Sokakat izgat a siker, a népszerûség titokzatos alkímiája, holott az ellentétes folyamat, vagyis hogy egy nagy név miért fakul meg, miért megy feledésbe, legalább ennyire érdekes és titokzatos. Szó, ami szó, az utókor emlékezete ugyanolyan szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint az egyes emberé: sok mûvész és rendezõ nevét õrzi, aki különösebben nem szolgált rá, másokét viszont – akik pedig méltán megérdemelnék, hogy számon tartsuk õket – kíméletlenül kirostálja.
A német-amerikai Douglas Sirkkel (1897–1987) is mostohán bánt az idõ. Pedig 1934-tõl 1959-ig terjedõ csaknem negyed százados pályája alatt nem kevesebb, mint harmincöt játékfilmet forgatott, és számtalan klasszikus és modern színmûvet állított színpadra. Azt se lehet mondani, hogy ez a pálya visszhangtalan lett volna: annak idején sokan Németország egyik legtehetségesebb és legeredetibb színházi és filmrendezõjének tartották, és amerikai alkotókorszaka sem volt sikertelen.
Douglas Sirk neve az ötvenes években egy sor hollywoodi melodrámával fonódott össze, amelyek között A szélbe írva és Az élet követése volt a leghíresebb. Ezeket a filmeket azonban annak idején a kritikusok mélyen lesajnálták, cukros limonádénak minõsítve õket. Csak az újabb nemzedékek fedezték fel a melodrámában az emberi tragédiát, a szirupos negédességben a humort, a mélységet és a hiteles emberi érzelmeket.
A rendezõ, dán szülõk gyermekeként, 1897. április 26-án született Hamburgban (eredetileg Hans Detlef Siercknek hívták, és csak Amerikában vette fel a Douglas Sirk nevet). Abból a néhány adatból azonban, amit a filmlexikonok közölnek róla (ha egyáltalán megemlítik), aligha derül ki, hogy Douglas Sirk az egyik legizgalmasabb, legmûveltebb és legtitokzatosabb figurája a XX. századi mozi történetének.
Ezért is olyan jelentõs az az interjúsorozat, amelyet hosszú éveken át Jon Halliday készített a mesterrel, és amelyet – Douglas Sirk 1987-ben bekövetkezõ halála után – kiadatlan interjúrészekkel is kiegészített. Az interjúkötet, amelynek bõvített kiadása – Sirk on Sirk, illetve Conversation avec Douglas Sirk címen – alig néhány éve jelent meg angolul és franciául, egyik legfontosabb dokumentuma a rendezõ életének és életmûvének.
Élete utolsó évtizedében Sirket a mozirajongók szûk körében újra felfedezték. Cikkek, tanulmányok elemezték filmjeit, igényes világítástechnikáját, a sajátos kamera-beállításokat. Filmjei ismét divatba jöttek; stílusa a nyolcvanas évektõl egyes amerikai és német rendezõkre (legfõképpen Rainer Werner Fassbinderre) is nagy hatással voltak.
Jon Halliday egy alkalommal az Amit csak enged az ég címû filmjérõl faggatta az agg rendezõt. Sirk homlokát ráncolva hallgatott. Majd ezt mondta: „Nem tudom, mirõl beszél. Ilyen címû filmre nem is emlékszem.” Halliday erre lelkesen mesélni kezdte a film egyik legszebb jelenetét, amikor Jane Wymen karácsonyra televíziós készüléket kap gyerekeitõl ajándékba. De Sirk csak a fejét csóválta, kétkedõn, bizalmatlanul. Majd másnap: „Beszéltem a feleségemmel, csakugyan van ilyen címû filmem. Kérem, meséljen még róla…”
A feledés, úgy látszik, korántsem csak az utókor elõjoga.
Á. P.