Kísértések
Mivégre?
Békés Pál
Mágikus történet – a történet mágiája
Kamondi Zoltán filmjében.
Világunk voltaképpen történetszegény.
Hangyaszorgalmú német szaktudósok kutatómunkájának
eredményeképpen kijelenthetõ, hogy az emberiség
szellemi tõkéje ebben a tekintetben mindösszesen háromszázvalahány
alaptörténet. A többi imitáció és
variáció.
Sorsváltozatból kevesebb áll rendelkezésünkre.
Egy tucat talán.
Alapvetõ kérdésbõl pedig még ennél
is kevesebb jutott. Némelyek szerint csupán egyetlenegy,
és az is meglehetõsen rövid: mivégre vagyok?
A Kísértések valahol errefelé tapogat;
a fõhõs, a húszéves Marci az alapkérdéssel
szembesül, míg sorra megkísértik õt a
számára lehetséges sorsváltozatok az alaptörténetekbõl
szõtt – ezért hát innen-onnan ismerõs – mese
keretében.
Ezúttal valóban mesérõl van szó,
otthonos „Egyszer volt hol nem volt”-tal induló, és varázslatos
– noha logikus – véget érõ, legjobb pillanataiban
mágikus erejû mesérõl.
Az õsi keretet korunk hétköznapi konfliktushelyzetei
töltik ki: gyermekét egyedül nevelõ anya, apátlan,
férfitámasz nélkül az életnek nekivágó
majdnem-kamasz. Ám ugyanezek az élet-panelek tekinthetõk
akár egy klasszikus sorstragédia elemeinek is. Hiszen a féltékeny
anya elûzi házából fia ifjú szeretõjét,
s ezzel elkergeti agyonszeretett gyermekét is, aki titokzatos módon
eltûnt apja keresésére indul, ám mivel köti
esküje, hogy nemzõje elõtt nem fedi fel kilétét,
rangrejtve szolgálatába áll: hátha így
kitudja atyja és anyja nászának titkát… Az
alapképlet olvasható így is. (Noha a film egyik adóssága,
hogy a jól felépített történet múltba
veszõ kiindulópontja, vagyis Anna – az anya – és Tibor
– az apa – kapcsolata tisztázatlan marad.)
Bár egyértelmû, hogy a Kísértések
tere és ideje az itt és most, a képek mégis
kortalanságot sugallnak – ezt csak tovább erõsítik
a tárgyi világ szélsõségei. Mintha évszázadok
választanák el egymástól az egyes jeleneteket.
Az egyikben a fõhõs a felázott szántóföldön
ülve kölcsönbugylival pucolja a vereshagymát, s közben
két láda tisztított hagymáért tíz
éves cigánylányfeleséget vásárol
magának, a másikban mobillal az Internetre kötött
laptop számítógépével hajtja végre
bravúros hackermanõverét, feltörvén egy
bank biztonsági rendszerét. E kettõsség nem
döcögõs logikátlanság, hanem a film összeférhetetlen
elemekbõl ácsolt szerkezetének és erre épülõ
ironikus világnézetének alapja. Íme néhány
lehetséges sorsváltozat. Hiszen Marci elõtt nyitva
áll a nagybetûs élet. Épp úgy lehet belõle
fekete sárba ragadt, filléres babra munkával veszõdõ
idénymunkás, mint korunk hõse, rokonszenves bankrablóval
kombinált délceg cyberkalóz.
Persze történhet vele más is. Elmerülhet anyja
fojtogató ölelésében, ha úgy tetszik kiskorú
maradhat élete végéig – Anna rajongása, a különleges
tehetséggel megáldott egyke iránti túlhabzó,
már-már szerelmes szeretete lehetõséget kínál
erre is. Vagy járhatja frissen megismert apja útját,
melynek állomásai: lélektelen robot, reménytelen
adósságcsapda, még reménytelenebb alkoholizálás.
Vagy követhetné anyja új szeretõje, a jól
szabott mondatokkal operáló taszítóan pedáns
vállalkozó mintáját – mármint ha képes
volna elviselni, hogy Elek a legvadabb helyzetekben is olyan józan,
mint egy menedzserkalkulátor. – Ezt nyújtja számára
a „felnõtt világ”. Mindez persze inkább taszítja
Marcit, mintsem valóságos kísértést
jelentene számára.
