Stílus-törés
A rejtõzködõ évtized
Schubert Gusztáv
A stilisztikában is vége az ártatlanság
korának.
Akit a stílustörténetírás múzsája
valaha is homlokon csókolt, tudja, súlyos ára van
a kedveskedésnek. Veszedelmesen ingoványos terepre csábítgatja
a kacér kíváncsiság. Ha például
futó pillantást akarna vetni a kilencvenes évek magyar
film stílustörténetére, máris ott találja
magát a Babel-dilemmába gabalyodva: hol végzõdik
Benya Krik bandája, és hol kezdõdik az odesszai rendõrség.
Hol ér véget a késõ Kádár-kor
filmmûvészete és hol kezdõdik a kilencvenes
évek (a restaurált polgári világ) magyar mozgóképe.
Kabátujjból elõrántható persze a
válasz: a kilencvenes évek nyilvánvalóan a
nyolcvanas, sõt a hetvenes években kezdõdik, de azért
ne nagyon elégedjünk meg a stílustörténet
termékeny közhelyével, miszerint az évtizedhatárok
nem feltétlenül – sõt vajmi ritkán – esnek egybe
a nagy stílustörténeti fordulatokkal. A kilencvenes
évek éppúgy, mint minden korszak nyilvánvalóan
értelmezhetetlen az elõzmények nélkül,
s természetesen nem a semmibõl bukkan elõ. A magyar
ezredvégnek azonban ehhez képest van egy, a stílustörténeti
elemzés középpontjába állítva nagyon
is gondolatébresztõ különös sajátossága.
Rejtõzködik a kor szelleme.
A kilencvenes évek magyar filmjének stílusirányzatain
végigtekintve azt látjuk, hogy a századvég
nem hozott stílusforradalmat – ami persze nem jelenti, hogy a korszaknak
ne lennének remekmûvei: a Sátántángó
sötét metafizikájától a Szenvedélyig,
a félelmeinkbe belekavaró A részlegtõl a Visszatérésig,
Szomjas külvárosi groteszkjétõl Mundruczó
grandguignolos melodrámájáig, Szõke bumfordi
börleszkjeitõl a Macerás ügyek tündéri
realizmusáig vagy a Nekem lámpást adott az Úr...
pokolian pontos országimázsáig sorolhatnánk
a maradandó tetteket – 1990 a magyar filmmûvészetben
nem lett a fordulat éve, a század utolsó dekádja
az elõzõ két évtized esztétikáját
és témaköreit viszi tovább. Van ez így,
sõt a stílustörténetben többnyire így
van. Egy-egy nagykorszak (reneszánsz, barokk, klasszicizmus) 100-200
évig is eltart, jóllehet a modernizmus nagyon megrövidítette
a stíluskorok felezési idejét, és a modern
irányzatok hihetetlenül gyorsan bomlanak, mégsem várhatjuk,
hogy minden egyes évtized új stílust hozzon.
Ebben meg is nyugodhatnánk, csakhogy, ami igaz lehet a legtöbb
évtizedfordulóra, most történetesen sehogy sem
nem áll meg. 1989-90 rendkívüli idõpont, nem
egyszerû évtizedhatár, hanem hatalmas történelmi
törésvonal, okkal gondolhatnánk és várhatnánk,
hogy utána valami új kezdõdik a magyar filmben is.
A stílustörténetben ugyanis nem találunk példát
arra, hogy a nagy kataklizmák ne forgatnák ki sarkaiból
a mûvészetet is. És nem csak a tisztán politikai
indíttatású mûvekre gondolhatunk. „Hol zsarnokság
van, ott zsarnokság van...” minden mondatban, szóképben,
svenkben és nagytotálban. És fordítva, a szabadság
friss levegõje éppígy elhatol minden sejtig, hasonlatig,
premier plánig. Forradalom után mások a témák,
mások a képek, másként fûzõdnek
mondattá a szavak, másfélék a hõsök,
másként mosolyognak a nõk, másfélék
a szerelmek, mint azelõtt.
A kilencvenes évek magyar filmjébõl azonban nem
egy új kor levegõje árad, hanem a késõ
Kádár-koré. Hogy is van ez? Az egyik lehetséges
válasz, hogy a rendezõk nem tudtak vagy nem akartak új
módon filmezni; úgy maradtak. Habár alighanem minden
idõben kevesebben vannak a Próteuszként alakot váltó,
folyton új kifejezésmódokkal kísérletezõ
mûvészek, nem hinném, hogy ez a habitus hiányozna
a magyar filmesek közül, példának legyen elég
Jancsó, Jeles vagy Gothár, akik mindig más hangfekvésben
találják meg a nehezen klasszifikálható, mégis
összetéveszthetetlen Jancsó-, Jeles- vagy Gothár-hangot.
