Dokumentumfilmek
Amit a világról mondasz, téged is leleplez
Andor Tamás
A szemle dokuválogatásában mintha a gyerekek
figyelõ szeme elõtt zajlana minden: taposás, kétely,
kenyérharc.
Nem voltam jelen gyermekeim születésekor, pedig akkor már
kezdett elterjedni az apás szülés szokása. A
hetvenes évek végén egy Mészáros Márta
filmben a színésznõ vajúdásának
és szülésének tanúja lehetett a nézõ,
szemérmes „takarásos” formában.
2002-ben a 33. Magyar Filmszemlén bemutatott „Szeretlekek” címû
kiváló dokumentumfilm megrázó képsorán
egy gyermek születik élõ, egyenesben.
Senkit sem akarok rábeszélni, de azért biztos
vagyok abban, hogy egyszer az életben mindenkinek szembesülnie
kell a világra-cuppanó ember, a befejezett nagy mû
útra kelésének szimbolikusan is csodálatos
pillanatával.
Bár minden mûvünket, alkotásunkat ilyen mûgonddal
segítené az anyatermészet! Bár minden gyermek
születésének legfõbb gondja az volna, amit e
film körüljár. Kórházban vagy otthon hozzuk-e
világra?
A világban, itt közöttünk, sajnos vége
a gondtalan biztonságnak. Az anyaméh befogad, aztán
kitaszít, és kezdhetjük sajátos kálváriánkat,
gondoskodásunkat utódlásunkról, kisebb-nagyobb
háborúinkat és gyönyörködtetõ
alkotásaink ápolását.
A Szemlén zsûri elé került 35 dokumentumfilm
közül több mû is a gyermek, az utód, a nevelés
problémájával foglalkozott. És a játékfilmekben,
a fikcióban is, mintha a gyerekek figyelõ szeme elõtt
zajlana minden: taposás, kétely, kenyérharc, szeretetéhség,
megoldatlan és megoldhatatlan érzelmi konfliktusok. Meg-megjelenik
a gyerek, hol mint áldozat, hol mint az utolsó menedék,
mint az élet egyetlen értelme.
Almási Tamás Sejtjeink címû dokumentumfilmje
házaspárjainak nincs ilyen menedékük; úgy
érzik, gyermek nélkül értelme sincsen az életüknek.
A hiábavaló várakozás évei után
a lombik-bébi program lehetõségét választják.
Kétség és remény között hányódó
asszonyszemek, sikerben és csalódásban megránduló
férfiarcok ragyognak ebben a filmben, amely szeretetteljes mûgonddal
járja körül, legszemélyesebb ügyüket
közszemlére bocsátó hõseit. Sikertörténet
ez. A gyermek akarása olyan erõs, pozitív töltés,
amely elõbb vagy utóbb fényt gyújt a szemekben.
Gyerek, gyerekek születnek. Más filmekben – a Csendországban,
a Gyerekek – Koszovó 2000-ben, a Lõrincben, a Szegény
kisfiúban, az Iskola drámában, a Nagyon reálisban,
a Mary történetében vagy az Õrangyalházban
– a világra jött gyerekek bajban vannak.
Kisebbségiek, elhagyottak, sérültek vagy pszichésen
szorongók, üldözöttek vagy többszörösen
hátrányos helyzetûek. Figyelem õket, mert segít
a film kamerája, hogy sorsukba lássak, s figyelem magamat,
mert megszólítanak, felelõssé tesznek.
A legkevesebb, amit tehetek, hogy megõrzöm a hitemet filmesként,
dokumentumfilm-készítõként és harcolok
a mûfaj életben maradásáért. Hangsúlyozom,
hogy a ma készült anyag minden kockája holnapra többszörös
érték. Elmondom százszor, hogy kiváló
elõdök nyomán haladva kincses kamerát hurcol
minden áldozatkész alkotó, aki portrét készít
elmúló nagyokról, aki lemerül a mélybe,
vagy felülemelkedik, aki dokumentál szeretettel felesleges
gyûlölséget, aki választ keres, ismeretet terjeszt,
felvilágosít, rögzít elmúlót, visszahozhatatlant.
Füredi Zoltán Északföld címû filmje
lázadás (máris?) az újdivatú, hajszolt
tempójú képkultúra ellen. Úgy közelít
ismeretlen tájhoz, elszigetelt, megrekedt emberhez, kihaló
szakmához, mint aki elõször jár arra, és
kíváncsiságának kielégítéséhez
nem sajnálja az idõt.
Úgy fedez fel belsõ, természetes emberi tempókat,
hogy azokat nem hamisítja filmes eszközökkel, takarékos
leíró képei súlyos valóságtartalmukkal
felizgatnak. Beállításai között olyan (némafilmbõl
ismert) keretes feliratokat használ, amelyek újszerûen
informálnak az alkotó pillanatnyi lelkiállapotáról
vagy a látott képrõl, hiányzó szakmai
adatról, egy máskor, máshol elhangzott megismételhetetlen
mondatról. Teljes életek múlnak el egy óra
alatt ebben a filmben, alázattal vállalt eszköztelen
stílussal ábrázolva.
Ermano Olmi A facipõ fája címû filmjében
született ez a stílus, amely igazolja a dokumentum és
fikció egymásra találását.
