Drogról keményen s tisztán nem beszél ma nálunk senki. Marad a szentimentalizmus és a büntetõjog.

Sajnálkozással kell kezdenem cikkemet a kor és annak dokumentumai miatt, ami azért is furcsa, mert hogy jön ahhoz a kritikus, hogy vizsgálatának tárgya miatt szégyenkezzék. De ha elárulom, hogy a magyar elektronikus médiáról s drogfüggõkrõl készített dokumentum-etûdjeirõl lesz szó – már jobban érthetõ. Vagyis épp egy olyan idõszakban kell vizsgálódnunk, ami valószínûen ritka mélypontként felejtõdik majd el. A tévés dokumentumfilmek gyalázatossága, persze, összefügg a hatalmi politika befolyásoló stratégiájával is, vagyis nincs itt tiszta esztétika, sem filoszság, hanem inkább fortélyos félelem és becstelen árulás. De ebbõl legyen elég ennyi. Legyünk konkrétak és elszálltak egyszerre.

A kép
Elszállni, persze, csak jó minõségû cuccal lehet, tudja ezt minden drogos magyar fiatal az aluljáróban (ez akkor is igaz, ha nylonzacskót húz a fejére) – mert különben az ember a földön marad s érzi a kellemetlen szagokat. Ha egy tévéstáb nem kíván többet szánni a riportalanya  megvilágítására két apró lámpánál, érzõdik, hogy a fény mögött van még valami gyanús, valószínûen a háttér, koszlott stúdiófal, amitõl szaglik az egész anyag. Kontárságot és a vizuális kulturálatlanságot jelent a kép ilyen fokú lenézése, még akkor is, ha tévés kollegák között dívik a kis méretre és a pixelekre való sûrû hivatkozás. A tévékép kétségtelenül hátrányos helyzetben van a freskófestészettel szemben, de mégis ikon, ha nem is olyan, amit Andrej Rubljov festett. Ikon, mert képvisel valamit, magán túlit s vele ontológiailag vagy esztétikailag azonosat. A magyar televíziózásban viszont fel sem merül a kép esztétikai értéke, így azt nem is használja semmire. Ez különösen olyan esetekben bántó, amikor a riportalany bizonyos okoknál fogva amúgy is kiszolgáltatott: például egy heroinfüggõ lány az RTL Akták riportjában, aki fél lábon ácsorog egy ház (melyik, nem tudom) kapujában. Mintha nem lenne elég idõ erre, siessünk, vegyük fel itt, uccu, pedig lehet, hogy nem is ilyenek, csak kontárok. Az egész tévés dokumentarizmus azért mélyen erkölcstelen, mert a lány valóban él, s nem csak az adásidõ hosszáig. A kamera elõtt feszengõ vörös hajú, harmincnyolc éves nõ a drog miatt elhagyta gyermekét, elveszítette állását, egészségét, s jelenleg arról híres, hogy az országban õ kapja egy nap a legtöbb metadont, heroin helyett. Ha nem kapná, meghalna, rettenetes kínok között. Elsírja magát, kinyílik, õszinte, sebezhetõ s még sincs ünnepélyes pillanat, nem jutunk el a mélypont ünnepélyére, mert valaki siet. Biztosan sietnie is kell, mert csak két órára kapta meg a kamerát, meg három óra vágásba nem fér el sok, különben sem kapott fizetést már hónapok óta – tudom, tudom – de akkor is erkölcstelen. Azzal a riportalannyal szemben, aki miatt mégis csak érdekes ez az egész. Meg azért is, mert és egy gyorsan terjedõ, Magyarországot, a társadalmat szép lassan beteggé tevõ jelenségrõl – a drogról van szó.

