Jankovics Marcell rajzfilmje a magyarság mitikus útját követi a világteremtéstõl az Egyesült Európáig. 

Két közeli pont az égbolton -- vagy akár egy üres papírlapon -- elég ahhoz, hogy két szem legyen, hogy egy ismeretlen arcú lény tekintsen ránk, elég ahhoz, hogy élettel teljen meg az ûr. Ki teremt kit? Mi látunk életet a rajzolatba vagy a minket teremtõ lény arcát láthatjuk minden mintázatban, amit a természet elénk varázsol? A teremtõ a nagy animátor vagy a képzelet a nagy teremtõ? -- ez minden animáció alapkérdése.
A Tejút Cassiopeia-Perseus-Auriga csillagkép-együttesében egymástól távoli õsi kultúrák emberei egyaránt azonos képet láttak: egy futás közben megroggyant szarvas képét. A szarvas mögött közvetlenül a Tejúton áll a Gemini, az Ikrek csillagképe, két testvér, mintha sítalpakon az égi szarvast üldözné. Távolabb tõlük ott látható az égen apjuk, az õsvadász, Orion, vagyis Nimród, Ménrót mintha kivont karddal, vagy felajzott nyíllal vadászna maga is ugyanúgy egy égi szarvasra. A kozmosz animálja tehát a mítoszt, eredetünk a csillagos égboltra van írva, minden rajz õsképe az égbolt csillagzatának rajzolata, minden történet eredete égi rajzolat.
Jankovics Marcell Csodaszarvas animációja a legnagyobb feladatra vállalkozik, amire csak animáció vállalkozhat: bemutatni a teremtõ képzelet kozmikus eredetét, minden emberi ábrázolás közvetlen asztrális gyökerét. Miközben halad elõre a történet, körbe-körbe forog egy korsó -- a nagyszentmiklósi aranykincs egyik korsója -- rajta az õsmítosz történetének egy-egy motívuma, egyben a film egy-egy fejezetének emblémája. A film a magyar õstörténet asztrálmitológiai interpretációjának enciklopédiája. Animációs planetárium. Forog a korsó, négy fejezet -- négyszer húsz perc -- egy nemzet történetének négy stációja: a sámánisztikus mitikus õstörténetre még mindig égi történés következik, ami már valóságos történeti, földi szereplõkben is testet ölt, majd a magyarság vándorlásának, otthonkeresésének egyre földibb történeti eseményei, végül a hazára találás, államalapítás valóságos történelmi tényei sorjáznak. Egy nemzet aláhullása az égi történésbõl a földi történelembe -- négy tételben. Mint egy életút: négyszer húsz év a gyermeki aranykortól az ifjúkoron, felnõttkoron át az öregségig. 
Az Ének a csodaszarvasról a lehetõ legtágabbra kívánja szélesíteni az animáció lehetõségeit: egyben láttatja a csillagok kozmikus egyetemes történéseit, az istenvilág mitologikus eseményeit a valóságos földi élet tényszerû történéseivel. És mindezt úgy, hogy szüntelenül jelzi, a földi élet eseményei megegyeznek annak égi õsképével, vagyis minden életeseménynek asztrális, mágikus, kozmikus mélysége-magassága van, a földi élet lenyomata (animációja) az égi történéseknek. Hiperrealista életképek változnak át hirtelen õsi jelképes ábrázolásokká, valódi állatok mitikus lényekké és vissza. A földi szarvasüldözés fölrepül az égre, és ott az említett csillagképekké válik. És minden alkalommal, minden újabb és újabb üldözés, vadászat egyszerre játszódik az égen és a földön. Minden nász földi egyesülés, de egyben mitikus állatok égi násza. Minden gyereknemzés égberagadás, minden szülés a föld és az ég termõre fordulása. A megölt szarvas -- õsanya, akit a teremtõ férfi megtermékenyít a nyilával, a meghalt szarvaslélek felrepül az égre, az õsi csillagképpé változik, de egyben itt marad a földön, mint anyatest, mint valós nõalak, akinek testébõl hegyek, legelõk, termõföldek, élõ vizek fakadnak. 