Valami más oka lehet annak, hogy nincs új a Jupiter-lámpák
alatt. Mert nincs új, ami annak látszik, arról kicsit
is figyelmesebb vizsgálódás nyomán kiderül,
a hetvenes-hatvanas években megformálódó stílusirányzatok
folytatása. Forgách András írja, még
az évtized közepén A késõromantika elõérzete
címû tanulmányában: „Úgy tûnik,
és ez a kényszerképzetem immár tartósnak
mondható, hogy 1972- és 1992 között – a Hogyan
verekedett meg Jappe és Don Escobartól a Bûvös
vadászig, a Lenztõl Az én XX. századomig, az
Eszkimó asszony fáziktól a Woyzeckig, az Amerikai
anzixtól a Wertherig vagy A kutya éji daláig, az Így
és eképp továbbtól a Tavaszi kivégzésig
vagy az Álommásolatokig – a valóban újdonságot
jelentõ filmek egész sorának sajátosan egybehangzó,
szinte természeti vonulata keletkezett”. A magyar film e vonulatának
impozáns ívénél azonban sokkal meglepõbb,
hogy a német (s olykor, mint Tóth Tamásnál,
az orosz) romantika ihlette két végpont, amit nyugodtan meghosszabbíthatunk
2001-ig, s kiegészíthetünk olyan azóta készült
újromantikus filmekkel, mint a Simon mágus, az Aranymadár
vagy az Anarchisták, történetesen két egymással
kibékíthetetlenül ellentétes politikai-szellemi
kontinenst hidal át.
Nem kérdés, hogyan kerül a képbe, miféle
érzésvilággal helyezkedik szembe a hetvenes évek
bomló szocializmusában a filmes újromantika. De az
már nagyon is, hogy ha akkor oppozíciót jelentett,
akkor mit jelent vajon 2001-ben, amikor – úgy tudjuk – a szocializmust
leváltó és meghaladó világrendben élünk.
A romantika persze „örök”, de ne üssük el egy bon mot-val
a kérdést. A romantika mindig akkor jelentkezik, amikor az
egyéni szabadságvágy, amelynek nevében megvívták
az épp aktuális forradalmat, megcsalattatik, látván,
hogy a nemrég lerombolt tömlöcök és falak
helyébe máris újak épültek. A kilencvenes
évek, genezisét tekintve mégiscsak valamiféle
derültebb korszak lenne, a rendszerváltás megnyitotta
az utat egy új világ felé. Pátosz és
lázas lendület illenék korhoz, s mégis a kiábrándulás
nagy mítosza, a romantika stílusa társult hozzá.
(Ha más stíluskörökbõl vett példákat,
Tarr és Fehér György koromfekete apokalipsziseit, Grunwalsky
iszonytató bûntelevényét, Szomjas roncsfilmjeit,
a Bolse vita közelképeit, Almási vagy Schiffer kíméletlenül
pontos társadalomrajzait is felemlegetjük, kétségünk
sem lehet afelõl, hogy nem az eufória adja a korszak alaphangulatát.)
Mi történt? Alighogy gyõzött, már meg
is bukott a forradalom? Vagy nem vált közös élménnyé,
hogy radikális fordulat sodorta el a régi rendet. A bársonyos
forradalom belehalt a szépségbe, a gyöngédségbe,
s ahelyett, hogy drámaian átéltük volna a világ
megrendülését, csak hûvös ésszel vettük
számba azt, ami történt? S most itt parázslik
nekünk, ami nem bírt lángra lobbanni és végigégni.
Vagy talán nem is volt semmiféle forradalom? Csak az elitek
cserélõdtek a rendszerváltás lázas jelszavaival
tévesztve meg mindenkit, kezdve önmagukon?
Kérdések, amelyeket a kilencvenes évek játékfilmes
publicisztikája nem tett föl soha. Még pontatlanul sem.
A „rendszerváltás film” lehetette volna az, amely ugyanúgy,
ahogy annak idején mondjuk a Tízezer nap, elkészíthette
volna a leltárt, de épp ez lett az évtized talán
legkínosabban megbukott filmtípusa.
