Egy stúdió az új generációs törésvonal mentén.

A ’89-es politikai fordulat hozta változások pusztító meteoritokként bombázták szét a negyven év masszív változatlanságában megcsontosodott filmgyártási- és forgalmazási struktúrát Magyarországon; a kataklizma nyomán a nagy múltú hazai filmstúdiók csaknem a vegetálás szintjére süllyedtek. A honi stúdiótörténetben új krétakort hozó periódusban a masztodonok némelyike képes volt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez (ilyen volt a Simó Sándor vezette Hunnia), másoknak (Budapest, Objektív) viszont egyenesen a léte forgott kockán. Az igazi világvége mégsem jött el, mivel a kilencvenes évek derekán új organizmusok jelentek meg a marsbéli tájon: a gombamód elszaporodó apró filmgyártó vállalkozások mellett különösen az 1995-ben megszervezõdött Duna Mûhely és az ugyanekkor alakult Inforg Stúdió feltûnése jelezte, hogy élet születik a régi világ romjain.

Re-generáció
A sok más magyarországi stúdióhoz hasonlóan a pénz- és infrastruktúrahiány által kényszerpályára szorított és a forgalmazási rendszernek kiszolgáltatott Inforg a mostoha körülmények ellenére néhány év alatt a fiatal filmesek kísérleti terepévé és alkotómûhelyévé vált. Részben a stúdiónak is köszönhetõ, hogy a honi kisfilmtermés az ezredvégre mennyiségileg megnõtt, minõségileg pedig megizmosodott, azaz a médium a kortárs magyar mozgókép húzóágazatává vált.
A filmkészítés mellett tankönyvek, valamint mozgókép-elméleti és médiaoktatási segédanyagok kiadásával is foglalkozó Inforg egy vágóstúdió felállításával eredetileg a célból született, hogy a közszolgálati és a kereskedelmi televíziók számára készítsen mûsorokat, de idõvel az alapítóknak (Muhi Klára kritikus, Hartai László rendezõ és Muhi András producer) csalódniuk kellett a tévék fogadókészségét illetõen, ezért a vállalkozás filmgyártó társasággá alakult.
Az Inforg kizárólag az ifjabb nemzedék képviselõiben gondolkodik, és szívesen lát profikat, amatõröket egyaránt – az amatõrizmust viszont, többé-kevésbé eredményesen, iparkodik távol tartani magától. A stúdió lehetõséget kínál filmközelben mozgó, ám rendezõként korábban nem bizonyított alkotók (Bodó Viktor, Buvári Tamás, Politzer Péter, Szaladják István) és filmrendezõ szakos egyetemisták (Kenyeres Bálint, Krasznahorkai Balázs, Vécsei Márton) számára, de szóhoz juttat az ismeretlenségbõl érkezett direktorjelölteket is (Kedves Lili, Stefanovics Angéla, Fliegauf Benedek, Kálmánchelyi Zoltán, Nemes Gyula, Oláh Lehel, Végh Zsolt). A filmekhez szükséges tõkét a szokásos csatornákon (MMA, NKA, Történelmi Filmalap, ORTT) keresztül, pályázatok útján szerzi a cég, de arra is volt már példa, hogy saját kasszából fedezett egy-egy produkciót. Az Inforg célja, hogy a jó értelemben vett – azaz színvonalas filmeket teremtõ – professzionalizmus irányába tegyen piciny lépéseket, és ez a non-professional stílben készült filmekre is igaz: az elképzelésbe sok minden, videóra készült és celluloidra forgatott, szikáran egyszerû és nagyobb igényû mû is belefér. Az Inforg egyszerre kísérleti laboratórium és mozgókép-mûhely; sikereinek záloga, hogy a divatos trendekkel mit sem foglalkozó és az alkotóknak jelentékeny szabadságot biztosító stúdióvezetés sem kifelé, sem befelé nem igyekszik definiálni stúdiója profilját.
Minõségorientáltsága a többi jelentõsebb független mûhellyel (Duna Mûhely, BBS) rokonítja, ugyanakkor a benne meglévõ erõs közösségi szellem a kisebb, kommunális alapon szervezõdõ kollektívákhoz közelíti az Inforgot. Noha a stúdió munkatársai szemléletükben és habitusukban igen különbözõek, nagy belsõ egység jellemzi a társaságot: az alkotók szemében a film valóban „kollektív mûfaj”, a „tagok” tanácsokkal és ötletekkel segítik egymást, és gyakran bedolgoznak egymás munkáiba. Igazán azonban csupán egyvalamiben közösek a stúdió munkatársai: mindannyiukat a nagyjátékfilm-készítés indulata hajtja. Feltehetõen épp ez a dilemma határozza meg az Inforg jövõjét: a következõ idõszak nagy kérdése, hogy sikerül-e elkormányozni némelyeket a nagyfilmig, vagy a stúdió megmarad a kisfilmek bázisának. A jelenlegi helyzet nem ad okot derûlátásra, hiszen a nagyjátékfilmekhez már feltétlenül szükséges állami szerepvállalás elmaradása mellett az is gondot jelent, hogy a hazai színtéren a fõiskolát végzettek még mindig több kör elõnyben vannak a direktordiplomával nem rendelkezõkkel szemben. Az Inforg alkotói hiába bizonyítanak a kisebb mûfajokban, árnyékban ragadnak, hiszen vájtszemû kritikusok szûk körén és elszánt cinefilek maroknyi csoportján kívül alig valaki kíváncsi munkáikra. A tévépremier egérutat kínál, lévén a televízió a kisfilmek igazi fóruma – azonban az olyan mû, amely nem kerül képernyõre e médiumban sem, gyakorlatilag nincs, nem létezik.