Az igazi kísértés Elvira és Juli. A vonzó,
egyetemista Elvira, a fergeteges szeretõ, aki éppoly természetességgel
tekinti magáénak, vagyis „használja” és „tulajdonolja”
a fiút, mint Anna. És Juli, a szántóföldön
két láda hagymáért csupán a vicc kedvéért
„bevásárolt” tíz év körüli cigánylányka,
aki viszont a fiú tulajdonaként viselkedik. Halálosan
komolyan veszi az archaikus szabályok szerint lebonyolított
alkut; ha egyszer eladták, akkor meg is vették, tehát
meg kell szolgálnia az árát. És igyekszik is
hasznossá tenni magát. Mivel az õseitõl örökölt
különleges képesség révén apróbb
tárgyak eltüntetésre is képes, tudását
Marci szolgálatába állítja, és hamarosan
nélkülözhetetlen társsá, sõt tettestárssá
válik. A csacsogó kislány bõrébe bújt,
túlvilággal cimboráló vajákos meg a
laptoppal rohangáló kompjúter-mágus komikus
bankrabló-kettõssé növi ki magát. Juli
használni akar, és arra vágyakozik, hogy használják.
Fekete szemében a gyerekes ragaszkodás és az asszonyi
hûség rajongásával ragad „urára”. Nem
tréfál. Holtomiglan, holtodiglan. Ám amikor a gyermeteg
ügyeskedés és a nõi ravaszság ötvözete
Marci ágyába hajtja, és a fiú ingerülten
ráordít: „Baszni mással akarok, téged pedig
taníttatni foglak!” – kétségbeesik.
Aki húsz éves, határmezsgyén áll.
A gyerekkor már messze, a felnõttkor közel, és
egyre szorongatóbb a döntés kényszere: merre
induljon, mit tegyen, milyen mintát válasszon? És
egyre gyakrabban merül föl a kérdések kérdése:
mivégre vagyok?
Kamondi Zoltán filmje derû és szorongás
szálaiból szövi a hányattatások és
vergõdések meséjét. A fiú ide-oda csapódik
a kínálkozó lehetõségek között,
meghõköl a felbukkanó sorsváltozatok láttán,
közelít, majd menekül, és bárhogyan kerülgetjük
a már-már kínosan ható fordulatot, csak ki
kell mondani: keresi önmagát. S közben a helyzet kínálta
csapdák mindegyikébe belelép. Börtönbe jut,
szabadlábra kerül, anyját idegösszeomlásba
hajszolja, majd egy huszárvágással úgy dönt:
feleségül veszi Elvirát, aki börtönbe juttatta.
Ez volna a megoldás, a kiút, a méltatlanul lapos happy
ending. Ha lehetséges volna. Ha a Kísértések
belsõ logikája megengedné. A kétségbeesett
Juli vajákossága természetfölötti, romboló
erõvé növekszik, mely megrontja-megfojtja az áruló,
haszonlesõ Elvirát, majd varázsütésre
eltünteti a föld színérõl a szülõi
házat, valamennyi lakójával együtt. A rusnya
városszéli betonbungaló helyén csenevész
fák bólogatnak. Ami marad: a hûlt hely, az „egyszer
volt, hol nem volt”, s a megválaszolatlanul maradt kérdés,
a „mivégre?”
Kamondi filmjének jól eltalált stilizációja
sikeresen ötvözi a hétköznapit és a túlvilágit,
a valóságos és a képtelen alternatívák
szélsõségeit. A Kísértések a
komor, egyszer-egyszer drasztikus részletek ellenére mindvégig
könnyed – noha távolról sem könnyû – film
marad.
