugyanis két pattanásig feszült óra után újra kezdi a tragikus végkimenetelû mesét, géza-kék-az-ég, felpattan a misztikus kõkubus teteje, kitûnik a történetbõl Betty, koromsötét féreglyukba kerülünk, Pandora szelencéje nyitva, Ideje felkelni, szól be a kovboj az ajtórésen, kizökken az idõ, határozott kopogás hallatszik, egybefolyik a tér, és láss csodát, a másik lakásban oszlásnak indult szõke nõi hulla ébredezik. 
Ezúttal õ Diane, akit Ritával nyakra-fõre kerestek eddig, Ritát pedig Camillának hívják. Mint akiket kicseréltek – a szõke nõ halálosan szerelmes, alárendelt és függ, kihasználják, tönkre teszik és megalázzák. Ebben a verzióban Camilla a befutott színésznõ, érdekvezérelt, érvényesülni akaró vamp, aki az érzelmeit és testét korrumpálva feleségül szándékozik menni az aktuális hollywoodi üdvöskét formázó Adam Kesherhez. 
Diane kutyául szenved. Tehetetlen és gyenge, kávét iszik, rettenetesen néz ki, fel s alá ténfereg a lakásában, emlékképek gyötrik, jelenetek elevenednek meg a szeme elõtt, egy szenvedélyes, igaz szerelem tönkremenetelének stációit éli újra és át. 
Bérgyilkost fogad, maszturbálni kezd, csatakosan, zokogva csapkodja az ágyékát, limuzinba ül, ugyanabba, amelyben Ritát, azaz Camillát fuvarozták a film elején, ugyanazon az elveszett országúton haladnak, ugyanott állnak meg, a bokrok sötétjébõl fekete nagyestélyiben Camilla lép elõ, és kézen fogva vezeti elhagyott kedvesét Adam meglepetés partijára, ahol kiderül az apropó: összeházasodnak. Nincs kimondva, lehet tudni mégis. 
Diane ül otthon a díványán, meredten bámulja a dohányzóasztal szélére helyezett megbeszélt jelet, megbízás teljesítve, a kék elzett-kulcs Camilla halálát jelenti, 
Túl, túl, messze túl, mi van az ibolyán messze túl? 
Hiába zárva, az ajtó alatt liliputivá aszalt szellemek képében beszüremlik a külvilág, a pokoli Angyalvárost és lakóit jelképezõ idõs pár gonosz manóként surran be az idegöszeroppant lány életterébe, hogy aztán üvöltõ lidércként ûzze, hajtsa a sikító Diane-t a hálóba. 
A pisztoly ott lapul a fiókban. 
Aki másnak vermet ás. 
Én nem lövöm le a poént. 
*
Bonyolult, nagyepikai struktúrát hozott létre Lynch, legújabb filmje makacsul és kikezdhetetlenül áll ellen a leegyszerûsítõ értelmezéseknek. Sokan fenn is akadnak a rostán. Majdnem érvényes olvasatról tanúskodnak az amerikai kollégák válaszai, amikor azt fejtegetik, hogy a Mulholland elsõ háromnegyedét a szõke Betty/Diane álmaként kéne értsük – holdvilágos éjszaka, álom-álom-édes álom --, akit bedarált L.A., és a más szerepekben feltûnõ alakok az igaziak álomváltozatai csupán. Lelkük rajta. 
Mert ha ezzel a szalon-freudista, kezefeje válasszal meg is könnyítik a maguk és olvasóik dolgát, ki kell hagyniuk a számításból mindazt, amiért és amitõl Lynch-film a Mulholland Drive. 
Ha igazuk lenne, mint ahogy nincsen, kilógna a lóláb mindazon jelenetekbõl, ahol a szõkeség nem lehetett jelen, akkor az összes kísérteties, irracionális, véletlenszerû esemény és fordulat sallang és ornamentika maradna. 
Lynch nem ilyen egyszerû. 
Két tételben elbeszélt szappan-operája nagy mûvészi vállalkozás, amely hibái és manierizmusa dacára az utóbbi év legfontosabb alkotása, több egyszerû álom-kép-más megfejtésnél. A Mulholland párhuzamosan futó, össze- és széttartó szálait, a manipulált tér-idõ szerkezetet, a bizonytalan identitásokat a Gonosz különféle aktív megnyilvánulásaitól való megállás nélküli félelem tartja össze. 
Ez mindennek az alapja, ilyen Lynch szerint a világ. 