Drogosok és bûnözõk
Ugyanis riportalanyaink gyakorta a börtönök lakói közül valók – most sem beszélek arról, hogy miért nem tud egy magyar tévés szép börtönképet exponálni, pedig ziccer – , akik mégsem bûnözõk. (A magyar büntetõjogi törvény drogellenes passzusai Európában a legkeményebbek. Egyetlen szál marihuánás cigaretta birtoklásáért lehet börtönbe jutni. Werbõczy parasztot röghöz kötõ gonosz törvényét tudnám ily igazságtalannak tekinteni, hisz esetünkben csak a bebukott fogyasztónak nincs esélye a hatalommal szemben. Ez ügyben Pelle Andrea publikációit és munkásságát ajánlanám mindenki figyelmébe.) Így aztán minden kockázat azé, akin épp segíteni akarnak a tévés csatornák dokumentátorai. Nekem ez nem kóser, fõleg a még undorítóbb le- és felkonfokban elmondottak emocionális töltete miatt, aminek sebességét még mindig az olvasógép szabja meg.
Ha a magyarországi droghelyzet riportból hírré válik, azonnal tárgyat vált. Áldozati aspektusból a bûnüldözõ szerepébe lép. Képtelen több oldalról elemezni és láttatni a jelenséget. Ha az Akták riportját figyelem, az áldozat szerepe dominál végig, míg a Híradóban épp ellenkezõleg, a rendõré. Még Doszpod Béla Egy nap döntöttem, drog helyett élet címû, invenciózusabb s munkásabb filmje is vérzik. Doszpod megpróbálja kamerával végigkísérni egy heroinfüggõ fiú leszokását, ami tanulságos, de áldozati oldalon marad végig s tõle kicsit sem távolodik el. 
Nem érdekli sem a dealere, sem az, hogy jut hozzá, milyen sûrítésben lövi és hova, inkább a családra és a közelállókra koncentrál. A kevés szereplõ gyakorta fokozza az intenzitást, de gyakorta kevésséget is jelent. Ez fõleg a Gabi, a józan alkoholista címû monologizáló mû esetében igaz, ahol a beszélõ fej (amúgy abszolút hiteles és lebilincselõ) old meg minden (nem látható) vizuális problémát. Nem látom sem a gyerekeit, sem a szülõket, sem a munkahelyet, sem a reménytelen napsütést, sem a hideg éjszakát. Nem látok semmit, csak egy embert, aki mesél. Rádióban tuti lenne, mert nem csak az arca, hanem a hangja is jó. Gondolom én, már amit egy tévés hangmérnök munkája esetében inkább sejteni, mint tudni lehet. De legyen ebbõl is elég. Elmondom inkább, hogy van ez a fejlett nyugaton.

A világ s annak dokumentumai
A kritikus problémája gyakorta önmaga. Az a baj, hogy a Mediawave elõzsûroraként elkényeztetett a világ. A drog fekete angyaláról láttam BBC, TV5, Channel Four, CNN, s más iskolák dokumentumfilmjeit. Már az indulás pillanata is más. Hatalmas elemzõ munka elõzi meg a forgatást. Szemlélete holisztikus. Ha a heroinról beszél, elmondja, hogy mi ez, mióta van, hogy néz ki, mennyibe kerül s kinek a zsebébe. Kultúrtörténet és investigation így kapcsolódik össze. A sokféle aspektust a média saját közvetítésének feltételévé teszi. Így a kihámozható igazság saját lesz és nem szájbarágott. Verbalitás helyett a kép (mert ikon) sûríti magába az igazságot. Ha kommentál, akkor mindig valamilyen nézet állításával szemben. Ezért dialektikus. Ha illusztrál – például Bogota szegény negyedeiben, a „pokol tornácán” forgat lesbõl – , akkor le is leplez. Többfunkciós jellege teszi alkalmassá, hogy egyszerre dokumentatív és hírszerûen tévés is legyen. Ez különösen akkor lenyûgözõ, ha a faluglóbusz fogalmának megfelelõen ehhez ráadásul több ezer kilométert utazik.  (Ebben az esetben, ugye, fel sem merül az alkotás magyaros sietsége.) Az informálás és a lényeg kiemelése egymásba fonódik. 
Magyar tévés dokumentum esetében szinte soha nem kapok plusz és tiszta információt, csak értelmezettet. Amit a rétegek hiánya miatt értek, de ez nem mentség. Pedig jó lenne, ha hallanék valamit arról, mi a droglista, ha tudnák a szerkesztõk, hogy melyik drog van most topon (gondolnák kedves olvasók, hogy nálunk a büntetõjogilag alig meghatározható csavarlazítók és vegyszerek fogynak leginkább akciós áron?!), hogy milyen a bírói gyakorlat etc. Kétségtelenül jó hír, hogy legalább az utókezelés és a prevenció helyzetérõl ad némi képet az RTL stábja Pécsváradról, Budapestrõl. De nem szereti a statisztikákat – az angolokkal ellentétben – s nem is beszél a visszaesõkrõl. Ahogy nem beszél, mert valószínûen nem tud róla, a nyíregyházi crackesekrõl vagy a Kazahsztánból importált hasisról. Hogy Magyarország nem tranzitország, nem célország, hanem központi elosztó. Nem tud arról sem, hogy bizonyos megyékben rendõrök terítenek s a határon elkapott nagyfogás a maffia áldozata Justitia elõtt, ún. bebuktatott fuvar. Nem tud arról sem… , de hát honnan tudná, ha egyszer igazán nem is érdekli. De legyen ebbõl is elég. Aki azt hiszi, hogy a világot és annak dokumentumait otthon, a magyar tévé elõtt ülve, karosszékében szerzi meg, -- az megérdemli, hogy hülye maradjon. Annak a gyereke hazudni fog arra vonatkozólag is, hogy miért hord éjszaka is napszemüveget s miért fogyott el az alufólia a konyhai kredencbõl.