Korcs szerelmek
Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi
A betolakodó
Broadway 39. utca
Üldözési mánia
13 kísértet
Kiképzés
A Sólyom végveszélyben
Britney Spears: Álmok útján
Angyali szemek

Abból az évente egy premierbõl, amelyre a latin-amerikai filmek frontján sor kerül Magyarországon (Az élet egy füttyszó; Az ezredes úrnak nincs, aki írjon), hiába érzékeljük mind világosabban, hogy az amerikai kontinensen Los Angelestõl délre is születnek – persze nem hollywoodi értelemben véve – izgalmas produkciók, a hazai forgalmazók érdektelensége miatt csaknem fehér folt számunkra a kortárs mozi ezen régiója a világ mozgókép-térképén. Nem csoda, hogy elsõ körben a Korcs szerelmek is kimaradt a szórásból, és csak nemzetközi fesztiválsikerei, illetve Oscar- és Golden Globe-jelölése után figyeltek fel rá, némileg megkésve, a honi forgalmazók.
A Korcs szerelmek három – egymásba gubancolódó sorsokat bemutató – történetet beszél el, amelyek a legalsóbb társadalmi osztályoktól a felsõközéposztályig pásztázzák be Mexikóvárost. Alejandro Gonzáles Iñárritu e munkájával debütált, de jól láthatóan nem kezdõ, és a filmtörténetben is otthonosan mozgó rendezõ: munkájának gyomorig hatoló humora és a középsõ epizód Tristana-allúziói Buñuelt, a véletlendramaturgiára épülõ és a lineáris idõkezelést hanyagoló szerkezet pedig Tarantinót idézi. Iñarritu a Ponyvaregényhez hasonlóan fûzi egymáshoz a három, egymással lazán összefüggõ mesét, ráadásul oly módon, hogy a történeteket különbözõ zsánerek – az áldokumentumfilm, a melodráma és a thriller – határvidékére helyezi. Kockázatos megoldást választott, hiszen könnyen megeshetett volna, hogy filmje mozaikokra hullik, de ügyesen egymás felé kormányozza az epizódokat, és a mozi végül egységes struktúrává, kerek egésszé alakul. Ebben kivált markáns vizuális stílusa segíti a direktort: az anyag szinte végig kézikamerával vett, zaklatott plánokra épülõ megmunkálása sokszor szikár és vad naturalizmusba úsztatja a jeleneteket. Az erõs kontúrokkal megrajzolt, hiteles karakterek és a remek atmoszféraképzõ-technika nyomán napjaink Mexikóvárosának nehéz színekkel megfestett tablója születik meg a vásznon. Robosztus és könnyed, lehangoló és felemelõ film.

Sosem értettem, Hollywood, ha felfrissít egy régi darabot, miért mindig a remekmûvek közül választ. Ki lehet színezni a Psychót, és vezérelheti számítógép a gorillák szemöldökét a Majmok bolygójában, az új változat az eredetitõl akkor is elmarad, mert bármiféle beavatkozás a hibátlanba csak árthat, amellett nem is illendõ.
A Tripla vagy semmi legalább nem eleve vert helyzetbõl indul. Az alapanyagul szolgáló Dicsõ tizenegy kedves, de tökéletlen film volt, szórakoztató dokumentuma a Frank Sinatra-baráti kör tündöklésének, akciófilmként azonban még korcsoportjában is igen gyengén muzsikált. A vakmerõ vegasi kaszinórablás sztoriját uras ráérõsséggel mesélte el, miközben túltengtek benne a vígjátéki és a musical-elemek. Steven Soderbergh pontosan tudja, mi ilyenkor a teendõ. A sztárparádé koncepciójához tartja magát, de rövidebbre fogja, gyorsít az iramon, a dalbetéteket vagány beköpésekre cseréli, és beiktat egy kínai akrobatát, egy happy endet, valamint egy egész várost elsötétítõ áramszünetet. Mindezt az egyszer már bizonyított Mint a kámfor modorában tálalja, többnyire izgalmas félhomályban és csábosan brummogó zenére, gondosan kerülve a kockázatos helyzeteket. Mert ez most a hollywoodi szaki Soderbergh, nem ám az egykori mûvészfilmes, viszont, tegyük hozzá gyorsan, nem is az utóbbi idõbõl ismerõs túlbuzgó szociológus, amiért nem lehetünk eléggé hálásak.
A színészválogatottból az öregfiúkat szükséges mindenképpen kiemelni. A pókhasú római császárt idézõ Elliott Gould bájosan mókás jelenség, Carl Reiner közelképben izzadó holdvilágarca pedig a film leglátványosabb jelenete. George Clooney-t, Brad Pittet és Matt Damont egy csapatban játszatni azonban akkor is problémás, ha nem a Piszkos tizenkettõrõl van szó.

