Szembesítés
Csak egy zenész
Báron György
Meddig lehet elmenni a hatalommal kötött kompromisszumok
útján? – teszi fel ismét a kérdést Szabó
István.
A Mephisto emlékezetes nagyjelenete a kézfogás
volt. A Színész a Sátán fekete jelmezében
fölment a díszpáholyba, és fejét mélyen
meghajtva kezet rázott a Tábornokkal, miközben a kivilágított,
zsúfolt nézõtér kettejüket nézte.
A film emblematikus zárójelenetében a Színész
hatalmas stadion küzdõterén állt, apró
alakjára szegezõdtek az éles fényû reflektorok,
bújt volna el a sötétbe, ám a fénynyalábok
követték. „Én csak egy színész vagyok
– kiabálta kétségbeesetten. – Mit akartok tõlem?
Csak egy színész!”
Kézfogás áll az új Szabó-film, a
Szembesítés középpontjában is: ezúttal
is kivételes tehetséggel megáldott mûvész
fog kezet a diktatúra tábornokával. Miként
a Mephisto hõse, e filmé is valóságos személy:
a XX. század egyik legnagyobb karmestere, „hírhedett zenésze”,
Wilhelm Furtwangler. Az õ drámáját mintha Szabó
számára írta volna a sikeres színpadi szerzõ,
Ronald Harwood. Színmûve a harmadik Szabó-trilógia
– a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen – problematikáját
taglalja. Jellegzetes közép- és kelet-európai
morális dilemma ez, amely bizonnyal kevésbé érthetõ
a szerencsésebb történelmû napnyugati demokráciák
polgárai számára. Másfajta, latin és
dél-amerikai diktatúrák végvidékén
talán átélhetõ lehet, de ilyen töménységben
és erõvel alighanem csak a Földgolyónak ezen
a részén ismerõs, ahol a XX. században szellem,
kultúra, mûvészet, tudomány oly kivételesen
erõs izzással sûrûsödött össze,
s ezzel egyidõben oly sokféle diktatúra pusztító
viharja zúgott el: vagyis szellemellenesség és szellem
oly gyakran feszült romboló energiákkal egymásnak.
A torzszülött hatalmak mind keblükre vágyták
ölelni a mûvészeteket. Elhivatott mûvészetbarátok
voltak õkelmék, gyakran pallérozottak és kifinomult
ízlésûek. Auschwitzban kamarazenekar játszott,
Mengele fehér kesztyûben Mozartot fütyörészett,
annak ütemére intett hol balra, hol jobbra; az olasz filmmûvészetet
a kis Mussolini alapozta meg, máig hatóan; Sztálin
remekmûveket rendelt Eisensteintõl, s két halálos
ítélet között fejlett dramaturgiai érzékrõl
tanúskodó megjegyzéseket firkantott a forgatókönyvek
margójára. Mi meg eltûnõdhetünk rajta,
mit is értsünk errefelé kultúrán.
E filmek hõse–antihõse tehetséggel megáldott
mûvész, akit elgyöngít a hatalom csábéneke.
Meddig lehet elmenni a kompromisszumok útján – kérdi
Szabó –, mikortól csapnak át önfeladásba?
Menti-e a kisebb-nagyobb megalkuvásokat az így és
csakis így létrejövõ mû, s menti-e a kivételezett
helyzetbõl adódó segítségnyújtás,
amely nélkül mások elpusztulnának? Ki lehet-e
kecmeregni ép lélekkel az önfeladások mocsarából,
vagy elég az elsõ, ártatlannak tetszõ lépést
megtenni, s nincs visszaút, az ingovány lehúz a fekete
mélységbe? Van, lehet-e válasz ezekre a kérdésekre?
Ha van, ki és milyen alapon ítélkezik? Ha nincs, beszélhetünk-e
még erkölcsi mércérõl, kultúráról,
mûvészetrõl?
Szabó újabb filmjeiben a zsákutcás közép-
és kelet-európai történelem alapvetõ morális
kérdéseit teszi fel. Azokat, amelyekkel a térség
minden lakója szembesülni kényszerül, de amelyeket
a tehetséges mûvészek élnek át a leglátványosabban
– ezért az õ sorsukban mutatható fel a legerõteljesebben.
