A 40. születésnapra megjelent kötet szerkesztési elve a BBS legfontosabb vonását tükrözi: a szabadságot.

A 40 éves Balázs Béla Stúdióról szóló kiadvány nem filmtörténet, nem mûelemzéseket tartalmazó tanulmánykötet vagy filmográfia, hanem kötetlen mûfajú emlékkönyv. A felkért szerzõk az alkatukhoz legközelebb álló formában, ki szabadasszociációs lírai visszaemlékezésben (Tandori Dezsõ, Antal István, Horváth Putyi), ki mûhelyvallomásban (Najmányi László), ki elemzésben (Monory M. András, Maurer Dóra, Hajdú István), ki önéletrajzi esszében (Dobai Péter), ki pedig a médiumról szóló elmélkedésben (Grunwalsky Ferenc) vallhatott közvetlen vagy közvetett módon a stúdióról. Még az összeállítás legpragmatikusabb szála, a születésnapi megemlékezés-sorozat vetítéseit kísérõ elõadások is ezt a szabadságot tükrözik, hiszen a felkért vendégek, a stúdió egykori tagjai maguk választották ki a bemutatott filmeket. Nem tárgyában, inkább szellemében reprezentatív kiadvány készült tehát, amelynek változatos színû és formájú mozaikkockáiból a BBS ismerõs, eleven portréja rajzolódik elénk. S a kötet szerkesztõinek, Antal Istvánnak, Deák Lászlónak és Kodolányi Sebestyénnek, a stúdió jelenlegi helyzetét látva bizonyára ez volt a legfõbb célkitûzése…
Az egykori BBS-tagok elõadásainak, elemzéseinek, visszaemlékezéseinek kulcsszavai akár egy még meg nem született történeti monográfia fejezetcímei is lehetnének. A tudományossággal szemben azonban ezúttal a személyes hitelnek van különös jelentõsége, amelyet az alkotók egyéni, a BBS-tõl immár leváló életmûve is mintegy visszaigazol. Ahogy Dobai Péter írja, a BBS szabadegyetem volt, s az itt elsajátított tudás, szemléletmód a stúdióbeli indulás után a késõbbi filmeket is meghatározta. A rendezõk elsõ nagyjátékfilmjeire gondolva nem véletlen, hogy Szabó István az egymásrautaltságot, Kézdi-Kovács Zsolt a karanténba zárt szabadság élményét, Dárday István az alkotás társadalmi fontosságának, hatékonyságának tudatát, Szirtes András a devianciában kifejezõdõ rendszerkritikát emeli ki, míg Grunwalsky Ferenc a dokumentum, a kép és a valóság viszonylatáról elmélkedik. Mintha valamennyien saját mûvészetük tükörképeként tekintenének a BBS-re. Méghozzá a különféle alkatú rendezõk ugyanarra a mûhelyre, amely nemcsak szubjektív elfogultságot jelez, hanem az „objektív” sokszínûségre is rávilágít. A visszaemlékezésekbõl pontosan kirajzolódik a dinamikusan változó stúdió „intézménytörténete”: az alapítás idõszaka, amely valójában 1959-ben történt, s csak a radikális fiatalítás, a Máriássy-osztály megjelenése avatta kezdõponttá az 1961-es esztendõt; a Máriássy-csapatot követõ Herskó-osztály vitái, majd platformja az immár újabb generációhoz kötõdõ kísérleti-avantgárd és szociológiai csoporttal szemben; a hetvenes éveket meghatározó dokumentaristák és undergroundok közé ékelõdõ „hagyományos” játékfilmesek háromszöge; vagy ugyanebbõl az idõszakból a sokak által legjelentõsebbnek ítélt fejlemény, a társmûvészek beáramlása, amely elsõsorban Bódy Gábornak volt köszönhetõ, s olyan alkotók filmessé válását eredményezte, mint Erdély Miklós. 
A könyv legfontosabb, a múltat a jelennel összekötõ, s nem utolsó sorban irodalmilag is értékes szövege a hetvenes évek végén emigrált Najmányi Lászlótól származik. Írásában, csakúgy, mint a klasszikus emlékiratokban, egymást erõsítik a stúdió mûködését, a vitákat, a meghatározó személyiségeket bemutató tárgyszerû elemzések és a személyes, ítélkezéstõl sem mentes hangsúlyok. Különösen A császár üzenete címû, annak idején betiltott, s azóta is méltatlanul feledésre ítélt film forgatási körülményeit megidézõ passzusok fontosak. A látszólag anekdotikus emlékek a szabad alkotás lényegét fejezik ki: miképpen hatják át a korlátozott lehetõségek a mû egészét az olyan, önmagán túlmutató ötlettõl kezdve, hogy pénz híján csak A császár üzenete címû film elõzetese készült el, egészen a baráti filmezés „módszertanáig”, miszerint „akinek szép volt a járása, az ment”. Najmányi eltûnt filmjeinek számbavételével zárja le visszaemlékezéseit (s ugyanerre kényszerül például Dobai Péter is), majd sértettség nélkül, de mélységes szomorúsággal állapítja meg, miképpen tûnt el – legalábbis az õ személyes jelenébõl – a BBS is: ez már egy másik stúdió.
A Balázs Béla Stúdió 40 éves története nem volt zökkenõmentes, ahogy a jelene sem az. Nem pusztán a hatalommal való szövevényes és a mai napig drámai mozzanatokat is felszínre hozó, a szerzõk által sûrûn emlegetett kapcsolatról van szó, hanem a legendás kedd esték sokszor kegyetlen, a tettlegesség közelébe jutó vitáiról. Míg azonban az elõbbi konfrontáció megnehezítette vagy a betiltásokkal lehetetlenné tette a munkát, az utóbbi éltette – legalábbis addig, amíg mindezt az alkotások igazolták. A BBS története nemcsak a filmek története; olyan kultúra lenyomata, amelyben a mûvek a társadalmi környezet által kijelölt szorítóban – ahogy Dárday írásának a címe mondja: „a struktúra által garantált szabadság illúziójában” –, az individuum és a közösség összecsapásaiból (és összecsapásairól) születtek. A kilencvenes évektõl, a társadalmi környezet megváltozásával a stúdiót mûködtetõ erõk és érdekek – valamennyi oldalon – megszûntek. Készülhetnek jó filmek, ezek azonban már nem BBS-filmek lesznek, abban az értelemben, ahogy ez a fogalom mára filmtörténetünk részévé vált. Ünneprontó olvasata ez egy születésnapi kötetnek, ám mégis az emlékezõk õszinteségét dicséri: aligha lehet másképpen feleleveníteni a „balázs bélás” szellemet.

Orpheusz Kiadó, 2002