Grandiózus összesküvés áll a dolgok hátterében, potenciális cinkos benne minden ember, a rendõrök, a szomszédok, a rokonok, egy tehénpásztor, a filmesek apraja és nagyja, a pénzmaffia, mindenki. És ha ez valódi hatalom – szerintem ezt Lynch többnyire azért viccnek szánja --, akkor rá utalnak a jelek, hozzá vezetnek a nyomok, ha sokat keresgélünk, óhatatlanul vele találkozunk. 
Innen nézve, és én innen látom ezt a filmet. 
Ezért nem bántó számomra, amikor a két idõtartományt összekötendõ, egy Silencio nevû elhagyott mozipalotában underground art-rituálénak vagyunk kitéve. Lynch bátran és direkten tárja elénk a misztikát: megjeleníti, a szó szoros értelemben színpadra állítja a felfoghatatlant. Közben egyszerû, fapados, éjszakai színi elõadást látunk: néma a nézõtér, korunk szuggesztív Cipollája pedig a szemünkbe mondja, hogy minden hangfelvétel: álom az élet, a valóság pediglen illúzió. 
Általában ezeken a helyeken szoktam elbizonytalanodni. Nekem Lynch a Kék bársony betegsége, a Radírfej könyörtelensége, a Veszett a világ lendülete. A Twin Peaks-sorozat második felében viszont határozott meggyõzõdésemmé vált, hogy -- mondhat nekem, amit akar -- a baglyok azok, aminek látszanak. 
Tudom, errõl sokan másként vélekednek, épp ellenkezõleg, számukra Lynch itt kezd izgalmassá válni. Õk is megkapják a magukét: kékfényt, füstöt, varázslatot. 
A két nõ ekkor megszólalásig hasonlít egymásra, Betty teleríja Rita parókáját, egész testében remeg, varieté  a la Lynch, alattuk spanyol ajkú énekesnõ világszép dalt énekel, sminkelt könnye hamis, összeesik, de a melankolikus dallam töretlen zeng tovább -- playback a mûvésznõ, színpad a világ, és színész benne minden ember. 
Én ezt viccesnek találom. 
*
Az Útvesztõbent nézve kifejezetten zavartak a számomra értelmezhetetlen elemek, a Mulholland Drive esetében nincs bennem tiltakozás. Nem idegesítenek az illogizmusok, nem baj, hogy fogalmam sincs, mi a csuda az a kék kocka, még a chaplini helyzetkomikummal megáldott, frenetikus sorozatgyilkos-jelenet illeszthetetlenségén sem akadok fenn. 
Szerintem ugyanis a Lynch által évtizedek óta épített bizarr, meghökkentõ és szorongásos világ, alpárian transzcendens, profán szimbólumrendszere, a kényszeresen stilizált, komplex miliõ legújabb munkájában összeért. Kerek és egész, amit teremtett. Elfogadjuk, elutasítjuk vagy értetlenül csodáljuk – nem hagyhatjuk figyelmen kívül, számolni kell vele. 
E tekintetben zsenije a legnagyobbakéval mérhetõ, Hitchcock-, Fellini-, Kuroszava-szabású mûvész. És a szakma nagymestere. Például azért, mert senki nem teremt úgy színészt, mint õ.  
Az amnéziás fekete szende elesettként indul, fokozatosan talál magára, mindig zavart, de egyre nõiesebb, bujább és kívánatosabb. A szexuális forrponton a két színésznõ egészen kivételes alakítást nyújt. Betty és Rita ölelkezése felkavaró és ajzó, nemtelen és szexi, extatikus és bizonytalan egyszerre. Erotikus és szép, szinte tapintható benne a szeretet. 
Aztán, a perszónaváltás után Harring kisasszony biszexuális vérnõszõvé, buta ringyóvá, gonosz vamppá vedlik át. 
Még a Gonosz-protezsálta színészlányhoz is szoros szálak fûzi: nyilvánosan telibe smárolja, miközben a Cowboy suhan el a háttérben. Ez a földre szállt angyal bizony maga az ördög, ágyba bújik mindenkivel, sosem esik bántódása -- bele kell dögleni. 
