A Finnegan ébredése egyik híres fejezetébõl Moholy-Nagy László akart volna filmet forgatni?

Kevesen tudják, hogy Írország elsõ moziját egy vállalkozó kedvû, hazájában akkor még szinte ismeretlen fiatal író, James Joyce nyitotta meg 1909-ben. A dublini Volta filmszínház ötlete az író Rómában és Triesztben töltött évei alatt született, ahol a mozinak már komoly hagyományai voltak. Joyce könnyedén rábeszélt néhány trieszti vállalkozót, hogy finanszírozzák a mozialapítást. A történethez hozzátartozik, hogy a vállalkozás nem járt fényes anyagi sikerrel, Joyce hamarosan visszatért az íráshoz. Mindamellett élete végéig szenvedélyes mozinézõ maradt, írói munkássága egybeesett a mozi születésével, fejlõdésével. Mint minden filmrajongónak, Joyce-nak is voltak kedvenc színészei, rendezõi és filmjei. Levelekbõl, visszaemlékezésekbõl kiderül, hogy látta Chaplin, Ruttmann, Korda, Flaherty, Machaty, L’Herbier, Sternberg mûveit, ellátogatott Sacha Guitry egyik filmjének forgatására, Eisensteinnel való párizsi találkozása pedig már film- és irodalomtörténeti legenda. Az orosz mester a mozi „bibliájának” tartotta Joyce Ulyssesét, amelyben a szerzõ a filmkészítési technikák valóságos arzenálját alkalmazza. Hollywood igen korán komoly érdeklõdést mutatott Joyce különbözõ mûveinek filmre vitele iránt, amelyet az író rövid tárgyalások után rendre elutasított. Az általa ismert filmrendezõk közül kizárólag Szergej Eisensteinrõl és Walter Ruttmannról, a montázstechnika két virtuózáról beszélt barátainak, mint saját mûvei szerinte lehetséges interpretálóiról.
A Sight & Sound címû brit filmes szaklap 1951-ben publikált egy érdekes cikket James Joyce és a mozi címmel. Az írás szerzõje, Patricia Hutchins a mára már könyvtárnyira nõtt Joyce-irodalom egyik elsõ életrajzi krónikása volt, akinek még lehetõsége nyílt személyes interjúkat készíteni az író családtagjaival, barátaival és munkatársaival. A cikk egy Stuart Gilberttel, Joyce munkatársával és fordítójával, az író „Eckermannjával” folytatott beszélgetést idéz, amelybõl kiderül, hogy a harmincas évek közepén az író „kapcsolatban állt” egy magyar filmrendezõvel, aki utolsó mûve, a Finnegan ébredése egyik híres fejezetébõl, a költõi nyelvû, zenei effektusokban gazdag Anna Livia Plurabelle címû epizódból akart filmet készíteni. A tervekbõl nem született film, s – bár a Joyce személyes közremûködésével készült forgatókönyv-vázlat néhány lapja fennmaradt – a magyar rendezõ kilétét azóta is homály fedi. A történet magyar vonatkozása mellett figyelemreméltó tény, hogy ez a bizonyos „elfelejtett” mûvész volt az egyetlen olyan filmes, akivel Joyce ténylegesen hajlandó lett volna együttmûködni.
Egy hosszas, de annál érdekesebb és kalandosabb kutatás szálai a korszak neves magyar filmrendezõi helyett a Bauhaus-mozgalom ismert alakjához, a rendkívül sokoldalú Moholy-Nagy Lászlóhoz vezettek. Moholy-Nagy a modern mûvészeteket áttekintõ könyvében (Látás mozgásban) külön fejezetet szentel Joyce mûveinek, az Ulyssesnek és a Finnegan ébredésének, s tudjuk, hogy az általa vezetett chicagói Institute of Designban mindkét könyv a tananyag részét képezte. Nem kétséges, hogy Moholy-Nagy László az elsõ értõ magyar Joyce-olvasók egyike volt.
De vajon tudott-e az ír tollforgató a Magyarországról Nyugatra vándorolt festõ, fotó-, fény- és filmmûvész kísérletezõ tehetségérõl? Moholy-Nagy Berlinben ismerkedett meg a svájci mûvészettörténésszel, Sigfried Giedionnal, akinek neve ismerõsen cseng a Joyce-életrajzokból is. Érdekes apróság, hogy Giedion felesége, a kritikus Carola Giedion-Welcker éppen Moholy-Nagy tanácsára olvasta el az Ulyssest, hamarosan lelkes kritikát publikált róla, majd személyesen is felkereste Joyce-t Párizsban. A találkozóból az író haláláig tartó barátság lett. A Joyce-család tagjai rendszeres vendégeknek számítottak a jómódú Giedion-család zürichi otthonában, barátai segítsége nélkül Joyce nem juthatott volna Franciaország német megszállása idején a semleges Svájcba. A zürichi házaspár még ma is élõ fia szerint azonban édesapja legjobb személyes barátja nem más, mint a magyar Moholy-Nagy László volt, aki szintén gyakran fordult meg náluk vendégségben, s nem egyszer együtt nyaraltak. Egy publikálatlan, levéltárban õrzött levélbõl kiderül, hogy Sigfried Giedion éppen Moholy-Nagynak számol be elsõként Joyce haláláról, búcsúztatásáról, meglepõ módon még a temetés napján. (Giedionék ekkoriban épült új házát egyébként egy másik „bauhausos” magyar, Breuer Marcel tervezte.) Miután ilyen szoros baráti szálak fûzték mindkét mûvészt a Giedion-családhoz, szinte lehetetlen elképzelni, hogy James Joyce és Moholy-Nagy László ne tudott volna egymásról, még ha személyes találkozásukról nem is tudunk semmi bizonyosat. 
