Románctévé
Szeret–nem szeret
Bóna László
A tévéképernyõ reggeltõl az esti
híradóig a romantikáé.
„... – igaz-e, ... hogy a szerelem, mindent legyõz?
– Igaz..., de jobb, ha nem hiszed el.”
(Gabriel Garcia Marquez: Szerelemrõl és egyéb
démonokról)
„Nem szeretem a televíziót – mondta egy ízben
Federico Fellini – kielégíthetetlen riport- és vetélkedõ-éhségével.”
Valóban, ahogy az esti fõmûsoridõ kezdõdik,
kezdetét veszi egy vetélkedõ, talk-show, híradó,
tényfeltáró hírháttér-beszélgetés,
vitamûsor világ, egy-két akció-krimi-thriller
fikcióval és sok reklámmal tördelve. De a fõmûsoridõ
kezdetéig és a reggeli csúcs elmúltával
egészen más világ árad a képernyõrõl.
Reggeltõl estig nyoma sincs a vetélkedõ- és
riportéhségnek. Reggeltõl estig a tévé
a romantikáé. A romantikának a híradóval
szakad vége. Utána minden politika, katasztrófa, bûn,
erõszak, végzet és halál. De a nap, az egész
nap odáig titokban csakis a szerelemé.
Egy teljesen átlagos hétköznapon csupán a
két legszélesebb körben fogható és egyben
legnézettebb kereskedelmi csatornát tekintve átlagban
15-20 romantikus-szerelmes, veszedelmes viszonyos végtelenített
tévéfilm sorozat valamelyik soron következõ epizódja
látható. Mind brazil, argentin, mexikói, venezuelai,
perui sorozatok. Mintha egyetlen film peregne, amiben kizárólag
magánéleti viszonyok variációi tárulnak
föl. Mindben az egyetlen téma az igazi és a nem igazi
szerelem. Egész nap csak párbeszédek, párbeszédek
férfiak és nõk, szerelemre érett gyermekek
és szüleik között; egyformák, elhangozhatnának
bárhol a világban. Az egyik arc, a férfié vagy
a nõé, beszél, beszél, nem tudjuk az elõzményeket,
hiszen most csöppentünk bele, ez egy végtelen múltban
kezdõdõ és végtelen jövõig bonyolódó
történet, nem tudjuk pontosan kikrõl és mit beszél,
de valamit kimagyaráz, bizonyít, esdekel, hiteget, ígér,
fenyeget vagy hódít, és látjuk a másik
ember arcát, a másikét, a férfiét vagy
nõét, ahogy néz, ahogy hallgatja a másikat,
õ sem tud mindent, elõtte is titkok vannak, néha õ
nem tudja, amit mi tudunk, néha tudja, amit mi nem, de úgy
néz, ahogy a nézõ néz, a másiknak, a
beszélõnek mindig minden szavában azt lesve, hogy
igazat beszél-e vagy hazudik. Mit mond és valójában
mit akarhat? – ezt fürkészi a tekintete. Igazi-e a szerelem,
amirõl hitet tesz vagy hamis? Szeret vagy nem szeret? Szívbõl?
Igazán?
Kit szeret Alvarez?
Egy klasszikus krimiben az erkölcsileg feddhetetlen polgárról,
példás családapáról, világhírû
professzorról derül ki, hogy valójában kegyetlen
gyilkos, zsenialitás és jóság tehát
nem jár mindenképpen együtt. A krimiben azt firtatjuk,
ki az, akirõl el sem tudjuk képzelni, hogy gyilkos lehet
– mert talán éppen ezért õ az. A látszat
csal, az igazság felderíthetetlen, ha hiszünk az elõítéleteinknek,
rögzöttségeinknek. Ahogy a krimiben az úriember
vagy az ártatlan leányka hidegvérû gyilkos lehet,
úgy derül ki a romantikus hõsszerelmesrõl, hogy
szívtipró csaló, áruló. Úgy derül
ki az igazi szerelemrõl, hogy puszta érdek. A szerelmes-romantikus
filmek is azt mutatják, a hétköznapi ítélõerõ
becsapható, a valóság megismerhetetlen, az igaz és
hamis dolgok egybemosódnak. A délelõtti romantikus
filmeket teleshop-bejátszások termékbemutatói
tördelik, ahol a lelkes ügynök az egekbe dicséri
az új reszelõt, fogyasztógépet vagy késélesítõ
készletet; ahol ugyanúgy nem tudni, hogy az ügynök
hazudik-e vagy valóban megoldást kínál egy
régi problémára – vagyis nem tudni ócskaság-e,
amit hirdet vagy használható. Persze valójában
tudni: ócskaság. Minden bóvli. De jó lenne
hinni, hogy nem az. Ahogy a romantikus filmben is mindenkirõl tudjuk,
hogy hazudik. De mégis jó lenne, ha mégse. A klasszikus
krimiben az a kérdés, ki a gyilkos. A romantikus filmben
az, kit szeret valójában Alvarez? Kinek adta a szüzességét
Olivia?