Minimálból maximumot
A stúdió filmjeit tematikai és stilisztikai értelemben is sokszínûség jellemzi, az eddig másfél tucat kisjáték- és fele ennyi dokumentumfilmet prezentáló Inforg kaleidoszkópszerû tékájában a legkülönbözõbb tárgyú és anyagkezelésû mûvek sorakoznak egymás mellett. A klasszicizáló hangvételû és kiállítású opusok (Aranymadár; Zárás) szomszédságában akad itt experimentálba úsztatott képekkel tálalt „történetmesélõ” mozi (Citromfej; Köd; Öt után, hat elõtt), pajkos tónusú szkeccs (uristen@menny.hu), a minimalizmus határait ostromló játék-, illetve kísérleti film (Alexandriai dohányból; Beszélõ fejek) vagy épp hagyományos(abb) dokumentumfilm is (Koko; Zenés mûszak). Az egyes mûveket a bennük megmutatkozó markáns kísérletezõ kedv mellett a rendezõk világlátása hozza közös nevezõre: miként a legújabb honi filmkészítõ-generáció munkáiban általában, az Inforgnál készült darabokban is a történelmi, a politikai vagy a szociális motívumokat hanyagolják a szerzõk, és végtelenül szubjektív nézõpontból fogalmaznak.
A közel négy évig tartó erõgyûjtés után a stúdió csillaga a 2000. évi, 31. filmszemlén ívelt fel, amikor a kisjátékfilm-szekció megosztott fõdíját két Inforg-produkció nyerte. Szaladják István Aranymadár címû pogány evangéliuma és a Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh trió uristen@menny.hu címû gegfilmje az Inforgban folyó munka alternatíváit jelzi: a két, koprodukcióban (az Aranymadár a Duna Mûhellyel, az uristen a MAFSZ-szal) készült mû közül az elsõ szokatlanul hagyományos, a második szokatlanul rendhagyó, elõbbi viszonylag nagy költségvetéssel celluloidra, utóbbi aprópénzbõl videóra forgott. A XII. században játszódó Aranymadár fekete-fehérben fényképezett, míves kompozícióival szuggesztív történet egy földi léte utolsó stációjához jutott lovagról, az uristen hetyke hangvételû, szellemes fabula a Magasságos alászállásáról, Budapesten átélt fura kalandjairól. Noha témájában, szemléletében és a megformálás módját illetõen fényévekre van egymástól a két darab (ezért elõbbi abszolút „rétegfilm”, utóbbi pedig akár „közönségfilm”-nek is nevezhetõ), abban mégis közösek, hogy egyik sem próbálja felülütni ambícióit, tisztában és szinkronban van lehetõségeivel.
Az Aranymadár, az uristen és a Zárás felettébb meggyõzõ antré egy épphogy életre hívott mûhelytõl. Az Inforg magasra tette a lécet e filmekkel, és annak ellenére, hogy a második aktív év hozama színvonal tekintetében már szórtabbnak tetszik, mint az elsõé volt, néhány meglepetés-produkcióval ekkor is elõrukkolt a stúdió. A 32. szemlén a kísérleti szekcióban fõdíjat nyert Beszélõ fejek címû, mélységesen egyszerû technikával készült, minden ízében életközeli áldokumentumfilm extrém példája annak, miként lehet korlátozott lehetõségekbõl eredményt kihozni. Hat, szigorúan premier plánban, mozdulatlan kamerával és fekete-fehérben fotografált ember mesél el egy-egy történetét ugyanarról a (fiktív) személyrõl, mondatról-mondatra megrajzolva egy ismeretlen és kiismerhetetlen férfi portréját: Fliegauf Benedek filmjének ereje a szikár és feszes szerkezetben, az élõbeszéd természetességét idézõ monológokban és a szereplõk játékának keresetlenségében rejlik. Jellemzõ módon a stúdió tavaly bemutatott másik kulcsmûve, Oláh Lehel Öt után, hat elõtt címû munkája, a megcsalás-megcsalatás témakörében vizsgálódó, a francia újhullám reprezentánsaira is kikacsintó opus pazar formalizmusával – szivárványszínben szikrázó képeivel, hangsúlyos montázsépítkezésével, erõteljes fény-árnyék-technikájával – egészen más irányból közelít tárgyához.
Az Aranymadár, az uristen@menny.hu, a Zárás, a Beszélõ fejek, az Öt után, hat elõtt seregnyi díjat nyert, a Magyar Filmszemlétõl a Mediawave-ig, Marosvásárhelytõl Münchenig – az Inforg eddig terített kisjátékfilmjei összesen mintegy negyven oklevelet kaptak hazai és nemzetközi mustrákon. Az elmúlt két év elismerései arra mutatnak, hogy az Inforg jó irányt követ, ez azonban nem jelenti azt, hogy a stúdió révbe ért volna. Mivel – ellentétben egy-két más honi mûhellyel – az Inforg nem rendelkezik tradícióval, illetve nincs mögötte jelentõsebb infrastruktúra és gazdasági potenciál sem, kizárólag produkciói színvonalának folyamatos emelése szavatolhatja a létét. Ez lehet a stúdió egyetlen tromfja a pénzt osztó fórumok elõtt. Az Inforg csak mindenkori jelenébõl építkezhet, a múltjából nem.