Philip K. Dick, az amerikai sci-fi szerzõk második generációjának egyik vezéralakja 1953-ban pályájának kezdetén áll, alig egy esztendeje mondta fel lemezbolti állását az irodalmi karrier kedvéért: ebben az évben fog hozzá elsõ kiadott regényéhez (Solar Lottery), A betolakodó címû pár oldalas novelláját pedig júniusban publikálja az Astounding Science Fiction magazin (magyarul a Gyilkos idõk címû antológiában olvasható). A Salemi boszorkányok és a Támadók a Marsról évében járunk: a rövidke történet hõse elismert fegyvermérnökbõl egyik pillanatról a másikra közveszélyes pária lesz, miután azzal vádolják meg, hogy a földönkívüli támadók beszivárgó robotszabotõre, aki csupán bitorolja emberi modellje testét és emlékeit. Vérbeli Dick-darab, a paranoid kényszerképzetei ellen különféle kábítószerekkel védekezõ író kedvenc motívumai sorra fénylenek fel benne: diktatórikus államhatalom és démoni idegenek, beszivárgás és konspiráció, álmodó androidok és emlékmások. 
Míg Dick már a hatvanas évek derekán megkapta az õt megilletõ irodalmi elismerést (többek közt egy Hugo-díjat a The Man from the High Castle címû disztópiájáért), mûvei filmkarrierjét már nem élhette meg: a Szárnyas fejvadász bemutatója idején halt meg 54 évesen, meggyötörten és félõrülten. A késõbbi kínálatot tekintve talán jobb is így: az Emlékmás és az Elhagyott bolygó elkeserítõen egydimenziós adaptációi után idén A betolakodóval folytatódott életmûve öncélú és ostoba álomgyári kisajátítása. Gary Felder hûen követi a Verhoeven által kitaposott ösvényt: költségkímélt sci-fi thrillere primitív akciójelenetekkel és nemeslelkû földalatti ellenállókról szóló mellékszállal másfél órásra dúsított Emlékmás-replikáns, a Csillagközi invázió jelmezeivel a Robotzsaru díszletelemei között. A megcsavart végkifejlet mindenestre megidézi néhány torokszorító pillanatra Dick mizantróp szellemét.