Ha valaki reggel leülne a tévé elé, szörfözne
a csatornák között, és végignézné
az adást az esti hírmûsorokig, a következõ
események láncolatába kerülne: kiderülne,
hogy a fiatal lánynak más az apja, mint ahogy hitte, így
a testvére nem az édestestvére, a szerelmesérõl
viszont kiderül, hogy valójában a bátyja, huga,
unokatestvére. Csupa csalás, árulás. Titkok
leplezõdnek le, újabb titkok rejtõdnek el, amik majd
késõbb fognak kiderülni. Miközben a romantikus
sorozatokban szinte kizárólag a szerelemrõl van szó,
valójában nem szerelmes románcok, hanem bûnügyi
filmek, és amiket bennük látunk, azok szerelmi bûntények.
A filmek igazi témája az árulás, a csalás.
A bûnügyi filmekben a nézõ intellektuális
kalandja az, hogy rájöjjön, ki a gyilkos, itt pedig az,
hogy idejekorán megértse, valójában ki árul
el kit, kinek kell kicsoda és miért is.
Az összes epizód egyforma. Mind ugyanabban a stúdióban,
ugyanabban az át-átrendezett szobában, kertben, utcában
játszódik. Mert ezek nem annyira filmek, mint inkább
helyzetgyakorlatok.Valójában olyanok, mint a nyelvleckék:
basic-english helyett basic-metakommunikációs nyelvkazetták.
Az emberi kapcsolatteremtés lehetséges paneljei, a hazugság
és õszinteség látványtára, variációk
az igazi vonzalmak megvallására és a hazudozásra.
Leckék, mert az igazság elrejtésére és
a hazugság felismerésére hivatottak megtanítani.
Egy kapcsolatfelismerési nemzetközi meta-alapnyelv tanfilmjei,
amelyek pontosan bemutatják, hogy csalni, hazudni, szerelmet vallani,
csalódni, vágyakat ébreszteni, vonzalmat kelteni,
minden kultúrában, minden égtájon ugyanúgy
kell, a viszonyok egyforma módon veszedelmesek a pálmafák
tövében, a fövenyen és a zsúfolt nagyvárosban,
és egyformák akkor is, ha az ember fehérbõrû
arisztokrata vagy fekete rabszolga. Az apátlan-anyátlan gyermek
története ugyanaz, ha egy megejtett cselédlány
vagy egy földbirtokos úrtól meggyalázott rabszolganõ
magzataként lát napvilágot. A dél-amerikai
sorozatdömpingben az egzotikum éppen ezt a „minden mindenhol
ugyanaz az emberi viszonyokban”-féle felismerést hivatott
szolgálni.
Beteljesületlen szerelem
A klasszikus, az igazi szerelmet bemutató szerelmesfilm mindig
tragikus, mert a beteljesülés, a változatlanság
örökkévaló pillanata egy dramatikus szerkezetben
a halállal azonos. A Love Storyban az igazi, beteljesült, megvalósult
szerelmet nem lehet a hétköznapi viszonyok részévé
tenni, a feleséget elviszi a halálos kór. A Kék
lagúnában a fiatal serdületlen fiú és
leány a lakatlan szigeten éli meg a nemi érés
éveit, amelyek csak itt, ebben a minden külsõ kapcsolatrendszertõl
mentes zárt világban lehetnek felhõtlenek, a vonzalom
csak itt lehet valóban örök, törvényszerû,
és amikor elhagyják a szigetet, meg kell halniuk. A valódi
szerelmesfilm csak tragikus lehet, mert az igazi szerelemben a pár
a végsõ egyesülés során, ha az teljes
és örök, vagyis „halálos”, végbeviszi az
emberi lét töredékességének nagy megoldását,
kilép az örökké változó idõbeli
viszonyokból. A változó világ idõben
zajló emberi viszonyai között, a társadalmi meghatározottságok
viszonyai közt a szerelem nem szerelem, hanem vonzalom, csábítás,
erotika, kiábrándulás, csalás, árulás.
