Drogfilmek
Tényleg félek, vagy csak a szer hat?
Vágvölgyi B. András
Nemcsak a narkó-kereskedelem, a függõség,
a leszokás, az anyagos tragédia folyamatos jelenléte
köti össze a drogot és a mozgóképet. A jó
filmes fikció -- betépett vízió.
A narkótéma már az egészen korai idõkben
átitatta a filmtörténetet, a
morfinista orvos éppúgy toposz lett, mint a polgárháborúba
ájult Kína
ópiumbarlangjai mélyén az ernyedten fekvõ,
csontsovány, szájukhoz csõpipát illesztõ
kulik, a dealer ugyanolyan könnyen értelmezhetõ szerep
lett, mint a hõsszerelmes vagy a bonviván, a „kolumbiaiak”
éppannyira adekvát megjelenési formája a Sátánnak,
a Gonosznak, mint a Szovjet, a náci Sturmkommando vagy a Godzilla.
A mámor, a szenvedély, a függõség,
a mindehhez kapcsolódó pénz,
hírnév, hatalom elsõrendû mozgástere
a mozgókép vásári mûnemének, de
a narkotikum nemcsak téma, hanem sajátlagosan egy tõrõl
fakad vele a celluloid-illuzionizmus. Drog s mozgókép egytestvér
– már amennyiben. A mozgókép a fantázia leKÉPzõdése,
a tudattalan felburjánzása, mesterséges mennyország,
poklok pokla, ahol a delírium nem szalmaláng -- hogy a Költõt
idézzem. Mikor Lumiere-ék megöntözték az
öntözõt, azzal még csak a hétköznapi
gereblyés-geg került új médiára, ám
amikor Mélies-nél pislantott a hold, az már álom
volt, nagyívû remény az agy és a lélek
rejtett zugolyainak bejárására.
Marcuse és a riffkabilok
Drog-film van egypupú, drog-film van kétpupú (és
más); van drogfilm, amelyiket a társadalom problémái
izgatják. Van amelyiket a psziché drámája,
a személyiség leépülése. És van
drogfilm, amelyik a kábítószer hatásmechanizmusára
hajaz, lehet aztán ez egyszerûbb szerkezet -- a kaleidoszkópszerû
absztrakt mozgás biztos, hogy hatvanas évekbeli alkotást
jelöl, s Hoffmann mérnök véletlen felfedezésének
gyümölcsét, az LSD-t hirdeti. Van aztán, aki korának
technikai színvonalán, trükkökkel manipulál,
vágással vagy digitális torzítással,
inzertált képpel, vagy kettõs expozícióval,
szörnyszülöttek felbukkanásával, vagy megnyúló,
hosszú folyosókkal, opálos fényekkel.
„Tényleg félek, vagy csak a szer hat?” – ahogy Víg
Mihály, a Tarr-filmek állandó, s mára már
díjjal is jutalmazott zeneszerzõje kérdezi.
A drog-filmeket lehet kronologikusan, filmtörténetileg,
tartalmuk, közelítésük alapján, és
lehet persze a felhasznált drogok szerint is csoportosítani.
A cannabis-származékokhoz köthetõ filmek gyerekségek,
kamasztörténetek, iskolai órák szünetében
a fiúvécében elpattintott rigók, egy-egy kósza
joint, hatvanas évek, hippizmus, pozitív üzenet. Ha
felnõttek szívják, akkor értelmiségi
cucc, Marxról, Maóról, Marcuséról --
jó, még Adornóról is -- vitatkoznak, a családmodellük
kommuna, a szexuális magatartásuk promiszkuus, a cél
a Világszellemmel való együttnyargalás. A marijuana
mellett cannabis-származék természetesen még
a hasis, itt esetleg némi egzotikum is törhet a filmtörténetbe,
riffkabil törzsi élet a marokkói Atlasz-hegység
Ketama névre hallgató vidékén, ahol úgy
hívják az anyagot, hogy „Allah csokija”, a kairói
bazár, dealerek „India kapuja” környékén Bombayban,
vagy Goa és egy elszállt party a Malabár-parton. Esetleg
Isztambul, és akkor nem csak a szer hat, de tényleg félek:
lásd Alan Parker és a Midnight Express. Az ópiát-származékok
általában a keményebb történetek alanyai,
a már emlegetett ópiumbarlangok még az egzotikus hökkentések
körébe számítanak, de a heroin már a legfontosabb
filmfõszereplõk körébe tartozik. Ha a kereskedelem,
akkor Vietnam-feeling, Aranyháromszög, drogbáró,
aki egyszersmind hadúr, hetvenes évek. Zsoldosok, magánhadseregek,
lélektelen nagykereskedõk és beõrült amerikaiak,
akiket sokféle formában fogott meg a MÁSvilág.
A heroin sátáni filmfõszereplõ, hiszen
erõs függõséget okoz, mondják, kifordítja
az emberbõl a vérfarkast, jól követhetõ
ez a motívum a legelsõ filmektõl olyan mai, korszerû
alkotásokig, mint Daniel Aronofsky filmje, a Rekviem egy álomért.
