Nincs boldog vég, nincs végsõ horizont, a tudományos kihívások száma a tévék tanúsága szerint is végtelen. 

Némelyek becsmérlõ értékítéleteivel szembehelyezkedve nézõkként tanúsíthatjuk, hogy a Spektrum, a Discovery, meg a többi hozzáférhetõ ismeretterjesztõ televízió választéka nem merül ki a cápavész híradókban, az extravagáns földi jelenségek (vulkánok, áradások, hurrikánok) feletti beleérzõ ámuldozásban vagy az olyan lebegtetett historizáló blöffökben, amelyek Jézust, a qumrániakat meg az evangelistákat egy tekercsbe vonják a vallástörténeti folytonosság bizonyíthatósága végett, és így tovább… Egyszerûen tény, hogy az angolszász eredetû szolid tudomány-demonstrációk s népszerûsítõ magyarázatok tervszerûen jutnak képernyõinkre s csak rajtunk múlik, hogy a képáradatból valamiféle higgadt trend/rend szerint válogassunk és „emésszünk”. Behúzott nyakkal írom: némi könyvsegédlettel. Fiataloknak az információs sztrádán való szlalomozással.
Alapvetõ és ellentmondásos élmény: az effektgyárakban dolgozták ki, sokszorosították a számítógépes videóanimációt is, amely egyszerre szolgálja Hollywoodot, a US Army hadicéljait, ám egyre kifinomultabban képes arra is, hogy bonyolult állapotokat, folyamatokat metanyelvi szinten szólaltasson meg és érzékeltessen, így az egyes diszciplinák (a beléjük kódolt változatokkal) fantasztikum dolgában egyszerûen lepipálják a scifi mûfajokat. A film barátainak fokozatosan hozzá kell szokniuk, hogy a világûrben portyázó ûrszondák közvetítette jelek és modelljeik felülmúlják Bradbury vagy Lem álmait. Van-e élet más bolygókon? Miféle hajmeresztõ meteorológiák lehetségesek? Milyen halmazállapotok? Milyen térgörbületek, ütközések, elnyelõdések? A kozmogónusok ezirányú mohó törtetésérõl nyilván lehetne világnézetileg vagy financiális szempontokból vitáznunk, ám a polémia minõsége a Mars meg a Venus „program” végrehajtásáig elõre megjósolhatatlan. 
Egyetlen hét leforgása alatt figyelhettem önmagán kísérletezõ immunológust, valamint egy hús-vér cyber-technológust, utóbbi különleges térlátásra és tanulásra szerkesztett mikrochipet készül saját koponyájába beépíteni. „Önnek nem érné meg?” – kérdezte éberen.
Teller Ede (amíg vénségére meg nem lágyult), a maga eltökélt aforisztikus stílusában hangoztatta: ameddig új feladványok merülnek fel, a tudomány nem hátrálhat meg. Kuhn paradigma-elmélete óta azonban világossá lett és a tudás önreflexív természetébe beépült, hogy nincs boldog vég, nincs végsõ horizont, mindig merülnek fel régi-új feladványok. S bármilyen heves termonukleáris folyamatok zajlanak a közeli, távolabbi univerzumban – a bonyodalom forráshelyeit az emberi teremtmény körül kell megtalálni. Úgy tûnik, mi magunk volnánk létezésünk rizikófaktorai. De itt sem árt némi óvatosság.
„Láttam” Lucyt. Afrikában kiásott három millió éves elõdünket. Alacsony, szívós teremtmény volt, kényszerûen mindenevõ. Azután közvetett leszármazottját, egy másfél millió éves társaslényt, vélhetõleg dögevõ s mindenevõ volt. Az embertani kutatók pontosan demonstrálták, hogy a Homo erectus egyszerû szerszámokkal vadászott, a keselyûk, sakálok–hagyta csontokból kitermelte a még friss velõt, s lakmározott a húscafrangokból. Az antropológia mai, posztdarwinista állása szerint a régi „láncszem elmélet” vélt linearitása miatt már nem tartható, a Homo sapiensig vezetõ út bonyolultabb, töredezettebb, mint gyanítottuk. Rendkívül sikeres fajok ismeretlen úton-módon kipusztultak. Mintha a Teremtõ többször is megmásította volna akaratát.
Ám a lelõhelyek korszerû, módszeres feltárásai sehol nem igazolták a militáns vegetáriánusok azon fölvetését, hogy a hominidák valaha is kizárólag növényevõk lettek volna. Ellenkezõleg. Sajnos. Modern tömegtársadalmunkban a hús „elõállítása” gyakran viszolyogtató s az iránta érzett undor önmagában elég indíttatás, hogy bármelyik szelíd bölcseletû embertársunk kiiktassa az étrendjébõl. Kérdés, mégpedig igencsak 21. századi, ki és miként fogadja el, ha harcias tiltakozásból egy (vagy bármelyik) szaktudomány eredményeit figyelmen kívül hagyják. Milyen párbeszéd alakulhatna fanatikus zöldekkel, akik évezredekre visszamenõleg mutációként jellemzik a városias civilizációkat? S a bûnt nem Káintól, hanem az egyszerû fizikai emelõkar feltalálástól eredeztetik?