S bár e filmek alapképlete nagyon hasonló, mégis,
a Szembesítés több ponton különbözik
a rendezõ korábbi hasonló témájú
munkáitól. Talán a legfontosabb eltérés,
hogy vívódó hõse – hûen a darabhoz –
ezúttal nem a Hitler-kegyenc muzsikuszseni, hanem a Harvey Keitel
játszotta amerikai õrnagy, aki a dirigens elleni bírósági
eljárás bizonyítékait gyûjtögeti.
S közben megkísérli megérteni azt, amit egy jenki
tiszt nem érthet meg. Az õrnagy azért figyelemreméltó
figura, mert egyrészt tökéletesen igaza van, másrészt
kórosan érzéketlen az effajta morális dilemmákkal
szemben. Nem kifinomult keleti parti értelmiségi õ,
hanem tisztességes közép-amerikai átlagbunkó.
Fogalma sincs, ki Furtwangler, von Karajan, talán Toscanini nevét
látta már valami képeslapban. Tesz rá, hogy
valaki jól vagy rosszul játssza Beethoven Ötödikjét
vagy Bruckner Hetedikjét, maga amúgy sem tud köztük
különbséget tenni. Nem is ennek elsajátításáért
jött a lerombolt Berlinbe, hanem azért, hogy, mint mondja,
„megszorongassa a nácik tökét”. Neki csak ez a fontos,
és ebben igaza van. Furtwangler véreskezû tömeggyilkosokkal
parolázott, az õ dicsõségüket fényesítette
– ilyet pedig rendes ember nem tesz, ennyit pontosan tud az õrnagy,
s e tudás épp elég volt ahhoz, hogy társaival
megnyerje a háborút, legyõzzék a fasizmust.
Ez a lényeg. Minden más értelmiségi okoskodás.
A Szembesítés mindenekelõtt az õ drámája,
s nem csak azért, mert Harvey Keitel nagyon nagy színész.
Õrnagyán látszik az erõfeszítés,
hogy megpróbálja megérteni a mûvészt,
azt, hogy miért tette, amit tett (már amennyiben ezt meg
lehet érteni), s ugyanakkor ez a tudás ne üssön
rést az õ sokkal egyszerûbb és kétségbevonhatatlanabb
világképének falán, amelyre az van írva:
az ember soha, semmilyen körülmények között
nem közösködik tömeggyilkosokkal, ez alól nincs,
nem lehet felmentés. Két pontosan eltalált mellékfigura
árnyalja a drámáját, s próbálja
segíteni a megértésben: egy zsidó származású
fiatal amerikai tiszt és egy német titkárnõ,
utóbbi a Hitler-ellenes felkelés kivégzett tábornokának
lánya. Mindvégig jelenlévõ alakjuk (nagyszerû
választás mindkét színész: Moritz Bleibtrau
és Birgit Minichmayr) finom dramaturgiai ellensúlyt képez
a faragatlan jenki katonatiszt és a hiperérzékeny
kollaboráns mûvész dialógusában.
Mert ennek az életjátéknak a feszültségét
az adja meg, hogy akinek igaza van, az kultúrálatlan, faragatlan
alak, aki pedig érzékeny, finom lelkû, annak nincs
igaza, azt tehetsége a rossz oldalra sodorta.
A karmester alakja halványabb, mint az õrnagyé:
õ csak gerjesztõje, mellékszereplõje annak
a konfliktusnak, amit a tiszt él meg. Kevesebbet is van a színen,
s akkor sem mond el túl sokat magáról. Az õ
mûvészi és emberi nagyságáról
a felvonultatott tanúk szavaiból tudunk meg ezt-azt. Harwood
tisztában van vele, hogy zsenit nagyon nehéz ábrázolni,
ezért Furtwangler képességeirõl inkább
a többi szereplõ szavai tanúskodnak. Nem tudni, azért
látjuk súlytalanabbnak a figuráját, mert a
dráma igazából nem róla szól, vagy azért
is, mert Stellan Skarsgard, aki több filmben, köztük a Hullámtörésben,
alakított emlékezeteset, kevésbé erõteljes
színész, mint Harvey Keitel. Aki mellé, valljuk be,
majdnem reménytelen egyenrangú partnert találni: ólomsúlya
van annak is, ahogyan feláll, tesz két lépést
és kitárja az ablakot. Egyetlen méltó partnere
a filmben az orosz ezredest játszó Oleg Tabakov. Õ
ismeri Beethovent, Brucknert és Furtwanglert, tudja, mit érnek,
s azt is, miért kell a mûvészeknek e tájon kompromisszumokat
kötniük. De tudja azt is, amit az õrnagy: nincs mese,
meg kell szorongatni a nácik tökét. Furtwanglert, a
festményeket, az értékeket pedig haza kell vinni,
Moszkvába…
A másik különbség a késõi Szabó-trilógia
három filmje (s e szempontból hozzájuk sorolhatjuk
A napfény ízét is) és a Szembesítés
között, hogy míg azok cselekményes-látványos
történelmi tablók voltak, utóbbi bensõséges
kamaradráma, feszes, szigorú szerkezettel, megõrizve
tér és idõ színpadi egységét.
