Kisjátékfilm
A két Holovácz
Bakács Tibor Settenkedõ
A rövidfilm: kis pénz, nagy mozi. Persze, ha a tehetség
is arra jár.
Mielõtt elkeserednék és bujdosásnak adnám
fejem, gyorsan leírom, hogy Pölcz-testvérek. Mintha
azt mondanám, a két Holovácz, a levegõ urai,
a manézs csillagai. Bámulj publikum ! De elõtte…
Tibor panasza
A rövidfilm számomra olyan, mint lovagnak a kendõ,
mint szerzetesnek a Biblia, mint homelessnek a mûanyagzacskó.
Minden belefér, szerelem, bölcsesség, világi
kacatok, s efelett, mindenek felett, szabadság. Szabadság,
ami nincs, ha kilencvenperces a képmutatás, vagy ha súlyos
nemzeti sorskérdéseket feszegetnek, igaz van benne más
– piac és sztár –, van benne vagy egy tucat kópia
és a magas miniszteri hivatal alantas esztétizmusa, van benne
szponzor, feszes cicik, de szabadság alig, inkább csak morzsák,
amit Porschés producerek hagytak a banketten maguk után.
A rövidfilm erkölcsi kérdés, a nagyfilm lelkiismerete
és nevelt fia. „Játszani is engedd, szép komoly fiadat…”
Lehet belõle idõvel Mester, de lehet belõle utcagyerek
is. Piszkos, agresszív, buta. Írhatok-é ilyet, amikor
az új elitizmus réme fenyeget a profi (de továbbra
is veszteséges) filmezés felõl, amikor kormányzati
és hatalmi kérdéssé vált a film, amikor
az alkotás szabadságának hiánya egy új
konzervativizmussal válik véglegessé?
Soha ennyi elsõfilmes a fõiskolán. Simó
nem élt hiába. De a jó hír nyomában
ott a rettegés: mi lesz filmkultúránk hátországával,
ha az új elit majd csak magáról (azaz a nagy semmirõl)
akar tudni? Értelmetlen harc, amit magam is végeztem a gyõri
Mediawave-ben vagy a független film területén? Apropó,
a Magyar Filmszemle alatt lakoltatja ki az önkormányzat a Magyar
Független Film- és Videószövetséget otthonából.
Önkényesen, agresszíven, az éj leple alatt. A
vetítések után mindig odamegyek, hátha újra
jönnek a latrok, s akkor jó, ha van a lányok mellett
férfi is. Igaz, hogy low a budgetünk, de a médiakaszánk
egyenes, védekezünk. A szemlén páran kérdezik,
hogy baj van-e? Most mit mondjak nekik! Már akkor is nagy baj volt,
amikor háttérintézmények híján
eltûnt a filmklub-mozgalom, bezárták a vidéki
mozikat, a tananyagból kivették a filmesztétikát.
Mondom, hogy nincs, de arra gondolok, hogy a kisfilm halálával
végképp leszakadunk Európától vagy a
faluglóbusztól. Dózsa népe videóra forgat,
tévében kameramankodik, eladja az autóját,
kizsákmányolja szeretteit, minden galádságot
elkövet, ez a dolga, de legalább hisz a filmben, a mozgóképben.
Ehelyett az irigylésre méltó hit helyett kínosan
rossz filmeket látok.
Már megint jön a gagyi
Nem a rettentõ mosolyú amatõrökre gondolok,
akik megörülve a technológia szabadságának,
azonnal ki is fejezik magukat. Szirtes Andrásról elmondható,
hogy régóta és elkötelezetten az, ami. Végtelenül
szimpatikus gesztusokkal kezdett, atavisztikus volt és avantgárdosan
harcos. Mára szánalmas nézni filmjeinek dekonstrukciós
ömlengését, a kép roncsolódása
már nem evangélium, hanem évek óta tartó
l’art pour Szirtes. Mintha még létezne az emlékezet
dokumentációja, ami persze, a pusztulás révén
ikon, s emiatt részben és egészben azonos azzal, akirõl
a felvétel készült. Ah, de hogy! Hogy csúnyábbat
ne mondjak. Amit látok, az nem más, mint a kép unalmas
manipulációja, erõszakolt emóciók szellemi
tisztaság nélkül. De vannak ennél rosszabb perceim
is a sötétben.
Mára közhely, sajnos, hogy a BBS halott. Csináltak
valamiféle experimentálist egy víztoronyról,
amitõl az ember nem gondol semmi újat az életérõl.
