Huysmans/Bunuel
Lovagról és papokról
Ardai Zoltán
Luis Bunuel Jean-Claude Carriere-rel írt Odalenn címû
forgatókönyvébõl sohasem készült
film.
Vonzóan gyanús irodalmi gyöngy- és pralinéfüzér
a Szukits Könyvkiadó „Modern klasszikusok”-sorozata. Nem lenne
rossz, ha továbbfûzõdnék, alig hihetõ
viszont, hogy még egy-két ilyen szerencsétlen kiadványt
elbírna a sorozat, mint Bunuel és Carriere papíron
rekedt 1975-ös forgatókönyvének nemrég elõrittyentett
magyar publikációja. Ennek a könyvszörnyecskének
már az alaphelyzete is nyomorúságos, itthon ugyanis
nem épp könnyen hozzáférhetõk a XIX. század
végi francia lektûrtenyészet nagyhírû
darabjai, amelyek egyike nyomán a forgatókönyv készült.
E kihozatalával a Szukits mintha a következõket mondaná:
„sajnáljuk, ha kellemetlen önnek, hogy a Niebelungenliedtõl
Hedajátig, Zamjatyinig és tovább számos patinás
szövegcsemege nem kapható magyarul, így a fõbb
Huysmans-regények sem, de hopplá, tessék, Huysmans-fordítás
helyett itt egy filmszcenárió a Lá-bas nyomán,
modern ez, és klasszikus, szerzõje a kitûnõ
nevû Bunuel rendezõ!”
Bunuel ugyan – mint arról már a La-bas-scriptet boncoló
Ágfalvi Attila is értesített a Filmvilág 98/7-es
számában, és a Bikácsy-féle Bunuel-napló
is utal rá – kissé viszolygott e filmkezdeményétõl,
mígnem határozottan el is vetette, de a kiadó ajánlatát
csak ezért, látatlanban elutasítani könnyelmûség
volna.
A könyvecske kinyílik. Már az elõszó
háromsoros címkompozíciójának cifrálkodó
tipográfiája is gyorsan elmélyítheti az olvasó
rosszkedvét, de ha bizalma csupán megbicsaklik a látványtól,
úgy majd a szövegoldalak, a sorokból felcsapódó
sûrû repesz-zápor már mindenképp riadalomba
taszítja, kihíván pszichéjébõl
a haragot vagy a keserves zokogás ingerét. Az elõszót
„Carriere” írta, mûvészek dolgairól, valami
Frederico Lorca, Luys meg mások törekvéseirõl.
Szó esik benne szürrealista szlogenekrõl is, „amelyeket
még Latin Negyed falaira is felfestettek”. Latin negyed híres
hely Európában, úgyhogy az alaphangoltságunk
ezzel meg is van a fõszöveghez. Most akkor neki a srapnellzivatarnak:
jön „elsõ paraszt asszony”, „második paraszt asszony”,
„hûbér birtok”, „kápolna folyosólya”, „vica
versa” (a Vica, a vadevezõs címû mozibohózat
sikere óta használatos játéklatin formula Hungáriában,
amelyet újabb idõkben sokan tréfás szándék
nélkül írnak vagy mondanak így), és egyebek
rogyásig. Vesszõk csak ritkán moderálják
a hihetetlen írásképek tobzódását.
A középkori élet zamatait sejtetni hivatott mondatalakzatok
(„az asztal körül igen gyorsan eluralkodik egy õszinte,
szívélyes hangulat”) gyakran antifunkcionálnak.
Ami a fergeteges fordítói tûzijáték
mögött az eredetibõl kirajzolódik: hogy a két
idõsíkban játszódó cselekmény
középkori oldala valamely, Bunueltõl szokatlan áhítattal
szövetett meg (a krisztiánus komolyság és a sátánista
lovagi szenvedély egységében), míg a triviális
jelenkori oldal megformálása nem nélkülözi
André Gide „vatikáni” regényének kifinomultan
jegeces szarkazmusát. A szélhámos lelkészeket,
álpapnak vélhetõ valódi papokat és gyilkos
gyóntatóatyákat Bunuelnél mindig körüllengõ
aromatikus alkotói kedély a La-bas filmrevitelekor talán
zavarossá vált volna, vagy különös irányba
tolódott volna. Tudjuk, Nietzschénél, elméje
elborultának küszöbén a Jézus-utálat
egyfajta Szentháromság-extázisba csapott át
(Dionüszosz, Jézus és én összeolvadunk).
Az Odalenn pedig, mármint a Huysmans/Bunuel-írásmû
magyar fordítása, annyit tett hozzá hazánk
bunuelológiájához, hogy képesnek bizonyult
a bunueli szabadság nem egy itthoni hívének lelkébõl
elõcsalni a dühödött paptanárt. Beismerés,
béke, estharang, engesztelés.
Szukits Könyvkiadó, 2001Huysmans/Bunuel |