Bunuel foglyai
A zsarnok valóság
Bikácsy Gergely
Bunuel a valóság foglya, a valóság pedig
Bunuelé. – A Föld kenyér nélkül vidéke
és a dokumentumfilm etikája mai szemmel.
Egy holland forgatócsoport nemrég visszatért Európa
egykor legelmaradottabb, nagy nyomorban élõ vidékére.
1932-ben ott készült a Föld kenyér nélkül,
Bunuel egyetlen dokumentumfilmje, melyet akkor nem mutattak be, azóta
viszont a mûfaj legnagyobbjai között szerepel. Elképzelhetetlen,
abszurdan acsargó nyomorúság látványa
sugárzik belõle.
A Las Hurdes vidéke, e Salamancától nem messze
levõ táj, ma virágzó föld, jómódú
és elégedett emberek lakják, a falvak szépek
és gazdagok. Ezt csodálkozva, némi örömmel
lehet megszemlélni, bizonyos történelmi-politikai tanulságokra
bukkanni, s a felvett anyagot átadni valamelyik turista-irodának
vagy országimázs-központnak, spanyolnak, hollandnak,
uniósnak. A holland film dokumentaristáit azonban más
is érdekelte. Kevésbé a jelenkori tisztességes
jómód, inkább az, mit tudnak róla, hogyan látják
saját múltjukat és régvolt nyomorukat Las Hurdes
mai lakói.
A Föld kenyér nélkül szereplõinek utódai
sértett haraggal hazugságnak ítélik Bunuel
filmjét. A legtöbben nem is látták, csak hallomásból
ismerik. Az ideérkezõ forgatócsoport vetítést
tart a falu fõterén, amire nagyon sokan eljönnek a szomszédos
falvakból is.
Bunuel foglyai – a hangzatos címben sok minden bujkál:
Bunuel valóban rabtartó volt, irodalmi mûveket, politikai
eseményeket tartott fogságban, zsarnokian bánt rabjaival,
azt csinált velük, amit csak akart. Neki mindenki, az egész
valóság szõröstül-bõröstül
foglya volt, és azóta sem engedi el. Életmûve,
jócskán halála után is bevehetetlen börtön:
izgatott örömmel látogatják a nézõk,
de mindig megviseli õket a látogatás. A valóságot
saját rabláncára fûzte, és még
halála után sem engedi el láncairól – ez természetesen
azt jelenti, hogy összeláncolódtak, és Bunuel
ugyanúgy foglya a valóságnak, mint amaz a rendezõ
fantáziájának.
A falu néhány öregebb lakója megmutatja,
hol forgatták annakidején a kecske lezuhanását.
Ez a sziklán ugráló vadkecske a valóság
makacs sziklamászója volt, aki nem akarta saját pusztulásával
illusztrálni a filmet, márpedig ezeken a sziklákon
évente több tucat zuhant le közülük. Bunuel
nem gyõzte kivárni, és állítólag
õ maga puffantott le a rendkívül ügyesen ugráló
állatok közül egyet. „Az állat megcsúszik,
és lezuhan” – szól filmjének rideg kommentár-hangja.
Furcsa vadásztrófea, de a dokumentumfilm igazságáról
is gondolkodóba ejt. A zuhanásnak álcázott
lelövetés nem érdektelen esztétikai kérdésekhez
vezet el, nyugtalanító és alig megválaszolható
problémákhoz. A dokumentumfilmet illethetõ legnagyobb
kérdõjel azonban egy másik jelenetben még fájdalmasabban
mered elénk, ott ugyanis már a film – mindenfajta film –
etikájáról kell gondolkodnunk.
A filmben egy halott kislányt hosszú órákig
visznek a távoli temetõbe. A valóság ezzel
szemben: a kislány csak aludt. Az országút szélén
heverõ lázas kislány vagy meggyógyult, vagy
meghalt, de a forgatás alatt a rendezõ szabadon bánt
anyagával, és mivel nem színészekrõl
és nem fikcióról van szó, a dolog senkit sem
hagyhat nyugton, filozófust és „egyszerû nézõt”
sem. Földényi F. László a Filmvilág 1996.
márciusi számában etikai-esztétikai írásában
elemzi élesen a film szembeötlõ ellentmondásait.
Ha egy gyerek haldoklott az út szélén, miért
nem vitte a stáb kórházba? (Ehelyett „filmre vitték”.)
Ehhez képest sokkal kegyesebb hazugság, ha egy alvó
gyereket cipelnek hosszú meneteléssel halottként a
film kedvéért.
A holland stáb bemegy a ma félig lebontott egykori iskolába.
Itt valaki elmondja: a Bunuel-filmben látott tanító
évek múltán összetört emberként,
rokkantan jött meg a polgárháborúból,
az órákon ettõl kezdve ütötte a gyerekeket,
és ütlegelés közben az izgalomtól bepisált.
Bunueli képsor Bunuel nélkül és Bunuel után,
kitalálhatatlan, s mintegy visszafelé igazolja, hitelesíti
a Föld kenyér nélkül sok abszurd, kegyetlen, hideglelõs,
fekete humortól vonagló képsorát, melyet a
falusiak ma hazugnak tartanak.
Sokan vannak, akik még mindig Franco hívei… – mondják
többen is. „Finomul a kín”: a Hurdes vidéke, ez a gyógyíthatatlannak
látszó beteg föld már a Franco-rendszer utolsó
évtizedében szinte földi paradicsommá változott:
Bunuel beszámolt róla, hogy kései filmjeinek fõszereplõje,
Fernando Rey egyszer átutazott a tájon, és álmélkodva
látta, milyen jómód köszöntött az egykor
kenyér nélküli vidékre.