Tim Robbins nem tartozik Hollywood legragyogóbb csillagai közé, értve ez alatt, hogy ha filmsztárra gondol valaki, kizárt, hogy elsõnek az õ neve jutna eszébe – pedig a mai amerikai mozi egyik legnagyobb színésze. Laza, fanyar és intellektuális, hiányzik belõle mindaz a görcs és túljátszás, ami a mindenható „módszer” emlõin nevelkedett legjobb filmszínészek játékát is idõnként élvezhetetlenné teszi. Igaz, tehetsége kibontásához, mint mindenkiéhez, rendezõ kell: a Terry Jones rendezte Eric, a vikingben, majd Altman két filmjében, A rövidre vágvában, s korábban A játékosban zseniális volt, utóbbi a hollywoodi „hazugság-piac” (Brecht) metszõ kritikáját nyújtotta. Robbins, a színész, akárcsak Altman, egyszerre van „bent” és „kint”, ettõl és csak ettõl nem õ a legnagyobb sztár, inkább amolyan európai színészalkat, kétkedõ, kritikus, elemzõ. 
Talán ezért akar makacsul filmeket rendezni. Rosszabbakat, sokkal rosszabbakat, mint amilyenekben szerepel: banálisakat, érzelgõseket, dilettánsakat, amelyeket lelkes – és kitûnõ – kollégái-barátai-családtagjai próbálnak kétségbeesett igyekezettel menteni. Szegény Susan Sarandon és Sean Penn folyvást szenvedett a viszolyogtató Menst meg, Uram halálcellájában. Sarandon, tehetséges színész-feleség a férje mellé állt a legfrissebb Robbins-opusban is, amely a (franciából átvett) magyar keresztségben a Broadway 39. utca címet kapta. 
Robbins intellektuális színész, talán ezért rendez tézisfilmeket. Bár újabb munkája, szemben a könnyes Ments meg, Urammal, musical comedy, igazából a szocreál termelési operettekre hajaz. Míg az elõzõ opusban a halálbüntetés-ellenes liga (egyébként helyes és tiszteletreméltó) tevékenységéhez szállított propagandaanyagot, most a baloldali színházi szakszervezeteket támogatja meg, élesen kikelve a harmincas évek kommunistaellenes hisztériája ellen (amúgy okkal). Vagyis a legrosszabbat teszi, amit a mûvészetben tehet: a mondanivalót illusztrálja. Nem mentség, inkább csak ront a helyzeten, hogy ezúttal fantasztikus téma kerül a kezei közé – s észre sem veszi. A harmincas évek derekán járunk, a New York-i Szövetségi Színházban (ebbõl lesz majd a legendás Mercury Theatre), ahol egy izgága fickó, bizonyos Orson Welles a Faustot próbálja. Nos, Orson élettörténete száz évig eltartana egy stúdiót, ha a jogait megvásárolnák, soha többé nem kéne forgatókönyvre költeniük. Írországban 18 évesen azt füllenti, õ Amerika legnépszerûbb Shakespeare-színésze, késõbb a Broadway-n megrendezi feketékkel a voodoo-Macbethet, majd az átírt és a fasiszta Olaszországba áthelyezett Julius Caesart, aztán pánikba ejti egész Amerikát egy rádiójátékkal – s még csak az életút kezdetén tartunk, még meg sem rendezte elsõ filmjét. Robbinst azonban Orson Welles nem érdekli, miként a többi valódi szereplõ – Rockefeller, Rivera, Houseman, Brecht – sem, illetve utóbbi annyiban, hogy a politmusicalját láthatóan Brecht szelleme hatotta át, pontosabban a módszere: ahogy a játék songokkal-táncokkal keveredik. Brechtet Orson is nagyra tartotta, büszke volt rá, hogy egy bostoni rendezését háromszor nézte meg – nos, Robbins filmjérõl együtt fordulnának ki, s bevetnék magukat a legközelebbi kocsmába, van épp elég a Broadway 39. utca környékén.

Az Airport! és a Csupasz pisztoly rendezõje, Jerry Zucker új opusában az egyik Las Vegas-i kaszinó tulajdonosa õrült játékot eszel ki. Az új-mexikói Silver City csomagmegõrzõjében két millió dollárt tartalmazó bõröndöt helyeznek el, és a kisorsolt hat játékos közül az nyer, aki a leggyorsabban teszi meg a csaknem ezer kilométeres távolságot. Szabályok nincsenek, a résztvevõk utazhatnak autón és vonaton, sõt helikopteren is, küzdhetnek egyedül vagy családtagjaik segítségével. Az ötlet visszaköszön a Nyolcvan nap alatt a Föld körül és a Verseny a javából címû filmekbõl, nélkülözve ezek eleganciáját és báját. Zucker munkája ugyanis az önkívületig fokozza a pénz utáni hajszát, hogy elfeledtesse velünk a forgatókönyv mesterkéltségét és logikai bukfenceit. Ebben a rohanásban a bohózat elemei elõre kiszámíthatóak és másodkézbõl valók, a viccek és vizuális gegek pedig sekélyesek és egyhangúak. A humor sortüze ezért inkább ellaposítja a filmet, megöli maradék érdeklõdésünket. A sztárok is csõdöt mondanak, Rowan Atkinson (Mr. Bean) mulatságos járása és arcjátéka már a könyökünkön jön ki, de a Monty Python társulat egykori tagja, John Cleese is méltatlan hírnevéhez. A nézõ kevés inspirációt kap a nevetésre, kivéve azt a jelenetsort, amikor az egyik versenyzõ, a zsidó családfõ újfasiszták által fenntartott múzeumba téved, majd innen elmenekülve, Hitlernek maszkírozva betoppan a második világháborús veteránok ünnepségére. Az effajta szellemességbõl több kellett volna a sikerhez, mert az infantilis rajzfilmbõl, a Flúgos futamból átvett heves ütlegelések vagy idétlen vihorászások csak növelik csalódottságunkat.