A romantikus szappanopera mindezt felfokozottabban képes mutatni,
hiszen létének dramaturgiai alapja az, hogy befejezetlen.
Semmilyen viszony sem lehet benne örök, hiszen epizódra
újabb epizódnak kell következni, minden vonzásnak
és választásnak szükségszerûen következményei
lesznek, ezt követeli meg a folytatás, a folytathatóság.
A szappanopera az életfolyam örökkön megújuló
változatlanságát imitálja. A szerelmesfilm
szerint az emberi lét töredékessége feloldható,
a szerelmi bûnügyi sorozat szkeptikus: az eszmény
folyton csõdöt mond benne. A valóban szerelmes fiatal
nem nézi ezeket a sorozatokat, a szerelmes a való szerelemben
él, nem fikcióban. Ezek a filmek nem a szerelmi kapcsolatteremtés
leckéi, ellenkezõleg: a szerelmi csalódás elviselésére
tanítanak. Nem szerelem és halál a tét, hanem
ármány és szerelem. Nem a boldogság megnyerésére
kell útnak indulnia a hõsnek, hanem az elvesztését
kell túlélnie. Hogyan lehet élni tovább azután,
hogy az ember ezt az élettapasztalatot sûríti magába?
A szappanoperák azokhoz szólnak, akik szerint az élet
csupa csalás és árulás, akik már mindenen
túlvannak, leszámoltak eszményeikkel, hitükkel,
és már csak azok bukásának szemlélése
nyújt örömöt, akik szemük láttára
vesztik el eszményeiket. A naiv szeretõt, az éretlen,
tapasztalatlan leányt, aki igazi szerelemmel szeret bele a feleségét
vele megcsaló férfiba, az a hit vezérli, hogy aki
egy másik embert elárul, az mellette azért még
örökre kitarthat. A romantikus sorozatokban ennek a naivitásnak
a bukását kísérhetjük figyelemmel: az
eszmények alulmaradnak a valósággal szemben. Ez a
harc maga a romantika – ettõl romantikusak a szappanoperák.
Furcsa ellentmondás. A jó talán minden más
populáris dramatikus mûfajban legyõzi a rosszat, a
romantikusban sosem. Vagy beteljesül az igaz szerelem, ami azonos
a boldog halállal, vagy újra és újra diadalittas
torát ünnepli a csalás és az árulás.
Az emberi lét alapvetõ tragikussága mint emberi alapélmény
átlopakodik a romantikus filmekbe.
Ahol egy eszmény beteljesedik, nincs többé remény.
De ha a szeretet és vonzalom mindig megaláztatik, akkor talán
még van remény a gyõzelemre. Ez a „talán” a
romantika. A szerelmesfilm a tinédzser számára lehet
szellemi táplálék, mert a katasztrófa-hullámhoz
hasonlatosan támadó nemi vonzalom erejét az ember
teljes szellemi-lelki kiteljesedésének lehetõségeként
képes bemutatni. A romantikus film annak a nézõnek
fontos, aki önmagára mint az életbõl kifelé
haladó emberre tekint. A romantikus film nézõjét
nem a szerelem, hanem a romantika érzése tölti el, vagyis
annak az utolsó reménye, hogy bár minden eszmény
veszni látszik, hátha jön még egy szenvedély,
egy utolsó, amely ha átvezet a halálon, akkor mégis
van örök szerelem, és akkor mégis boldogan lehet
meghalni. A romantikus sorozat epizódjai szemek a rózsafüzéren.
A végtelen szappanoperán csüggni olyan, mint egy vég
nélküli zsolozsma, könyörgés, imádság
lelki üdvösségért. Romantikus filmek szüntelen
áradása reggeltõl estig: akár a haldokló
fülébe súgott mágikus üzenet. Csak azt nem
tudni: vajon odaátra akar kísérni, vagy az odatartó
útról visszahozni?
|