A kilencvenes évek válságos idõszaka után – kevés számú, váltakozó minõségû filmtermés, a kritika lanyhuló érdeklõdése – az elmúlt két évben mintha megfordult volna a hajó. Kodolányi Sebestyén és Antal István 1999 októbere óta áll a BBS élén. 

– Ahhoz, hogy megértsük a BBS kilencvenes évekbeli mélyrepülését, vissza kellene mennünk egészen a rendszerváltás idõszakáig. 
Kodolányi Sebestyén: Valóban. Egészen addig a pillanatig, amikor a Stúdió alapítvánnyá alakult. Már akkor jártam oda, eufórikus idõszak volt, mindenki azt hitte, hogy a világ legszabadabb stúdiója született meg. A BBS ugyanis a rendszerváltás idején szervezetileg a Mafilm egyik gyártó részlege volt, ahogyan a nagyjátékfilm stúdiók is. 1990-ben a Mafilm és a minisztériumi alapítók a Stúdió akkori vagyonát bevitték a BBS Alapítványba, s az elsõ évben kaptunk tizennégymillió forintot a minisztériumtól, ami akkor megfelelt egy átlagos játékfilm-költségvetés felének. A függetlenség azonban hamarosan kaotikus állapotokat idézett elõ. Elõször el kellett költözni a Pasarétrõl, majd a BBS komoly kölcsönöket és támogatásokat kapott, hogy újjáépíthesse a Toldi mozit. A ’94-95 táján leköszönõ vezetés, már óriási adósságokkal küzdött. Itt azonban fontos volna megérteni egy jogi-elméleti problémát. Amíg a BBS a Mafilmhez tartozott, volt egy apparátusa – titkár, gazdasági és gyártási igazgató – és volt egy vezetõség, amely szellemi szakmai vezetõje volt a Stúdiónak. Általában a vezetõségi tagok csinálták a legtöbb filmet, hiszen õk voltak a legambíciózusabbak. Csakhogy egy alapítvány kuratóriuma azzal van megbízva, hogy az alapítványi vagyont kezelje, önmagát tehát nem támogathatja. Mi több, egy alapítványnak tagsága sem lehet. Ez a jogi nonszensz okozta a BBS kilencvenes évekbeli csõdjét. Teljesen fölfordult minden. A vezetõség egy vagyonnak a kezelõje volt, ám a vezetõség tagjai ezt a vagyont úgy kezelték, mint mûvészek, akik saját alkotói ambíciójukért küzdenek. Durst Györgynek tulajdonképpen igaza volt, amikor egy produceri rendszerû stúdióvá szerette volna alakítani a BBS-t. A vezetõség tagjai viszont elemi érdeküknek tartották, hogy egy olyan deficites, negatív idõszakban, amit akkor – és azóta is – a magyar film átél, megtartsák azt a poziciót, amit a stúdióvezetõség jelent. Amikor 1999-ben elvállaltuk a BBS vezetését, az már egy süllyedõ hajó volt. Ám fogalmunk sem volt róla, hogy valójában szinte totális a csõd… 1999-ben az összes megpályázott pénzünk 70-80 %-a a tartozásokra ment el. A mai napig minden hónap elején fel kell adnunk 160 ezer Ft-ot az APEH-nek, miközben mûködnie is kell a stúdiónak. 
– A BBS 40 éves fennállása alatt pénzügyileg mindig csõdközeli helyzetben volt, miközben mûvészileg virágzott... 
Antal István: Igen, de ez a filmkészítõ tevékenységet közvetlenül nem érintette jelentõs mértékben. A pénz fogalma mást jelentett a rendszerváltás elõtt. Ráadásul a BBS mindenkori mûködése erõsen függött attól, hogy éppen ki irányította a Mafilmet. Föld Ottó a hetvenes, nyolcvanas években például rengeteg gyártási kedvezményt nyújtott a Stúdiónak. Használhattuk a Mafilm technikai berendezéseit, mûtermeit. És ez a fajta gyakorlat hozzászoktatta a mindenkori vezetõségeket egy hamis biztonságérzethez. A saját filmmûvészeti tevékenységét a stúdió sohasem érezte veszélyben. Ha pedig baj volt, jöttek a magánkijárások. A magyar film irányítóinak általában komoly BBS múltjuk volt, szívesen tettek gesztusokat a Stúdiónak. 
Kodolányi: A nyolcvanas években a BBS-ben rengeteg film készült, a mai állapotokkal összehasonlítva azonban az igazán érdekes az, milyen sok film nem készült el. Hiszen úgy is el lehetett kezdeni egy filmet, hogy az alkotónak nem volt befejezési kötelezettsége. Mostanában jövünk rá, mekkora hiba volt az elõdeinknek az a döntése, hogy a sok befejezetlen munkakópiát kidobták a szemétbe. Ezek a töredékek ma hallatlanul érdekesek volnának. 