E horrorfilm erényeinek összefoglalásánál nagyon könnyû dolgom van, mert mindössze két dolgot emelhetek ki: egyrészt néhol tényleg félelmetes, másrészt a „régi ódon kastély, melyet szellemek járnak”-féle klisé helyett ezúttal egy vizuálisan egész érdekes, modern, üvegfalú házban járunk. Az épület egykori tulaja a megátalkodott kalandor, a beszédes nevû Cyrus Kriticos (a filmkritikusokat nem nagyon szeretjük, ugye?), egykori kalandor, mágus és szellemidézõ, aki „otthonának” rettenetes zugaiban szellemeket rejteget. Miután egyik kísértetbegyûjtõ akciója során elhalálozik, házát unokaöccsére, Arthurra (Tony Shalhoub) és két gyermekére hagyja, mely közül az egyiket (Kathy-t) az amerikai kamaszfiúk vágyának nem túl titokzatos, de annál erotikusabb tárgya, Shannon Elizabeth alakítja. Természetesen a szellemek elszabadulnak „palackjukból”, ezt azonban nem lehet elmondani a forgatókönyvíró fantáziájáról, aki egy elég ötlettelen (bár kétségtelenül gyakran félelmetes) üldözõs horror sztorit dobott össze, amely a legrosszabb Clive Barker folyatatást (Kampókéz 3) is alulmúlja. 
A jobb sorsra érdemes F. Murray Abraham csak nyûglõdik szûkre szabott, ostoba szerepében, Shannon Elizabeth pedig akár rá is festhetné (szintén „szûkre szabott”) pólójára: „tini horrorban akarok szerepelni!”

Denzel Washington filmjei már egy ideje másról sem szólnak, mint Denzel Washingtonról. A Kiképzés is róla szól, Denzel újra önmaga lovas szobrát alakítja, s ezen az sem változtat, hogy isten helyett most az ördögöt játssza. El kell ismerni, profi a pasas, a megveszekedett gonosz zsaru szerepében ugyanolyan jó ripacs, mint amilyen a megvénült Pacino szokott lenni, azzal a különbséggel, hogy jóval kevesebb pátosszal csinálja, mint szaktársa. Washington a film elsõ percétõl az utolsóig uralja a pályát, s mint aki tisztában van vele, hogy ezt a csatát most nem lehet a tisztességes színjátszás fegyvereivel megnyerni, végigbohóckodja a filmet. Egy „komoly” szerepben komolytalankodik, egyszerre gengszter és bonviván, táncoskomikus és tragikus hõs, s mint ilyen John Woo agyonstilizált hõsfiguráira emlékeztet. A Kiképzést kétszereplõs drámának tervezték, one-man-show lett belõle. Történik ugyan némi próbálkozás a korrupt rendõróriás mellé rendelt tanítvány játékba hozására, de a kísérlet sosem sikeres. Hogy Ethan Hawke a gyenge színész, vagy, hogy eleve nem nyerhetett, nehéz eldönteni. Õ mindenesetre komolyan veszi a szerepét, õszinte meggyõzõdéssel ráncolja a homlokát és tekintetét -- melyben ritkán csillan fel az értelem szikrája -- megacélozva állja az elkerülhetetlen golyózáport. Sidney Lumet Serpicójának anno még évekbe tellett, hogy minden illúzióját elveszítse, a Kiképzés fiatal zsarujának ehhez már egyetlen munkanap  is elegendõnek bizonyul. Ha akarom, az idõk szavát olvasom ki ebbõl, ha akarom, a forgatókönyvíró realitásérzékének korlátoltságát. 

Az éhínség és polgárháború sújtotta Szomáliát a kilencvenes évek elején bûnözõkbõl lett hadurak terrorja tartotta rettegésben. Az ENSZ nemzetközi békefenntartókat küldött a helyszínre. A korlátozott számú egységek feladata a legnagyobb hadúr, Mohammed Farah Aidid és kegyetlen alvezéreinek a felkutatása és letartóztatása volt. Az egyik ilyen titkos akció 1993 októberében zajlott le. A gondos tervezésbe ezúttal hiba csúszott, a fõváros Mogadishu utcáin tizenöt órás tûzharc alakult ki a szomáliai fegyveresek és az elit alakulatok között, amelyben tizennyolc amerikai veszítette életét. 
A Sólyom végveszélyben ennek a balul sikerült napnak állít emléket. A film a több mint két órán át tartó csatajelenetekre koncentrál; a golyó becsapódások és vérzõ sebek szuperközelije, a szerteszét repülõ végtagok, a felrobbanó törmelékek és menekülõ tömeg látványa szinte tapinthatóvá teszi a háború borzalmát. Az operatõr Slagomir Idziak jelenetenként átlagosan 6-8 kamerát is alkalmaz a hatás fokozására. Kezdetben élénkek a színek, késõbb minden szürke és poros lesz, alátámasztva az ellenség csapdájába szorult katonák kilátástalan lelkiállapotát. A nonstop erõszak folyamatos látványa azonban immúnissá tesz: nincs megállás vagy ritmusváltás, csak maratoni õrült rohanás. A rendezõ minimálisra redukálja a dialógusokat, hanyagul és sematikusan ábrázolja azt a néhány arcot, akiket a rövid expozícióban kiemel a tömegbõl. Egy idõ után minden és mindenki egyforma lesz – a nézõ eltéved a kaotikus forgatagban. Az ellenségrõl festett kép is bántóan egyoldalú, az afrikaiak barbárok, könyörtelen gyilkosok, akik csak jönnek, jönnek… 
A Sólyom végveszélyben egy jelentõs mûvész nagy szakmai tudással elkészített, de felejthetõ filmje. Az öldöklés értelmetlenségét ellensúlyozandó hazafias jelszavak, a szabadság és demokrácia felemlegetése, a látványos elemek burjánzása viszont akár Oscar-díjat is eredményezhet. Ha a Gladiátor megkaphatta, akkor a helyzet most sem reménytelen.