Kezd kínossá válni e mûhely levegõtlensége.
De nézzük a televíziós mûhelyek (jó
nagy hazugság, nincsen semmilyen mûhely a giga médiumokban)
játékait. Hányingerem van megint.
A Szép halál volt címû drámában
hiába vág mindenki komoly és tragikus képet
(az ok Világos, súlyos történelmi helyzetekben
senki nem röhög), én mégis. Azt se tudják
az alkotók, nem érdemes nevüket megjegyezni, hogy a
filmben minden olyasmi látszik, amit a kamera lát. Kazinczy
kapitány tragédiája helyett a vesztõhelyre
minket visznek, nézõket. Nézem a Baumaxban akciósan
beszerezhetõ tetõtéri ablakokat, s azon morfondírozom,
miért lett a film ilyen buta. Hisz vannak könyvek, Balázs
Béláé, Eisensteiné, Pudovkiné, Baziné,
amikbõl megtanulható a film különössége
és nyelve. A hitelesség trükkjeit a jó tanuló,
mint Hermész, ellopja.
Levegõt, levegõt!
Jöjjenek a dunaújvárosi Pokol Angyalai! Kálmánchelyiék
mozija – az uristen@menny.hu – rendelkezett mindazzal, amitõl elmosolyodik
az ember a sötétben. (Az ország is egy nagy sötét
mozi, változó minõségû sztárokkal
a fényes oldalon.) Kálmánchelyiék legalább
jó fejek voltak, ami a film vonatkozásában hiteles
nyelvi helyzetet, jó vágási ritmust és szórakoztató
színészi játékot jelentett. Scherer Péter
pont olyan jó a Kálmánchelyi-féle filmekben,
mint Mucsi Zoltán a Jancsó-filmekben. A játék
játék marad, az improvizáció szükségszerû
és kellemes. A várakozás bennem igen nagy, hisz a
legnagyobb magyar körül folyó masszírozásban
csak egy kis humor jelenthet enyhülést. S nem is marad el belõlem
a rötyögés, ha megjelenik Mucsi, Kálmánchelyi,
Scherer, kivirágosodom, ha e szabadcsapat a vászonra botorkál,
s finom érzékkel kifigurázzák a másik
film (a nagy-, a profi-, a látványos szélesvásznút,
amiben a nemzet színésze és gyóntatója…,
uramisten, milyen idõk jönnek, Tiborc?!) ambivalenciáit.
Ez jó. Jó, ahogy eljátszanak a Lánchíd
körül a gondolat születésével meg Eperjes
orrhangjával s a nemzeti pátosszal. Tetszik és várom,
hogy film legyen belõle, de most csak gesztusokat kapok, poént
és action gratuite-t, amit kiéhezve falok, de végül
mégis a chips íze marad a számban. Nem, ha valaki
képes megragadni a kor hazugságait egy helyben, pár
négyzetméteren forgatva, az lépjen is nekem, legalább
egy nagyot, minimum egy dimenziót, mert máskülönben
hozzátapad saját kritikájának tárgyához,
aktuális lesz és jelentéktelen, ahogy a napi politika
s annak kurvája, az állami esztétika mindig az. Tudom,
hogy az újra elitizálódó filmes szakma utálja
az ilyen civil gesztusú alkotókat, akiknek még saját
helyzetükre vonatkozó öniróniájuk és
humoruk is van, de talán éppen ezért, a Legkisebb
film a legnagyobb magyarról történetében kötelesek
lettek volna gonoszul nagyot alkotni. Már csak Széchenyi
miatt is.
Szentgyörgyi Rozi és Bolla Bertold moziját, Az Amo
családot lelkesen nézem, hisz itt legalább amatõröket
látok, akik profik a túlélésben, kukázásban,
mámorban. Szentgyörgyi Rozi meg igazi Kurázsi mama,
magát adja s élvezi, hál’ istennek exhibicionista,
s érzi a kamerát. Hibája is ez, a felvétel
szögét ritkán eltaláló operatõrnek
rájátszik arra, ami már úgy is ott van: a lényére.
De ha a fõiskolások filmjeihez hasonlítom õket,
megint filmszerûbbek, már a mozgásuk is egészségesebb,
tudnak menni, slattyogni az utcán, mozgásukról felismerhetõek,
nem úgy, mint a Kazinczy kapitány szerepében sorvadó
színész és az õ mozgása, mert róla
soha nem ugrana be egy a vesztõhelyre tartó 48-as lovaskapitány.