Ma megfelelni a Balázs Bélás ideálnak szinte heroikus feladat, iszonyatosan kegyetlen szerep. Keményen számon kérik rajtunk azt a fajta világot és színvonalat, amit a Stúdió a múltban produkált. Annak idején a BBS-ben évente elindult 10-15 film, ebbõl 4-5 nagyon jó lett. A többi dobozban maradt, hazavitte az alkotója, a szeméttelepen vagy a Filmfõigazgatóság cenzori raktárában kötött ki. De micsoda fantasztikus lehetõség elindítani húsz produkciót, és a végén kiszûrni a legjobbakat! Most szerzõdést kötsz arra, hogy a filmet megcsinálod. De fontos is, hogy bemutasd, sõt, hogy sikeres legyen, mert azon múlik a következõ éved. Ráadásul a Filmszemle rendszerével egy nagyon buta versenybe vagyunk belekényszerítve. 
Antal: Egy rettenetes rendszerbe, hiszen a Szemle a filmek látszatlétét jelenti. Novemberben, decemberben, januárban az egész szakma megszorult állatokból áll. Mindenki meg van õrülve, nem tud semmit elintézni. S születik egy csomó olyan film, aminek egyetlen célja, hogy február elsõ napjaiban az x teremben délután 5-kor levetítsék. És ha nem készül el, akkor összebuherálják valahogy, lemegy videóról..., de nem baj, mert dokumentálva van a katalógusban. Még valaki talán ír is róla, de a vetítést követõ pillanatban valójában már véget is ért a film önálló élete. Egyébként nem ismerek a világon még egy fesztivált, ahol játékfilm, dokumentumfilm, fõiskolások elsõ munkái, animáció, kísérleti film együtt szerepelne. Ugyanakkor – leleplezõ módon – a játékfilmben semmiféle elõválogatás nincs. Ha a kedves édesanyád fenekét mutatod 90 percen keresztül, amire rá van írva, hogy A rózsa meghal, az is lemegy a Szemlén, mert elérte a játékfilmhosszt.
Kodolányi: Ezt használtuk ki a vezetõségünk elsõ évében, amikor valószínûleg sikerült a Szemle legprovokatívabb, legrosszabbnak tartott filmjét megcsinálnunk. Ez volt az Egy tekercs valóság. Akkor történt, amikor a korábbi vezetés az elõzõ évben egyetlen filmet sem tudott felmutatni a Szemlén. Elemi érdekünk volt jelen lenni valamivel. 
– Idén az egész Stúdióval komoly „baleset” történt. Szinte minden filmjük áldozatul esett a kisfilmes mezõnyt sújtó bemutatási kvóta radikális lecsökkentésének, valamint az elõzsûri ízlésének.
Kodolányi: Kellemetlen hír volt, hogy az egyébként kényszerházasságot mutató kísérleti és kisjátékfilm kategóriában a megszokott 25 film helyett idén mindössze 16 versenyezhet. A jövõre nézve fontosnak tartom, hogy a Filmszemle mellett egy új, akár nemzetközi rövidfilmfesztivál szervezõdjön, amely a pályakezdõ és más, rövidfilmben gondolkodó alkotók filmjeinek szakmai és közönség találkozója lehet. Ha szeretnénk elkerülni, hogy szinte az egész éves erõfeszítésünk eredménye dobozban maradjon, a többi kisfilmes producerrel együtt már az idén el kell kezdenünk szervezni ezt a fesztivált. A gyakorlat ugyanis az, hogy a versenybõl kihullott filmek nem igen kapnak lehetõséget nemzetközi fesztiválszereplésre, nem gyámkodik felettük a Filmunió, és aligha számíthatnak fesztiválkópiára vagy forgalmazási támogatásra.
– Ez év októberében járt le a mandátumuk. Milyen stratégiájuk van az életben maradásra?
Kodolányi: Ahhoz, hogy a Stúdió biztonságosan mûködjön, megpróbálunk felelõs környezetet szervezni magunk köré, intézményeket, cégeket, akik a BBS mûködését pénzzel vagy valamilyen apporttal, szakmai felügyelettel tudják garantálni. Létre szeretnénk hozni egy kuratóriumot, amelyben a támogató szervezetek delegáltjai ülnek, s olyan producert kell állítanunk a Stúdió élére, aki gazdasági és mûvészi értelemben is közvetít az alkotók és a kuratórium között. Ez a koncepció tulajdonképpen a régi mûködési modell és a mostani produceri rendszer keresztezõdése. Nem szabad elfelejteni, hogy egy nagyon komoly vagyonnak is a tulajdonosai vagyunk. 