A figyelmes magyar nézõnek Ember Judit Pócspetrije
kopírozódhat rá a filmvászonra, meg a Gulyás-testvérek
penészleki nagydokumentuma, a Vannak változások. A
nyomorú magyar valóság jobb módra vergõdött
lakói is úgy akartak megszabadulni múltjuktól,
hogy nem emlékeznek rá. Tagadják a rosszat. Pócspetriben
„Kádár-apánkat” élteti egy idõs gazda,
aki maga is átélte a falura zuhanó egykori terrort,
melynek Rajk László mellett Kádár volt egyik
kitervelõje és végrehajtatója.
A múlt kútjaiban elegyes vizek keverednek. A Hurdes-vidékhez
közeli városban vénült szerzetesek úgy emlékeznek,
a kenyérnélküli faluból mindig koldulni jártak
ide… Hát, ezt nem szokták örömmel hallani és
felidézni, még ha nagyszülõkrõl van is
szó. Az elfojtások nagy emberi történetéhez
szép adalék ez a film: a traumákat elfojtja az ember,
és amikor valaki ébresztõt kiáltva felidézi
õket, mintha újabb traumát okozna…
Hogy száradt kenyeret áztattak volna szennyes patakba
trachomás gyerekek, ezt hatvan év múltán sem
lehet elviselni, s ha egy dokumentumfilmben látjuk, rögtön
védekezünk: hiszen ezt úgy rendezték meg… És
Bunuel, mint minden nagy dokumentumrendezõ Flahertytõl máig:
megrendez, olykor beállít jeleneteket, összevon idõt,
áthelyez teret… Nincs hamisabb filmfajta a dokumentumnál
– mondja jogosan Truffaut.
Ki kinek a foglya itt? Egyáltalán, a dokumentumfilm mennyire
foglya a valóságnak? Mi a hitelesség? Van-e põrén
hiteles dokumentum? Põrén hiteles: csupaszon, csontra fosztva
hiteles? Mi van a képen kívül? Ami ottmaradt, az megváltoztatná
a képet, a képen kívül maradt valóság
mindig hatalmasabb és átvilágíthatatlan. Bunuel
a valóság foglya, a valóság pedig Bunuelé.
Kihegyezett paradoxon, talán csak játéknak hangzik,
pedig ennél pontosabban nehéz lenne megfogalmazni a nagy
dokumentumok kettõsségét – ezért ismétlem
meg, felbátorodva.
A Bunuel-életmû mexikói elemzõje, egy neves
pszichiáter (Fernando Caserman) a mesterrel vetélkedni vágyó
kérlelhetetlen hangon kijelenti: „A Föld kenyér nélkül
szadista film, melyben a rendezõ játssza a hóhér
szerepét, a nézõ pedig a mazochista áldozatét.”
Szó szerint értve retorikus butaság, de ha metaforikusan,
nem a pszichiátria, hanem az esztétika szemhatáráról,
akkor igaz: Bunuel minden filmje meggyötri a nézõt,
és ez – egyetlen dokumentum-munkája – még inkább.
Nem hiába egy szenvtelen természettudós tanulmányának
ihletésére forgatta filmjét: a kommentárhang
tónusa és szövege nyomatékosan semleges, szenvtelen,
mint az orvosi elõadásoké. Ez a tónus ugrásra
ingerlõ és lefegyverzõ egyszerre. Ilyet alig ismer
a filmtörténet.
Megkezdõdik a fõtéren az esti vetítés.
A bizalmatlan és inkább ellenséges vagy közönyös
nézõk a mai dokumentum tanúsága szerint elcsendesedve,
halk morajlásokkal nézik végig a majd hetven éves
képsorokat nyomorról, kegyetlenségrõl, kiszolgáltatottságról,
halálról, reménytelen pusztulásról.
A filmben látható az egykori halott kislány anyja,
mára gondolkodni sem tudó matróna: nem beszél.
Komoran bámul a kérdezõre meg a kamerába, élõhalott.
„Mire visszatértünk, a kislány meghalt…” Lázítón
kétségbeesett hang, nincs még ilyen a dokumentumfilm
történetében: miért nem vitték el, miért
nem hoztak gyógyszert vagy orvost a városból, miért
asszisztáltak a kislány halálához?
Mire hatvan év múltán visszatért a faluba
egy másik kamera, nemcsak a kislány, mindenki meghalt már:
a katatón némaságba zuhant halál-elõtti
öregasszony maradt csak néma hírmondónak, már
a maga életérõl sem tudva, elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan
„tanulságokkal”. Olyan a falu, mint bárhol Európában:
a régmúlt mára felfoghatatlan, értelmezhetetlen,
mozi-kuriózum: nem lehetett igaz, s ha igaz volt is, akkor sem hisszük.
Befejezés. Mellszobrot szállítanak a faluba, ajándékul.
A polgármester nem tud mit kezdeni ezzel az ajándékkal.
Bunuel mellszobra inkább gunyoros. Nem olyan komor, mint várnánk,
de azért elég szigorú. Szigorúan néz,
de nemcsak a polgármesterre és a falusiakra, hanem miránk
is, sõt saját régi filmjére is. Kezdjünk
gondolkodni a moziképek igazságán, és akkor
gondolkodni tudunk majd a valóság igazságáról
– mondjuk –, sajnos iskolásabban, mint Bunuel.
|