Ezekkel az AMO félékkel viszont az a baj, hogy a nagy reményû
elsõ film pilotjainak tetszenek. Minden ígéretes,
de töredékes. A jellemrajz, a szituáció kényszerítõ
ereje, az alapkonfliktus, az operatõri munka. Nem hazudik, hanem
túljátssza magát, ami hátrányos helyzetébõl
fakadó bizonyítási vágy okán, még
érthetõ is. De az nehezen, hogy miért nem plánozzák
fel a jelenetet, miért nem ritmusra vágnak, ha már
anima a sound system, s miért nem találnak maguknak kacifántosabb
konfliktust Guy Richie modorában. Egy dzseki elkavarodásából
még lehetne film (ahogy egy bicikli ellopásából
is), ha az csak apropó, s nem a történet maga.
A zavar tovább gyûrûzik. Buglya Sándor operatõr-rendezõ
filmje Kecskemétrõl, a Homokon nõtt város a
referenciafilmek közé tartozik. Evvel olyasmit mondtam róla,
mintha dög vagy hulladék lenne. Magyarországon teljességgel
hiányzik a referenciafilm kultúrája, ami az önkormányzati
és civil szervezetek financiális gyengeségével
(is) magyarázható. Ha Hollandiában vagy Skóciában
élnék, akkor vágyhatnék a referenciafilmek
magas esztétikai színvonalára, de itthon zavarba jövök.
Buglya a város-film kapcsán nyelvi kísérletekbe
kezd, meglehetõs technikai hozzáértéssel. Más
kérdés, hogy ez a Kecskemétrõl készült
film szép, de nem izgalmas, s hiába jut eszembe róla
Huszárik, pont vele példálózhatnék,
aki az erõ egyensúlya miatt a tragikusat és a nevetségeset
is belekeverte a szépbe. Amit látok Kecskemétrõl,
oly artisztikus, hogy kedvem kerekedik ott lakni. De a film után
mégis meggondolom magam. A film referenciái nem azonosak
az enyémmel, s ez a baj. Nem Kecskemét város megrendelõi
szerepkörével van gondom, hanem az egész mûfaj
hiányával, amitõl Buglya filmje a szabadságot
belletrisztikává alakította át.
Sehol-sincs-ország
Holott az idilliben minden szent és csúnya kibékül
egymással, túllép puszta értékén,
nála magasabbat képvisel – s megemeli a lelket. Az egésszel
játszik, a mû totalitásával, ami a pars pro
toto elvén nyugszik. A Pölcz-testvérek filmje egy magyar–román–cigány
faluról attól fõdíjas s remekmû, hogy
minden konkrétsága ellenére bárhol készülhetett
volna, Indiában éppúgy, mint Kazahsztánban.
Csak a déli harangszó árulja el nekünk, hogy
ez a sehol-sincs-ország és lakói valahol itt, ebben
a megszentelt és megátkozott Pannóniában találhatók.
Pölczék falu-filmje és módszere különbözik
Buglya város-filmjétõl. A lét kicsiny történéseire
teszi a hangsúlyt, ami a mozgás révén áll
össze képpé, s nem a képben keresi a mozgást.
A ritmus, ami a vágás és a zene összehangolása
miatt valódi belsõ ritmus, elõkészíti
a kompozíció nagyságát és grandiózusságát.
Ami nem több és kevesebb, mint egy munkafilmben dokumentált
létforma, emberek élete, egy délelõttjük,
amikor nem történik semmi, amikor a Minden történik.
Szél kerekedik, meleg pocsolyában bivaly úszik, fiatal
anya gyerekkel a mezõn sétál… Ha a világról
akarok mesélni, elég is ennyi. A Pölcz-testvérek
avantgardisták és klasszicisták egyszerre, ahogy minden
virtigli tehetség az, amikor a formát meghaladja, s e mozgással
újra megerõsíti azt.
A Szafari jelentõs mû, régi dicsõségünket
juttatja eszünkbe ez éji homályban. Fõdíja
vitán fölül álló. Pölczék mûvészettörténeti
sorsát, persze, sokkal inkább a második kis-nagy-film
fogja eldönteni. Van miért izgulni. Sorsuk az lesz-e, mint
a többi kisfilmesé: elpusztulnak a vászonról
– pénz, érdeklõdés és mecenatúra
hiányában –, vagy megtörik az átok, s annak élhetnek,
amire a titkos hatalmaktól meghívást kaptak? Még
akkor is, ha nincs róla papírjuk. Még akkor is, ha
nagyot csak kicsiben gondolnak.
|