Kármán Irén Rozi címû filmjének
hõsét géppel tartják életben. Egy, a
betegség által szoborrá faragott ember abszurd szépségének,
egyszerû, de szárnyaló „lélekfantáziájának”
emlék-mûve ez a filmecske. Áldott dilettantizmussal
követi hõsét, hallgatja látomásait, hihetetlen
életigenlésére rácsodálkozva tanúskodik
az élet, a puszta élet „erotikája” mellett. A már
tétjüket vesztett napok értéke megsokszorozódik
és a dialízis vissza-visszatérõ kínja
után a film hõsével együtt oldott, laza pózban
etetjük kis barátunkat, a teknõsbékát.
Sandra Kogut Magyar útlevél címen tévelyeg
a globális bürokrácia aktatologatói között.
Szinte indulatok nélkül, felingerelhetetlen türelemmel
nyomozza pillanatnyi ötletének lehetõségeit.
Magyar nagyszüleinek kivándorló útlevelével
a kezében brazilból magyar szeretne lenni. A nagyszülõk
1937-ben menekültek, õ 2000-ben hazajönne. A szellemes,
látszólagos személytelenség mögött
egy csodálatosan derûs nagymama által motivált
világlátó bölcs húzódik meg. Egy
fiatal nõ, aki szó nélkül vezet minket hivatalról-hivatalra,
Brazíliában, Párizsban és Budapesten, megmosolyogtat
tudálékosságot, mûveletlenséget, szakmai
alkalmatlanságot, butaságot és elõítéletet.
Saját körének esetlenségét is látva,
intelligens, ironikus mosollyal ismeretlen ajkán, elutazik a megszerzett
okmánnyal, ki tudja hová.
Tóth Zsolt Marcell Fortyogó földje Izland, ahova
nem jutok el. Már nem is akarok, de megtudom, hogy szegényebb
maradok így, hiszen nem érzékelhetem testközelbõl
a föld mélyérõl feltörõ forró
víz melegét, az emberfeletti erõk környezetformáló
hatalmának félelmetességét, és ennek
az abszurd erõnek a közelében mindennapi nyugalommal
élõ emberek, egy egész nép szorgalmát,
igénytelen gazdagságát. Utazom Tóth Zsolt Marcellel
és alkotótársaival ismeretlen földön, nézõ
vagyok és megint beavatott filmes, aki büszke lehetek a foglalkozásomra,
miközben bosszankodhatok a kollegák kihagyott lehetõségein,
túlbeszélt filmjeiken, amelyekben bátor elkötelezettségük
ellenére kerülik a valós élethelyzetekben követett
emberek megnyilatkozásának rögzítését.
Sajnálkozhatom, hogy Gazdag Gyula nyomán indulva kiváló,
ironikus film lehetõségét szalasztja el valaki, mert
ízléstelenül direkt eszközzel él.
Hülyeségünk tetten érhetõ és
rendszersemleges. E tanulság nem egy mûben ott rejtõzködik,
a kibomlást sok esetben akadályozza a verbális és
a képi bõbeszédûség, s a témák
kioltják egymást. Más mûvészkedik, dokumentumot
kever rekonstruált fikcióval, fontos közlendõit
devalválja, megint más képzõmûvészeti
eszközökkel, idézetekkel kísérletezve hígít
valódi tájat, eltûnt zenészt keres turistaúton,
de mindenki talál és felmutat értékes tanulságot.
Odaállhatok egy férfi mellé, aki talán
idegbeteg, talán csak földi hõs, és reggel, gatyában,
kávéfõzés közben elmondja életét.
Szoknyabolond hírében áll, és nem pillanatnyi
felindulásból, és nem is más megfontolásból
feleségül vette súlyosan mozgássérült,
okos, helytálló barátnõjét, akinek a
csókját egyszer véletlenül megtalálta.
Összeforrt életük szakadozva védi két gyermekpalántájukat,
miközben extrém helyzetük a leghétköznapibb
házasságok konfliktusait mutatja fel.
És kollégáim, ismeretlen barátaim jóvoltából
lehetek cigány és lehetek zsidó, lehetek hajléktalan
és kitaszított, lehetek szénégetõ és
meddõ asszony, lehetek világjáró festõ,
költõ, orvos és zenész, de mindenekelõtt
lehetek egy kicsit gyerek, aki rácsodálkozik újraszületvén
erre a világra, ahol Krúdy Gyula szerint: „…Vajúdik
a hamuszemû gond…”
Igen, Barátaim! Gondok vannak. Voltak és lesznek. Gondjaink
és örömeink kutatása és azok mûvészi
eszközökkel való felmutatása a Ti – filmalkotói
– leckétek.
A 2002-es év elején megismert filmjeitek érvek
és bizonyítékok a mûfaj fontossága mellett.
Hozzásegítik nézõiteket a résztvevõ
élményhez. Rákényszerítitek a kívülállót,
hogy egy kicsit belül is legyen a szemlélt körön,
s talán ráébresztitek elháríthatatlan
felelõsségére.
De mert ezt a kísértõ élményt nem
mindenki vállalja könnyen, legyen mûvetek megrázó
és alapos, izgalmas vagy látványos, õszinte
és mindenképpen igaz.
Az utókornak szüksége van rátok. Amit elmondotok
a világról, titeket is leleplez.
Felelõtlen szellemû, gyáva televízió-csatornáink
mûsorába belopakodni nehéz. De igazán erõs,
ökölcsapás értékû filmet még
akkor is bemutatunk – hiszen ez már üzlet –, ha az ököl
saját állunk mellett suhan el, és még az sem
baj, ha lejjebb csúszik.
További elszántságot, türelmet, szerencsét.
|