– És milyen elképzeléseik vannak magával az örökséggel, túl azon, hogy a Stúdió filmjeit folyamatosan vetíti az m1 és a Duna Tv…
Kodolányi: Nem “túl azon”, mert ebben nekünk rengeteg munkánk van, ráadásul nem is nagyon fizettek érte. Kb. 100 órányi videómunkát és 400 órányi filmanyagot õrzünk. Két éve digitálisan archiváljuk a filmeket. A videóra készült darabok nagy része már készen van. A filmekkel az a gond, hogy agyonvetítették õket. 
Antal: S arra évek óta nincs pénz, hogy ezeket felújítsuk. 
Kodolányi: 16 milliméteres kópiát többé nem adunk ki vetítésre. Muzeális értékként kezeljük, mert sokkal érzékenyebb, mint a 35-ös. Újakat kellene csináltatnunk, de ez 3-400 ezer forintba kerül kópiánként. Szerencsére a Filmarchívummal igen jó a kapcsolatunk, de hiába, mert a mai finanszírozási viszonyok között kópia-felújításra egyhamar nem lesz pénz. A filmállomány nincs veszélyben, mert a negatívokat õrzi az Archívum. Mi már egyébként a digitális korszakra készülünk; arra, hogy tíz éven belül a hálózatról is le lehessen tölteni a Balázs Bélás örökséget.
– Igen felemásra sikerült a BBS születésnapi vetítéssorozata a Toldiban. Sajnálatosan kevesen voltak. 
Kodolányi: Sokan támadták is, noha biztosak voltunk benne, hogy szimpatikus struktúrát sikerült kitalálnunk, amikor azt gondoltuk, a meghívott elõadók, akik valamennyien a BBS-ben nõttek fel, maguk szerkesszék meg a programot. Ám amikor ez a szubjektív vetítéssorozat összeállt, nagyon furcsa dolgok derültek ki. Rendkívül jó élmény volt számomra, hogy majd’ minden napra jutott egy Erdély Miklós-film. Furcsa jelenségként tapasztaltam viszont, hogy a felkért elõadók közül Bódy Gábortól senki nem kért egyetlen filmet sem a programjába… Az is meglepetést okozott, hogy milyen kis számban választottak dokumentumfilmeket a felkért elõadók. Persze megkaptuk, hogy ki akarjuk zárni a dokumentumfilmet a BBS repertoárból. Hiába mondtuk, hogy ez nem a teljes BBS, ez egy személyes indíttatású összeállítás… A prospektussal pedig az volt a baj, hogy pornográf. Pedig a képet a fõiskolás Vécsey Márton Carla Barotti címû filmjébõl választottunk, egy friss munkából, bizonyítva, hogy a BBS él. Szuperérzékeny, iszonyatosan korrekt alak kell, hogy legyél a BBS vezetõjeként, de szerintem így sem tudsz megfelelni. Ez a negyvenéves sorozat úgy jelent meg a városban, mint a világ legpimaszabb megemlékezése. 
– Negyven évvel ezelõtt a BBS alapítói a fiatal filmesek és a kísérleti törekvések támogatására hozták létre a stúdiót. Az Önök számára ma melyik szón van inkább a hangsúly, a pályakezdõn vagy a kísérletin?
Kodolányi: A pályakezdõn. Örülök annak, hogy az elmúlt három évben szinte minden filmünk elsõfilm volt. A filmkísérlet ma esztétikailag nem igazán behatárolható; a kísérleti film kategóriája szerintem érvényét vesztette. 
Antal: A kísérleti filmezés régen nemcsak a filmnyelvvel való kísérleteket jelentette, hanem azt, hogy másképp is lehet gondolkozni, viselkedni, másképp is lehet a dolgokat látni. Magatartásforma volt, a világhoz való viszony egyfajta jellegzetes megnyilvánulása. Ez a típusú gondolkozás és létforma ma már nem létezik. Nem is igen használják a kísérleti film fogalmát. Annak, hogy a hatvanas-hetvenes években a kísérleti film aranykorát élte, nagyon sok politikai, társadalomközlekedési indoka volt. Egy csomó dolgot meg kellett vagy lehetett csinálni a mûvészetben, amit a valós életedben nem. Ma az egész világon az a tendencia, hogy amit meg tudok csinálni az életemben, azt meg is csinálom. 
– Eszerint a BBS-be nem nagyon jönnek kísérleti filmtervekkel? 
Antal: Azok a fiatalok, akik hozzánk járnak, szerintem nem pontosan tudják, hogy mi az, amit csinálnak. Egyszerûen látnak egy csomó dolgot a filmekben, amit nem definiálnak feltétlenül, s megpróbálják a saját munkájukba beépíteni. Nem kategóriákban gondolkoznak, hanem mûvészetet csinálnak.