A Mulholland Drive egyértelmû felfedezése mégsem a misztikus és gyönyörû fekete femme fatale, hanem Naomi Watts. Átlagos testalkatú, átlagamerikai lány, aki mellett, tíz az egyhez, elmennél az utcán, és átnéznél rajta, ha hallanád, amint pink színû mohair kardigánkájában szappanoperába illõen locsog. Aztán lesz belõle társ és szeretõ, praktikus, felelõsségteljes felnõtt, harcos leszbikus, nyomorult roncs, beszámíthatatlan felbujtó, szuicid életvesztes. Bármit eljátszik. Lynchnek mindig jó szeme volt, számtalan kezdõ és kívül rekedt színészt állított pályára, de a Mulholland karakterei, az alakítások és a színészvezetés egyértelmûen jelzik, hogy a rendezõ és csapata csúcsformában van. 
Angelo Badalamenti az arcával is kiveszi a részét a moziból, de zeneszerzõként megy csendben mennybe a végefõcím alatt. A film CD-esélyes soundtrackje tökéletesen illusztrál, fest alá, ellenpontoz, vagy játszik fõszerepet. Minden korábbi közös munkájuknál összetettebb, szimfonikus vállalkozás. 
Lynchnek Badalamenti az akusztikája. 
És úgy tûnik, fix operatõre is van. Peter Demming már az Útvesztõbennél bizonyította, hogy az újabb, trendibb, hard core Lynch-hez másik kézre van szükség, mert tudta, hogy a korábbi filmek eredeti, de egymásra épülõ, komplex látványvilágához kell hozzátennie a magáét. Ez a kéz akkor jó volt, most meg elsült. A történet bonyolult narratív struktúrájához igazíthatta a Mulholland képi szerkezetét, és vizuális motívumokkal, párhuzamokkal segíti a befogadót a megértésben. 
*
Az alkotótársakkal szemben támasztott legfontosabb elvárása az, hogy szakadatlan feszültségben tartsák, sokkolják és meghökkentsék a nézõt. 
Hogy ne is lehessen sejteni, mi vagy ki vár ránk a következõ sarok mögött, hogy ne higgyünk a szemüknek, hogy azt se tudjuk biztosan, fiú-e vagy lány, eszik-e vagy isszák. 
Más és más tereptárgyakon gyakorlatozott, de mindig erre törekedett. 
Sose lehessen tudni. De állandóan kelljen tõle tartani. 
Ez a David Lynch-szabadalom.
Filmjei variációk ugyanarra a démoni témára. A Radírfejben díszlettervezett kamara keretek között mutatta a fekete-fehér borzalmat, a Kék bársony delejes horrorja a kisvárosi Amerika kulisszái között folyt, Sailor és Lula az õrült Délen menekült fejvesztve, a megtestesült Gonosz pedig a hideg Észak sötét erdeibõl rettegtette a világ tévénézõit hónapokon keresztül.  
De minden út Los Angelesbe vezet. 
Ha pedig mindenhol rossz volt, otthon se lehet jó. 
A Mulholland, és elõképe, az Útvesztõben, hazai pálya -- Lynchet a hátsó kertjében, a kedvenc kávézójában, a munkahelyén kísértik látomásai, a pokol fajzatai nyomorult kukalakókban, naiv színésznõcskékben és hajlott korú klisépolgárokban öltenek testet. 
L.A. az éj démonainak városa, nem a filmsztároké, Lynch Amerikája nem olvasztótégely, hanem emésztõgödör, ahol a lét céltalan, tét nélküli menekülés. 
Szánalmasnak találja az egész színjátékot, de van benne együttérzés. 
Vízióját olyan erõvel és már oly régóta sulykolja belénk, hogy kezdünk bedõlni neki. 
Különös egy nap ez a mai. Egyre különösebb, suttogja értetlenül maga elé Adam Kesher rendezõ a Mullholland Drive-ban.
Veszett ez a világ, tiszta agyrém, gondolja Lula a Gifford-regényben.
Nézzünk csak körül a házunk portáján, és próbáljuk észben tartani, hogy még a Lynchnek is van humora.
Mondjuk, azt megkérdezném tõle, hogy ki az a kékhajú, kontyos alak, aki kimondja a Mulhollandban az áment, Silencio, de biztos kiröhögne. 

Mulholland Drive – amerikai, 2001. Rendezte és írta: David Lynch. Kép: Peter Deming. Zene: Angelo Badalamenti. Szereplõk: Naomi Watts (Betty/Diane), Laura Elena Harring (Rita/Camilla), Justin Theroux (Adam Kesher), Robert Foster (McKnight). Gyártó: Babbo Inc. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 146 perc.