Jól vizualizálható a kanál, az öngyújtó-
vagy gyertyalángon kezelendõ szer, az injekció, a
felszívott vér -- mint a Ponyvaregényben, vagy még
inkább, ha kiskorú csinálja, mint Bertoluccinál,
A Holdban --, és a leépülés képbe szerkesztése.
A heroin, legalábbis filmes megjelenése nyomán, az
ördöggel cimborálás, ilyenformán fausti
eszköz. A koksz viszont a nagy élet nagy kelléke, száz
dollár grammja, feltekert bankjeggyel vagy aranykanállal
illesztik orrba a felhasználók, hippik helyett öltönyösök,
a Reaganomics hozta be a kokaint (és hozzá a filmes toposz:
a kolumbiaiak megjelenése a filmtörténetben). Kokótól
pörög a Wall Street, a világ pénzpiacain fontos
hangulati elem lett a fehér por, a feltekert százdolláros,
a turbóporszívó-szerû orr. A kokain drága
cucc, van viszont sörolcsó variánsa, igen kegyetlen,
szar drog, a crack (kristályosított koksz nájlon-spangliban),
minden-mindegy cucc, gettódrog, a New Jack Cinema karolta fel annak
idején, Malvin Van Peebles, Ice-T, Ice Cube, a hiphop-kultúra
és a szer-rap.
Drog-couture
A kábítószer is divattermék, mint a reformkonyha.
Vegyük Amerikát! Ha az ötvenes évek a fû
és a benzedrine jegyében telik, akkor a következõ
évtized már fû, heroin, LSD. (A blaxploitation mozik
közönségének akkoriban ment a hír,
hogy az FBI tisztítatlan heroinnal gyilkolná – vagy legalábbis
ritkítaná - a gettók népét.) Tehát
a hatvanasok a fû népe, a hetvenes: heroin, nyolcvanas: kokain,
kilencvenes: meg minden, anything goes, elõretörõben
a szintetikusok.
Sorok írója ahhoz a generációhoz tartozik,
mely a kábítószerekkel való ismerkedését
a Szelíd motorosok drogjelenetével kezdte, mikor is a mozi
elsõ ízben került el a magyar mozikba a hetvenes évek
elején. Drog deal-lel nyit a film, Peter Fonda és Dennis
Hopper begyûrik a zsét a motorok tankjába és
irány Dél. Valamirevaló kultuszfilmhez illõn
itt is van hippi- és kommuna-epizód, fû. A film fordulópontja
a két csávó megismerkedése George-dzsal (Jack
Nicholson), aki helyi ügyvéd, egy civil szervezet aktivistája
(ACLU), majd George halála. A szelíd motorosok másságán
felindult redneck-parasztok egy éjszaka rajtuk ütnek, s aljasul
agyonverik George-ot. Honda és Hopper végre megérkeznek
New Orleansba, a hely magasszintû kulináriájának
megfelelõ vacsorába s némi kaliforniai vörösbe
temetkeznek, s kupleráj-látogatást foganatosítanak.
Amerika kapitánynak nincs kedve, kimennek a Mardi Gras felvonulásba
ájult városba, egy temetõbe tévednek, itt kerül
elõ a hippi-kommuna elöljárójának korábbi
ajándéka, Hoffmann mérnök találmánya,
a lizergénsav-dietilamid, azaz néhány bélyeg
LSD. A hallucinogén szer hatásmechanizmusa a mából
nézve bájos egyszerûséggel, némi halszemoptikával,
és a mályva-mélylila irányába eltolt
Technicolor színvilággal (mint a híres, walesi farmon
felvett egykori Black Sabbath-lemez borítója), gyors vágással
s némi reflektálatlan pszichoanalízissel (Peter Fonda
a sírszobornõ ölében, csókokkal: „Mama,
te rohadék, miért hagytál el!?”). A hallucinogén
drog talán itt jelenik meg elsõleg a filmtörténetben,
a kor egyik messiása az LSD volt, egyszer remélhetõleg
az Electric Kool-Aid Acid Test, Tom Wolfe könyve is filmre kerül,
s a riportázs fõszereplõjének, Ken Kesey halálával
meg is érdemlõdne, hogy ez így legyen. (Kesey-ék
LSD-szeánszokat abszolváltak San Franciscóban és
az észak-kaliforniai La Hondában, ezáltal került
a regényíró regényes élete riportkönyvbe.)
Hasonló a sorsa a Félelem és reszketés Las
Vegasban címû dolgozatnak, mely kultuszkönyv volt Amerikában
a hetvenes évek elején, közepén, sokáig
nem került vászonra, majd a kilencvenes évek végén
Terry Gilliam megfilmesítette. A kiváló brit rendezõ,
noha kitûnõ szereposztással dolgozott (Johnny Depp,
Benicio del Toro) nem jutott túl ezen a minõsítésen:
filmje megfilmesítése maradt Hunter S. Thompson beállt,
keserû látomásának, az Amerikai Álom
végének, nem lett belõle önálló
univerzum, celluloid-kultusz: önálló életre képes
Mû.