Hiányoznak belõle az olyan metaforikus képek, mint
– például – a Mephistóban az emlékezetes parola
a díszpáholyban, vagy a stadion-jelenet a film végén.
A hangsúly a belsõ történésekre került
át, az apró, finom rezdülésekre, az emberi viszonyok
változásaira, a szembenézésre. Szabóhoz
– aki nemcsak a mozgalmas, zsúfolt tablóknak, hanem a közeliknek
is mestere, s jelentékeny színpadi gyakorlattal rendelkezõ
rendezõ – közel áll ez a stílus. A Szembesítés
fegyelmezett, céltudatos és ugyanakkor elegáns mû.
Nagyzenekari Beethoven-koncert dinamikus totáljával kezdõdik
a film, hogy aztán a kamera bevonuljon a szétlõtt
város hevenyészetten berendezett vizsgálóbírói
irodájába, ritkán merészkedve ki onnan. Szabó
megõrizte a kamarajáték alapszerkezetét. Csak
egyszer-egyszer enged a csábításnak, hogy hõseit
kivigye a szabadba, az aranysárga õszi erdõbe, önfeledt
kerékpártúrára vagy táncos esti partira
– vélhetõen a hangulatot, a monotóniát oldandó.
Ezek a legvitathatóbb megoldások a filmben – talán
erõsebb lett volna a dráma izzása, ha meri vállalni
a bezártságot, a kamarajátékot, a közeliket,
az arcok drámáját. Talán az ismert dokumentumfelvételekbõl
is elég lett volna kevesebb – bár ezekkel aligha csak a belsõk
monotóniájának oldása volt a cél, sokkal
inkább a vita történelmi súlyának érzékeltetése,
a morális dilemma tétjének felmutatása.
Koltai Lajos sok színvonalas munkája közül
is kiemelkedik a Szembesítés. A koncert levegõs templomterének
bevilágítása, a lendületes, zenei ritmusú
kameramozgások, majd a légoltalmi reflektorok baljósan
fenyegetõ fehér csóvája, késõbb
az ellenfényekben ragyogó monumentális könyvtárterem,
és a kihallgatás színtere, a szoba, melynek ablakán
széles ívben árad be a napfény – lenyûgözõen
és magától értetõdõen szépek,
ám szépségük nem funkció nélküli.
Az õszi természet, a bágyadtan alácsorgó
napfény, a templomok, könyvtárak szakrális tere
ad súlyt és mélységet a kollaboráció,
az önfeladás tragédiájának. Felesel egymással
kint és bent, a világ földöntúli ragyogása,
s mindaz a rútság, ami e fényben lejátszódott,
s ami örök sebet hagyott e harmonikus felületen.
Kézfogással kezdõdik és azzal is végzõdik
a Szembesítés. Az elsõ képeken Skarsgardot
látjuk, Furtwangler szerepében, amint kezet ráz a
tömeggyilkos tábornokkal, a záróepizódban
pedig, egy fennmaradt dokumentumfelvételen, a valódi Furtwangler
fog kezet a valódi tömeggyilkos Hitlerrel. Két kéz,
amint közeledik egymáshoz, majd barátságosan
egybesimul. Mögöttük hatmillió halott. Van a kettõnek
köze egymáshoz?
Nincs felelet: Isten néma, akár a tömegsírok.
Szembesítés (Taking Sides) – német-francia-brit,
2001. Rendezte: Szabó István. Írta: Ronald Harwood.
Kép: Koltai Lajos. Vágó: Sylvie Landra. Hang: Brian
Simmons. Díszlet: Ken Adam. Jelmez: Szakács Györgyi.
Szereplõk: Harvey Keitel (Steve Arnold), Stellan Skarsgard (Wilhelm
Furtwangler), Moritz Bleibtreu (David Wills), Birgit Minichmayr (Emmi Straube),
Oleg Tabakov (Dymschitz ezredes), Ulrich Tukur (Helmut Rode). Gyártó:
Little Big Bear Film Production GmbH. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
105 perc.
|