„Kontra Teller Ede”. Ez év január havában két tucatnyi „gén”-mûsorral bombáztak bennünket. Erre szükség is volt. Az emberi géntérkép nyilvánosságra hozatala, mint korszakos teljesítmény egyszerre váltott ki ujjongást, szorongást, bizakodó jóslatokat, mély aggodalmat. Dolly birka (most éppen beteg!) színre lépte óta a genetikai laboratóriumok ipari méretû anonimitása több mint faktum, vérre menõ gyakorlat. Hogy ki kit/mit klónoz?  – szimbolikus értelmet nyert. Az úgynevezett civilizált országokban (up to date) törvényi úton próbálnák szabályozni, jobb híján mederbe terelni az igencsak széles skálán elhelyezkedõ kísérleteket: bébi-kelesztõ kalandoroktól a génkezelt padlizsán-specialistákig. Maga Watson, a DNS-lánc Nobel-díjas felfedezõje is óvatosságra intett. Van miért. Egy eleve szakosodásra termett paradigma, amely a génszekvenciák felismerésétõl, úgymond részleges felelõsségétõl rohanvást jut el a beavatkozásig, a sebészeti ki-beiktatásig, a manipulációkig – éppen a régmúlt távlatai miatt – nem tárhatja fel idõben lappangó kártékony mellék- vagy fõhatásait. Paradoxon igenlõen hagyatkozni a célszerû részre a nem célszerû egészben. És mindezt végre 21. századi szaktudósok hangoztatják. Szakemberek, akik fékek, gátak, korlátok nélkül immár nem akarnak a teller ede-i abszolutum rabjául szegõdni.
A H-bomba intõ jel: géntérképünk ma polgárjogi, munkajogi visszaélésekként robbanhat: öröklött jegyeink megbélyegeznek a munkaadóknál? Biztosítóknál? Rendõrségi nyilvántartókban? Hol a garancia a tiszta kéz politikájára? A huszadik században? Na, ne tessenek röhögtetni! Ha a 21. század eszménye a nemes árja fajt messze felülmúló makkegészséges, genetikailag szuper, magas intelligencia hányadosú, toleranciára nevelt, spártai módon amazon/macho típusra szocializált egyedek társadalmát célozná? – tán jobb meg se születni.
Mi mostanság a részeredményeket látjuk. Embertársainkon. Statisztikai adattáblákon. Mikrofelvételeken. Hipermodern laboratóriumokban. Szimulációs rendszerekben. Megrázó jelenetekben. Konferenciatermek szüneteiben. Máris bizonyított, hogy genetikai eredetû születési rendellenességek idõben felismerhetõek. Hogy a bûnüldözésben a „mikroszkópos beazonosítási eljárásokat”, mint számtalan justizmord támpontjait felülbírálja a mytokondriális DNS összehasonlító vizsgálata: ötven ártatlanul elítélt rab szabadult ki amerikai börtönökbõl, amióta önkéntes fiatal genetikusok – a periratok alapján – erre specializálódtak. Bennünket, nézõket egy szabadulóval szembesítettek: hívõ, jámbor ember, amikor Kansas állam tárgyalótermébõl a fénylõ utcára lépett, Isten mûveként dicsõítette a DNS-t. S a hatóságok öt év elteltével a tényleges elkövetõre hajthatnak.
Itt, a Filmvilágban, „a mozi-mitológiáit” faggató tanulmányok rendre egybevágnak saját, külön bejáratú filmélményeimmel: Hyde/Jekyll, végtelenített Frankensteinek, angyali bõrbe bújtatott démonok, a Gonosz megtestesülései, a Jó inkarnációi, örökös kovboj-párbaj a technokrácia urai és a magányos virtuóz között. Ha a tudományba vájja körmét a film, démonizál, felmagasztal, vagy összekutyul. Archetípusokat sokszorosít. Mefisztó kontra Faust. Mármost, ehhez képest, bennünket, tudásra szomjazókat szemlátomást jóravaló, kreatív, üde, erkölcsileg korántsem érzéketlen „kortárs” kutatók avatnak be munkásságuk bonyodalmaiba. Mondanám: tudatosan deheroizálnak. Barnard professzor még démoni volt az elsõ szívátültetés titkolt pillanataiban (szívbajban is halt meg!), ma a nem eléggé tömeges szervátültetések idején pusztán csak problémás az emberi donor és befogadó „viszonya”. Rövidesen csak gusztus kérdése lesz, hogy a vesére, májra, szívre várakozó betegek viszolyognak-e a génkezelt, immunisan edzett sertés szövetek, szervek életmentõ használatának gondolatától. Tekintve, hogy ezeket a donorokat szigorúan zárt körben tenyésztik, Greenpeace-ék vétóira már nem a „megenni jobb, mint testünkben honosítani”? gyakorlatias kibúvójával ellenérvelhetünk, lévén a tenyészet félig-meddig disznók gyarapítmánya.
Beszámolómból igyekeztem számûzni bárminemû végítélet „sejtetést”. S nemcsak azért, mert ma megint erõs a katasztrófa-túlkínálat. Továbbá azért sem, mert éber tudománybölcselõk végig elemezvén a Római-klub elõrejelzéseit, nem találták megalapozottnak beteljesülésüket. Ma szinte kivesztek az apologéták, valamiféle válságérzet ujjal tapintható. Bizalmi válságot gyanítunk. Ez jó. A mozgókép hûséges barátaitól elvárható, hogy eleve gyanakodjanak a valóságra. Hiszen oly könnyen válik tükörjátékok káprázatává.