Bármerre nézünk, ugyanazt látjuk a századvégi
magyar filmben: a múlt valahogy nem tud véget érni,
a jövõ pedig nem tud elkezdõdni. Mondhatnánk
erre: az átmeneti korszakok már csak ilyenek. Csakhogy az
átmenetiség tudatában mindig benne van az eredettudat
és a célképzet, tudjuk honnan indultunk, s tudjuk
hová akarunk eljutni. A kilencvenes évek magyar nézõjétõl
és rendezõjétõl mi sem idegenebb, mint az ilyesfajta
félúton, két pont közt is megõrzött
bizonyosság. Ha volna is egy biztos pont ebben a szüntelenül
kavargó évtizedben, arról sem tudnánk megmondani
a pontos koordinátáit. Ellenvetéssel élhetnénk
megint: nem is akarjuk. Mert hát az élet már csak
ilyen, szüntelen változás, örök átmenet.
Hérakleitosz örökkön megújuló folyója
azonban mindenkoron partok közt hömpölyög. Esztétikai
és erkölcsi szabadság csak ott van, ahol választhatunk.
A kilencvenes évek káoszát nem mi választottuk,
ránk méretett.
Ha végignéznénk az elmúlt húsz év
magyar filmjeit, semmi kétségünk nem maradna egyazon
tájon járunk: Senkiföldjén. Túl a szocializmuson,
s innen a demokrácián. Teljesen mindegy, hogy az Álombrigád
szocializmus-szatíráját nézzük vagy Almási
Tamás tíz évvel késõbbi ózdi
kapitalizmus-kritikáját, a Meddõt, az 1979-es Ajándék
ez a napot vagy a 2001-es Paszportot. Szomjas György 1983-as vagy
MDF-korabeli roncsfilmjeit. Semmi különbséget nem észlelünk,
szereplõk és a játékszabályok ugyanazok,
gõgös, de kispályás nagyurak, mohó maffiózók,
elkurvult nõk, szétmállott férfiak, megalázott
bérrabszolgák, a makogásig szétbaszmegelt nyelv,
amelyen már nem hogy kérdezni, gondolkodni, szeretni, de
már káromkodni sem lehet.
Ha a magyar film nem hallott a rendszerváltásról,
csak a Senkiföldjérõl tud. Ha Grunwalsky 1998-ban gond
nélkül elkészítheti 89-es bûnfilmjének
(Kicsi, de nagyon erõs) hibátlanul illeszkedõ (csak
még reménytelenebb) párdarabját (Visszatérés),
ha Tarr a Sátántangóban ugyanott folytathatja, ahol
a Kárhozatban abbahagyta, akkor ne legyünk engedékenyek,
nehogy már elhiggyük, hogy „ehhez értenek”, nem tudnak
mást, vagy épp „nem hallották meg az idõk szavát”.
Nem, ha a magyar film nem tud a rendszerváltásról,
annak súlyos oka van. Hiába fordult a világ, igazából
nem változott semmi. Rohadunk a forradalomba, mert a rendszerváltás
forradalma – persze nem azért és nem úgy, ahogy a
kilencvenes évek új elitje ezt jakobinus elmeéllel
emlegetni szokta – elmaradt. Rendszerváltásról fecseg
a felszín, de a mélyben minden változatlan maradt.
Nincs új magyar film, mert nincs új magyar valóság,
csak a nyomor, a reményvesztés, a kannibál tülekedés,
a boldogtalan békeidõk elrozsdált roncsországa,
amirõl pedig 1989-ben egy percre azt hittük, végre egyszer
és mindenkorra magunk mögött hagytuk. Tévedtünk,
a roncs nem ereszt.
A káosz és a végítélet képeinek
folyamatos újra és újra képzõdése
a magyar filmben nem stíluskonvenció, hanem mélységesen
pontos kordokumentum. Ha a húszas-harmincas évek német
filmjét „Caligaritól Hitlerig” lehetett igazán pontosan
értelmezni, akkor a késõ Kádár-kortól
a demokrácia decenniumáig létrejött magyar mozgókép
történetét „Káosztól Káoszig” lehetne
és kellene végigelemezni. Aki a kilencvenes évek magyar
filmjének stílustörténetének kíván
a végére járni, csak Senkiföldje filmmûvészetével
foglalkozhat.
Részlet a debreceni stílustörténeti konferencián
elhangzott elõadásból.
|