Kodolányi: Ez így van. Szerintem például Fiat András azt gondolja, hogy a Veszett idõkkel kísérleti filmet csinált. Nemes Gyula nem tartotta kísérleti filmnek a Papagájt, miközben az a film sokkal inkább kísérletezõ jellegû. Aztán vannak fiatal alkotók, akik nem gondolkodnak ezen. Kocsis Ágnessel (Szortírozott levelek) egy percig nem kellett ilyesmirõl beszélgetnem. Volt egy forgatókönyve, amit különbözõ módon kipróbáltunk, elküldtük néhány embernek, belekötöttünk innen-onnan, mígnem kiderült, hogy stabil dolog. Szerintem ma errõl szól a kísérletezés. 
– Két dolog iránt van nosztalgiájuk azoknak, akik a régi BBS-ben lettek filmessé: a kedd esti viták és a közösségi szellem iránt.
Kodolányi: Ehhez képest érdekes, hogy – fõként a dokumentaristák között – sokan ma úgy értelmezik a múltjukat, mint akik egész életükkel dolgoztak a kommunizmus megdöntésén, miközben Balázs Bélás lelki világuk esetleg teljesen közösségi. A kollektivizmus régen társadalmi beidegzõdés volt. Ellenben ha te ma bármelyik fiatalt bármire megkéred, azt fogja mondani, ne haragudj, de minek rolnizzam én a te filmedet, vagy mért beszélgessek veled a te forgatókönyvedrõl. Épp most kell találkoznom valakivel, aki ad harmincezer forintot, hogy holnap elmehessek forgatni. A kollektivitást ma senkitõl sem lehet megkövetelni. Szenvedek ettõl, mert nagyon vágyom az ilyesmire; azért is történhetett meg, hogy a BBS vezetõségi tagja lettem. Viszont az alkotóktól már egyáltalán nem követelhetem meg. Ha csak az utolsó projektünket nézzük, létrehoztunk egy forgatókönyvíró mûhelyt, elkészült hét forgatókönyv, meghívtuk konzultánsnak Kamondi Zoltánt és Medvigy Gábort, heti találkozások, beszélgetések voltak. Már az elején jeleztük, hogy ezekre a filmekre nagyon kevés pénz lesz, s hogy egymás filmjét kell megcsinálniuk. Egy harmadéves fõiskolás osztályt céloztunk meg a dologgal. El kell mondjam, amikor a gyártás pillanata elérkezett, csak kínkeservesen tudtuk összeszedni a stábokat, mindenkibõl elpárolgott a kollektivitás. 
Antal: Régen a BBS-ben a forgatókönyvek ott hevertek a Durst asztalán. Bementél és elolvastad. Számtalanszor megtörtént, hogy fölhívtuk egymást: Te, olvastam a könyvedet, és az jutott eszembe, hogy annak a csajnak nem kellene esetleg kiugrania az emeletrõl? Ez nem volt sértés, õ azt a könyvet azért hagyta ott. Emlékszem, Erdély Miklósnak a Tavaszi kivégzés forgatókönyvével alapvetõ problémái voltak. S akkor õ például a nála sokkal fiatalabb Gödrös Frigyessel konzultált. Pedig az Erdély aztán egy igazán szuverén egyéniség volt. 
– Az elmúlt idõszak azt mutatja, vissza szeretnék csalogatni a fõiskolásokat a BBS-be.
Kodolányi: Igen, ez a tervünk. Az igazság az, hogy a kilencvenes években elidegenítették innen a fõiskolásokat. Maguk a tanárok sem nagyon ajánlották, hogy érdemes volna idejönni. Ennek persze többféle vetülete van. Vegyük például az operatõröket. A mai fõiskolai oktatásban az operatõrt inkább szakembernek képezik, mert fölismerték, hogy ma már nem lesz minden operatõrbõl fotográfus filmmûvész. Nagyon erõs piaca kezd kialakulni viszont a reklámfilmnek, az alkalmazott mûvészetnek, s ott komoly követelményeknek kell megfelelni. Ma már egy operatõr nem követheti el azt a vagányságot, ami mondjuk 15-20 évvel ezelõtt a legtehetségesebb dolognak számított, hogy egy százas izzó mellett kézi Arriflexszel is fantasztikus képet csinál. Ma azt kell egy fiatal operatõrnek mondania, hogy én egy százas izzóval és egy kézi Arriflex-szel semmit sem vagyok hajlandó csinálni. Ennek ellenére úgy érzem, a fõiskolások szépen lassan vissza fognak jönni ide. S mi azt gondoljuk, a BBS legyen megint az õ stúdiójuk. Hõskorszak volt, amit végigcsináltunk, de most van egy szuper stúdiónk, egy jó ideánk, a gazdasági helyzetünk nem mondom hogy jó, de átlátható. Abban bízunk, hogy a szakma és a kulturális irányítás megérti: az elmúlt három évben önpusztító harc folyt azért, hogy a Balázs Béla Stúdió megtisztuljon és mûködõképes legyen.