A tinibálvány mûanyagnõ, a szilikonbébi Britney Spears miután ellenállhatatlan orgánumával minden slágerlistát meghódított, egy osztállyal feljebb lépett, és a vásznon is felütötte szöszke fejecskéjét. Alakítása igazán drámaira sikeredett. Bár a nyitó képeken még rózsaszín bugyogóban láthatjuk a lányszoba plüssmackói között egy Madonna-számot énekelgetve (gondolom tisztelgésül minden barnák legszõkébbike elõtt), a tizedik perc után azonban hõsnõnkkel már az élet bugy(i)raiba szállhatunk alá, a lét értelmét kutatva. Helyesebben a mamát, aki még kislánykorában hagyta magára
Britney-t az apjával, a jobb sorsra érdemes Dan Aykroyddal egy másik família kedvéért. A kis hölgy a terhet azóta is cipeli, bánatát kompenzálandó
verseket ír, melyek felolvasásától a nézõket sem kíméli meg. Elérve a vízválasztó tizennyolcadik életévet, megszületik a döntés: irány a
napfényes Kalifornia és a tékozló anya. A hamburgerrel, vattacukorral és a popslágerekkel kikövezett úton, amelyre hõsnõnket elkíséri a két gyermekkori barátnõ is. Britney természetesen elveszíti az ártatlanságát, költeményét megzenésítik, és még egy tehetségkutató versenyre is futja az erejébõl. Ennyi úti élmény ellenére a célt sem téveszti szem elõl, meglátogatja az anyját, aki váratlan fordulatként köszöni, de nem kér belõle.
Neki volna igaza?

A kivándorló magyar szülõk gyermekeként Mexico Cityben született Luis Mandoki a Gaby és A gyönyör rabjai után – amelyeknek Koltai Lajos volt az operatõre – ismét a „jóság síró vágyát” kerülgeti, most a korszerûnek vélt akció-thriller mûfajában.
Jennifer Lopez festetlen arccal, természetes gesztusokkal afféle kültelki zsaru-Jeanne d’Arcot alakít, hétköznapi közelségben a drogcsempészekkel, az aljassággal és a halállal, lévén – a nõiesnek éppen nem nevezhetõ – rendõrszakma élharcosa. James Caviezel derékba tört lélekkel, kisfiát, feleségét abszurd-ostobán elveszítve élõhalottként kóborol a világban, nehéz döntést hoz: „csakazértis” továbbgombolyítja sorsa fonalát, jócselekedeteket hajt végre érdemtelennek, érdemesnek egyaránt. Jámborságra ítéli magát.
Múltjuk, hiteles indítékuk folytonos önsajnálatba hajszolhatná õket, mindketten cinikus ember-torzóvá válhatnának, hiszen a szenvedés a létformájuk, ahol 24 óra 24-szer 60 percnyi lidércnyomás. Elviselhetetlen töménységben konfrontálódik a magány feloldhatatlansága a szeretet elárulásával, éppannyira, ahogy történetük melodramatikus, egyben rémdrámaszerû harsánysága ellenpontozza egymást. 
A sok kis véletlen a Nagy Találkozást készíti elõ. Az elhagyatottság celláját el is lehet hagyni – ha angyalszemek angyalszemmel nézik egymást.