A Csodaszarvas minden rajzolható ábrázolásmód összegzésére törekszik. A valós események átváltoznak õsi sziklarajzokká, sámándob-rajzolatokká. Majd õsi mítikus szimbólumok keverednek a népi díszítõmûvészet elemeivel. Késõbb a film elõrehaladtával, a történelmi részekben heraldikai ábrázolások, kódex iniciálék rajzai, bizánci ikonok képei vegyülnek csillagászati jelekkel. Ahogy a film követi a csillagmítosz, sámánálom alászállását a valóságba, történelemmé-válását, úgy vált a rajzos ábrázolásmód az õsi szimbólumok nyelvén beszélt animációtól egy valóságábrázoló képalkotásig.
Érthetõ az eredeti alkotói szándék: az animáció képvilágának ez az enciklopédikussága fejezze ki azt, hogy egy nemzet, egy emberi életút kozmikus történésekben gyökerezik, hogy az egyéni élet és nemzeti sors egy archetipikus galaktikus nézõpontban válik eggyé. Jankovics életmûve mindig is erre a galaktikus nézõpontra épül, rajzi világát is ez jellemezte, nála minden folyik, örök az állandóság a változásban, minden vonal, minden forma folytonosan átváltozik valami másba, de a megelevenedõ (animált) részlet mindig egy nagyobb, a kaotikusnak látszó kavargást kozmosszá formáló akaratnak engedelmeskedik. Ebben a rajzolt világban minden mindennel összefügg, a stilizált szarvas marjából levelek hajtanak ki, az emberben ugrásra készen lapul az állat, az állatokban emberi szellem lakozik, folyamatosan tûnik át egymásba földi és égi, testi és szellemi. Ez nem stílusfogás, hanem filozófia: Jankovicsnál a szobor is faragja a szobrászt. Ez a képileg is fölöttébb kreatív kozmikus világszemlélet nem engedi, hogy az egyszerû formák valamely leegyszerûsített igazság hordozói legyenek. Jankovics állandó metamorfózisban lüktetõ stilizált lényei akár a népi díszítõmûvészet ábrái, egyszerûségükben is hallatlanul beszédesek. A Fehérlófia egységesen tudta képviselni ezt az animátori szellemiséget, a Csodaszarvasban Jankovics nem mert mindent a saját, szuverén látásmódjára bízni. Talán mert az elbeszélés kettõs szempontja, hogy egyszerre teremtsen archaikus-mitikus illetve történelmi szempontból is hiteles világot -- azt a látszatot kelthette, hogy a mozgékony és szürreális õsrajz megférhet a historikus festõiséggel illetve a tankönyvi szemléltetéssel. Az enciklopédikus igény azonban hamarosan követhetetlen eklektikát eredményez. Az univerzális õsmítosz asztrális interpretációjának drámaian megrajzolt világa egyre inkább egy történelmi körkép dekoratív tapétájává válik, ábrázolás helyett oktatni próbál, képes történelemleckét mond fel, filmtankönyvet ír, népmûvel. Képi világa egyre szétesõbbé válik, a különféle rajzstílusok ahelyett, hogy egymásra rímelnének, zûrzavaros elegyet alkotnak. Mindennek következményeként a drámaiság is politikai próféciává változik, ami a filmet nyilván viták kereszttüzébe állíthatja. 
A film végén ugyanis újra eljõ a szarvas, immár mint Krisztus szimbóluma, az Európai Közösségbe tartó szarvasüldözõknek hirdeti a keresztény államalapítás eszméjét. Úgymond az égi mitikus szarvas, vagyis a magyar nemzet õsanyja keresztény szimbólummá válik Krisztus képében. Agancsából töviskoszorú lesz, homlokán sugárzó keresztet hordoz az egykor hordozott Sarkcsillag vagy Nap helyett. A vetítõvászon kifehéredik, kiürül, a képi ábrázolás kiég, véget ér az ilyenformán ideológikussá merevedõ történelmi lecke sugárzásától. A film az asztrálmitológiai eszme és enciklopédikus gazdagságú képvilág eredetiségét feladva országimázs-propaganda gyanújába keveredik, ami a filmkészítõ vélhetõ inspirációját tekintve igazán drámai fejlemény, hiszen a film eredetileg egy nagyszabású, személyes, emberi életmûvet összegzõ mûnek készült, és az lehetett volna valóban.