Roppant sok film foglalkozik sztárok narkókalandjaival,
ilyen például Alex Cox alkotása a Sid és Nancy,
ahol a Sex Pistols együttes basszere, meg a kurvája próbálnak
túljutni magukon a New York-i Chelsea Hotelben, és a vége
nem tud más lenni mint a Vég. Újabb idõk terméke,
hogy az addikció-filmhez nem kell sztár, korán, mámorban
elhalálozott tehetséges ember. A Trainspotting, nevezzük
itt most mûfajidegenül britpopnak, a kilencvenes évek
második felére oly divatossá lett szigetországi
popfilm mûnemét, no name hõsökkel, periferiális
közöséggel operál, a jó marketingnek köszönhetõen
minden eddigit meghaladó sikerrel. Társadalmi választ
ad a narkózisra, laza didaxissal.
Betépett vízió
Más típus, „Gondolkodj el az okain is tán” – típusú
film például Otto Preminger Az aranykezû férfi
címû dolgozata az ötvenes évekbõl, az ópiátfüggõ
krupiéról, kinek börtönbõl szabadult rab
lelke dobos szeretne lenni. Preminger e mûvében hozza azt
a korszellembõl áradó leegyszerûsítést,
amit sokáig a szocialista realizmus sajátjának hittünk,
Frankie (Frank Sinatra) szabadul, leszokott a narkóról, hobbydobos
lett a kóterban, folytatná élesben. Élete párja,
Zash, frusztrált, tolókocsihoz kötött asszony,
rokkantságát egy autóbalesetnek köszönheti,
Frankie vezetett. Frankie életét Louis, a dealer és
szerencsejáték ügynök valamint Shmitka, a kártyabarlang
menedzsere teszik tönkre, míg Veréb, a korai baseball-sapka
viselés úttörõje, úgyis mint rezonõr,
valamint Molly (Kim Novak), a csupaszív bárleány és
egykori szeretõ, segítik. A börtönorvos ajánlott
Frankie-nek egy jóembert, akinek mániája, hogy egykori
fegyenceket segítsen lehetõséggel, viszont nem bírja,
ha átkúrják az agyát. Frankie nagyon ügyes
osztó, ám befolyásolható, fõleg Louis
és az anyag által. Csapódik jobbra, csapódik
balra, már úgy tûnik visszafordíthatatlanul
elbaltázza, mikor Zash a Frankie nyomában lihegõ Louis-t
lelöki a lépcsõn, az átesik a korláton,
szörnyethal, eddig a jó hír. A rossz hír viszont,
hogy kiderül, Zash rokkantsága szimulálás, õ
csak azért köti már évek óta tolószékhez
magát, hogy Frankie-t így tartsa vissza a szánalmával,
bûntudatával, nehogy elhagyja õt Mollyért. Zash-t
eléri a végzet, futballbírói síppal
belevisít a letartóztatni közelítõ nyominger
arcába, majd átveti magát a korláton. A flaszteron
még elrebegi, mennyire is szerette õ Frankie-t, aki viszont
a végeképben tisztán, új reményekkel,
új perspektívákkal vonul el Mollyval.
Ami jó ebben a filmben, az a hajdani görögöket
megidézõ háromszögtörténet, viszont
a szûken vett drogos része annyira életes, mint egy
Eisenhower érából származó rendõrségi
oktatófilm a narkotikumok hatásmechanizmusáról,
vagy a körzeti ügyészek kábítószerügyi
konferenciája Las Vegasban. Frank Sinatra ráadásul
ripacskodik, elgiccseli a hiánypszichózist, színészi
eszközei közelesen sem találkoznak az igényszinttel,
Preminger mindezt pedig engedi. A jó ménage a trois és
a rossz drogrészek mellett, ami jó ebben a filmben, az a
stúdióforgatás körülményeinek maradéktalan
kihasználása.
A mozgókép mindazonáltal nemcsak didaktikus, agitkás
vagy kormánykampányos, PR-os választ tud felelni a
drog-kérdésre; egy nagyszerû vizionárius, Alexandro
Jodorowsky, a méltatlanul feledett, vagy még inkább
sose meg se ismert chilei-mexikói filmrendezõ nyilatkozta
egyszer, hogy õ azt várja a filmtõl, „amit az észak-amerikaiak
többsége a hallucinogén kábítószerektõl”.
Akik hozzájuthattak a Magyarországon nem vetített
életmûhöz, A Vakondhoz vagy a Szent Hegyhez, azok tudják,
mirõl beszélek. (A korai John Waters, vagy A radírfejes
David Lynch szintén ehhez az irályhoz tart.) Az ilyetén
közelítés talán a leghelyénvalóbb:
a mozgókép mágia, gyógyhatás, a gyógyulás
sámáni, medicine man-i, értelmezésében,
a kábulat és a megvilágosulás termékeny
érzését hordozza, ilyen formán maga a lélekbúvárlat
és az álomfejtés. És akkor nemcsak a szer hat,
de tényleg félek is, ami pedig jó.
|