És éppen a történet természetes gördülékenységének
fényében tûnnek feleslegesnek a külsõdleges
eszközök. Például a fekete-fehér és
a színes nyersanyag a Magyar tarkában már kipróbált
váltogatása. Bármi volt is az elvi cél, bármiféle
rétegeket kívánt is megkülönböztetni
vele a rendezõ, a két technika összemosódik,
nyomtalanul elsodorja a mese ereje, s utórezgése pusztán
annyi, hogy a nézõ nemigen emlékszik, vajon színes
vagy fekete-fehér filmet látott-e? Szerencsére az
ilyen külsõdlegességekbõl ez alkalommal sokkal
kevesebb akad, mint amennyi Kamondi elõzõ játékfilmjeiben,
a Halálutak és angyalokban és Az alkimista és
a szûzben elõadódott. Talán nem tévedünk
nagyot, ha feltételezzük, a stiláris letisztulás
a Magyar tarka dokumentumsorozat ironikus-bensõséges portréinak
is köszönhetõ. Kamondi romantikus világlátása
alighanem a dokumentaristaként begyûjtött élettapasztalattal
kapta meg azt a tõkesúlyt, amely a legnagyobb érzelmi
hullámzás közben is egyensúlyban tartja. Hõsei
vadromantikus figurák ma is, különcök, deviánsak,
mágikus képességekkel bírnak, a szenvedélyeik
vezérlik õket, a Kísértések története
azonban nem vész bele vadromantikus túlzásokba és
cirkalmakba.
A kis létszámú kamarajáték fõ
erényei közé tartozik a kiváló szereplõgárda
– ebbõl is kiemelkedik Miklós Marcell (Marci) és Kovács
Julianna (Juli).
És ami ennél is fontosabb: a meseszövés.
Vagyis a történet. „A meseszerûség egyszerûen
fogódzó számomra – nyilatkozta a rendezõ (Filmvilág,
2002/2) –, a történet-elbeszéléssel szembeni
szorongásommal függ össze. Szerintem ugyanis nincsenek
történetek, csak kreált sztorik, amelyek azáltal
válnak történetté, hogy lezárjuk õket
valamilyen külsõ ok miatt, például azért,
hogy eladhatóvá váljanak. Tehát a történetkészítés
valamilyen külsõ beavatkozás a valóságba.”
– Valóban az, csakhogy a filmkészítés éppoly
mesterséges tevékenység, mint a történetmesélés.
Ha úgy tetszik, beavatkozás a valóságba. A
rendezõ persze megteheti, hogy visszafogottan szabadkozik, mintegy
mentegeti magát mûvének egyik meghatározó
erõssége miatt, azonban attól kezdve, hogy a film
elkészült, az õ véleménye is csupán
egy a sok közül. „A történet lényege, hogy
van eleje, közepe, vége. A valóságban pedig a
dolgok folytatódnak. Amikor elmesélünk egy sztorit,
mi tesszük a végére a csattanót, mert hatni akarunk
a hallgatóságra. Egy filmnek ugyanakkor kell hogy legyen
eleje, közepe, vége. Még ha nincs is, a nézõ
akkor is kreál egy történetet a látottakból.”
Kamondi Zoltán – meglehet szorongásból, meglehet külsõ
kényszereknek engedelmeskedve – erõs történettel
állt elõ, és ez elõnyére vált.
A történet – noha az utolsó száz év irodalma
és filmmûvészete újra meg újra megkérdõjelezi
létjogosultságát – újra meg újra diadalmaskodik.
A nézõ valóban nem a szigorúan vett „valóság”
végtelen folyamára vágyik, hanem annak egy értõ
kézzel kimetszett szeletére, egyszerûbben szólva:
történetre. És aki ilyennel szolgál, az remélheti,
hogy metszetét nem veti ki magából a naponta új
impulzusokkal átmosott elme. A Kísértéseknek
jó esélye van arra, hogy megõrizze az emlékezet.
Kísértések – magyar, 2001-2002. Rendezte
és írta: Kamondi Zoltán. Kép: Medvigy Gábor.
Zene: Melis László. Vágó: Pósán
Zsuzsa. Díszlet: Árvai György. Jelmez: Breckl János.
Hang: ifj. Perger István. Szereplõk: Miklós Marcell
(Marci), Budai Katalin (Elvira), Kovács Juli (Juli), Básti
Juli (Anna), Seress Zoltán (Elek), Derzsi János (Tibor),
Gazsó György (Sárossy). Producer: Budai György,
Kamondi Zoltán, Tóth András, Zakár Péter.
Gyártó: FiViNVEST Kft. Támogató: MMKA, tv2,
NKÖM, NKA, Nextreme Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.
|