Mert a film végének – ha alkotója kitart saját, szuverén világlátása mellett -- nem kellett volna feltétlenül prófétikussá-propagandisztikussá válnia, érthetjük úgy is, hogy ez a Krisztus-Hubertus-szarvas még mindig ugyanaz a szarvas, az eredeti mágikus-kozmikus-õsisten-szarvas, ugyanaz, mint a film eleji csillagképszarvas, akire örökké vágyakozni kell, akivel mindig egyesülni kell, akit mindig üldözni kell. Harc, üldözés, ölés és nemzés körforgása az,  ami az égboltot fenntartja, ami a világot forgatja. Vagyis megállíthatatlanul forog az égbolt, forog a film, üldözik egymást a képek, történetek. Szereplõk egyesülnek, nemzenek, meghalnak, harcolnak, ölnek, és újra továbbállnak. 
Az égi csillagkép-szarvas, vagyis a Cassiopeia, Perseus és Auriga csillagképegyüttes szarva a Sarkcsillag felé mutat. A Sarkcsillag az ég támasztéka, vagyis az égi szarvas hordja homlokán vagy tartja agancsával az egész világegyetemet, a zárókövet a Sarkcsillagot, mely az õsi hiedelmek szerint a nyílás, a kapu, a rés, ahol a létbõl ki lehet lépni, és amifelé tart az egész emberi életút a Tejúton át. A Tejút az eltávozó lélek útja, a szellemmé, istenné váló holt lelkek útja, amin keresztül a lélek elhagyja a létet, és amin leszállva újraszületik. Amíg van vágyakozás a nõvé lett szarvasra, amíg van harc szenvedélyével azonos vágy az egyesülésre, addig fennáll a világ, fennáll az élet, mert az égi testvérpár üldözi végeérhetetlenül az égi szarvasünõt, aki mint mindannyiunk õsanyja agancsával a létezés zárókövét, szülõcsatornáját, nyílását tartja szilárdan. 
A film harmadik tételének, a honfoglaló magyarság történelmének leckéjét ismertetõ fejezetnek a címe: mindig tovább. Mindig tovább, mindig tovább: ez az üzenet. Az ég záróköve stabil, a világ forog, ez biztos, a lelkek a halál kapuján kilépnek és újra belépnek, a férfi a nõt üldözi, a másik férfivel megküzd, történelmet ír és nemzetséget nemz, földet foglal, hódít, a nõ anyává válik, testébõl élet sarjad, az élettelen világ termõre fordul. Ezt a forgást mutatja be a film. Ebben a forgásban válik eggyé személyes életút, történelem, mítosz és kozmológia. A férfi vadász ûzi, hajszolja mindig tovább, mindig tovább a nõvé lett szarvast, hogy anyává tegye, anyává, aki az idõk végezetéig fenntartja az életet. Ebbõl íródik a történelem.
Miközben Jankovics Marcell Csodaszarvas filmje a történelembõl üdvtörténetet próbál faragni, elementáris mágikus képi világa leleplezi látásmódjának valódi tartalmát. A sasmadár által égbe ragadott nõ két tojást szül, az egyikbõl kikelt embergyermeket szoptatja egyik mellébõl, és a csecsemõ szája néha vijjogva, ragadozó madárcsõrré válik szopás közben. Mi ez, ha nem az ember tragédiája?

Ének a csodaszarvasról – magyar animációs, 1999-2001. Rendezõ, író, grafikai tervezõ: Jankovics Marcell. Zene: Szörényi Levente. Kamera: Bacsó Zoltán és Varga György. Hang: Nyerges András Imre. Technikai rendezõ: Gémes József. Színtervek: Richly Zsolt. Hangok: Buss Gyula, Császár Angéla, Csuja Imre, Galkó Balázs, Horányi László, Rajhona Ádám, Selmeczi Roland, Szirtes Ági, Tordy Géza. Gyártó: Pannonfilm Kft. Támogató: Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma. Forgalmazó: Budapest Film. 80 perc.