Az Inforg Stúdió filmjei

Kisjátékfilmek:
Kártevõk (Oláh Lehel; 1998)
Zárás (Kenyeres Bálint; 1999) – együttmûködésben a Cinema Verítékkel és a Duna Mûhellyel
Horribile Dictu (Oláh Lehel; 1999)
uristen@menny.hu (Stefanovics Angéla, Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt; 1999) – együttmûködésben a MAFSZ-szal
Aranymadár (Szaladják István; 1999) – együttmûködésben az MTM-SBS-sel, a Duna Mûhellyel és a MOKÉP-pel
Alexandriai dohányból (Mestçi Mehmet; 1999)
Beszélõ fejek (Fliegauf Benedek; 2000)
Várjá’ Vlagyimir (Buvári Tamás; 2000) – együttmûködésben a 68-as csoporttal
Öt után, hat elõtt (Oláh Lehel; 2000)
Papagáj (Nemes Gyula; 2000) – együttmûködésben a BBS-sel és a Fórum Filmmel
Köd (Krasznahorkai Balázs; 2000) – együttmûködésben a BBS-sel
Citromfej (Bodó Viktor; 2001)
Hypnos (Fliegauf Benedek; 2001)
A legkisebb film a legnagyobb magyarról, avagy ha nincs kéz, nincs csoki (Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh; 2001)
Flakon (Kedves Lili; 2001) – együttmûködésben a Triofilmmel
Kontraszt (Hegedûs 2 László; 2001)
Carla, a szûz (Vécsei Márton; 2001) – együttmûködésben a BBS-sel

Dokumentumfilmek:
Nórifilm (Hartai László; 1998)
KOKO (Muhi András; 1998)
Maraton (Mispál Attila; 2000) – együttmûködésben a Bárka Színházzal
Zenés mûszak (Oláh Lehel; 2000)
Csendország (Lakatos Róbert; 2001)
Van élet a halál elõtt? (Fliegauf Benedek; 2001)
Rabszolgavásár (Bódis Kriszta; 2001)
Portréfilm Dés Lászlóról (Muhi András; 2001)

Oktatófilmek:
Mintaórák videón 1-12. (Hartai László)
Herskó-film 1-2. (Hartai László)