A zürichi barátokon kívül más is összeköti a két modern mûvészt. A harmincas években Párizsban, a legendás angol nyelvû avantgárd irodalmi magazin, a Transition sorozatban jelentette meg Joyce utolsó mûvét, a Finnegan ébredését. A korszak magyar mûvészei közül Tihanyi Lajoson és Szabó Lõrincen kívül egyedül Moholy-Nagy publikált a Joyce nevével fémjelzett magazin oldalain. Tihanyi egy illusztrációval, Szabó egy verssel, míg Moholy-Nagy filmelméleti írásaival, fotóival több számban is szerepelt az évek során. Érdekes módon az amerikai Little Review, amely egy évtizeddel korábban részletekben publikálta az Ulyssest, szintén közölt egy Moholy-Naggyal készült interjút.
Stuart Gilbert emlékei szerint Joyce 1935-36 táján volt kapcsolatban a rejtélyes magyar filmessel, amely Moholy-Nagy mûvészi pályáján is éppen a filmmel való kísérletezés idõszaka volt. Már régóta foglalkoztatták az új médium adta lehetõségek: a húszas években publikált érdekes forgatókönyv-vázlata, a Nagyváros dinamikája a késõbbi Ruttmann-filmet, a Joyce által is igen nagyra tartott Nagyváros szimfóniáját idézi. A harmincas évek közepére már tényleges dokumentumfilmek állnak mögötte (közöttük az 1932-es, Berlinben forgatott Nagyvárosi cigányok), ezen kívül saját képzõmûvészeti alkotásait, kísérleteit is megörökítette filmszalagon. Ezek olyan nagy hatással voltak a korszak brit filmiparának kulcsfigurájára, a szintén magyar származású Korda Sándorra, hogy felkérte Moholy-Nagyot, aki ebben az idõszakban Londonban dolgozott, készülõ filmjéhez készítsen különleges fényeffekteket. A film H. G. Wells Mi lesz holnap? címû könyvén alapul, korai sci-fi mozi, amelyet Eljövendõ dolgok címen játszottak. (Érdekes adalék, hogy Joyce bizonyíthatóan látott más Korda-produkciókat, az irodalmi feldolgozásokat is kedvelte, H. G. Wells-t személyesen ismerte, tehát könnyen elképzelhetõ, hogy errõl a filmrõl is tudott.) Sajnos Moholy-Nagy effektjei különféle szakmai „belharcok” miatt végül nem kerültek be a végsõ verzióba, de meglepõ módon ezeket a részeket külön vetítették, szakmai körökben nagy sikert aratott, a Brit Filmintézetben még ma is õrzik a kópiát.
Moholy-Nagy soha nem forgatott játékfilmet, bár egy August Bolte-novella a húszas években érdekes, szürrealista forgatókönyv írására késztette. Ha a Finnegan ébredése ihlette film elkészült volna, bizonyos, hogy Moholy-Nagy Lászlóhoz hasonló tehetségû, az alkalmazott mûvészetekben jártas, modern, kísérletezõ mûvész tudta volna csak vászonra vinni Joyce formabontó, hanggal, formával, térrel, idõvel játszó, máig csak kevesek által befogadott írását. Egy ilyen kaliberû mozi a számítógépek elõtti idõkben minden bizonnyal hatalmas költségekkel járt volna, ugyanakkor nincs annak nyoma, hogy a vállalkozás pénzügyi háttere biztosított volt. Valószínûbb, hogy Joyce-ék hosszabb távon gondolkodtak egy esetleges filmen, és kísérletképpen belefogtak a forgatókönyv megírásába. Ha a Joyce köreihez közel álló mûvészeket vesszük számba, könnyen elképzelhetõ, hogy a magyar Moholy-Nagy László mint a joyce-i kísérleteket értõ, avantgárd vizuális mûvész neve merült fel. A magyar mûvész Amerikában élõ lánya nem tud az estleges Moholy-Nagy–Joyce kapcsolatot bizonyító dokumentumról, de az együttmûködés ötletét egyáltalán nem tartja kizártnak.
A második világháború, majd a betegség közbeszólt, így Joyce sajnos nem érhette meg mûvei megfilmesítését. Könyveit sokan nehezen érthetõnek tartják, meglepõ, hogy mégis milyen sok filmkészítõt ihlettek meg az évek során. Mára szinte minden mûvének van filmes értelmezése, Dublinban e sorok írásakor is forgatnak egy újabb Ulysses-adaptációt. Ha az általunk feltételezett Moholy-Nagy–Joyce együttmûködés eredményesnek bizonyul, a Joyce-filmográfia bizonyosan egy rendkívül érdekes mozival gyarapodott volna.
Az együttmûködés végsõ bizonyítéka, sajnos, hiányzik. Talán egy fénykép felbukkanásában reménykedhetünk, amelyen Giedion mellett Moholy-Nagy és Joyce látható, ahogy egy kamera mögött beszélgetnek, a háttérben pedig, egy Breuer Marcel-féle csõkarosszékben ülve, Lugosi Béla éppen aláírja egy Alexander Korda & Co. cégjelzéssel ellátott papíron az Earwicker (Anna Livia férje) szerepérõl szóló szerzõdést, Stuart Gilbert a forgatókönyvet szorongatja és memorizálás céljából Moholy-Nagy László nevét gyakorolja, s – bár ez nem látszik a fényképen – már csak Anna Livia szerepére kell egy magyart találni, ki legyen az, Karády Katalin talán mégsem…