Az új nemzedék filmjei ott vannak már a moziban, a nemzedék sorsa azonban ma is bizonytalan.
 

“…a közönség nem tehet róla, hogy ilyen feledékeny. Két világrész nagyvállalatai úgy árasztják el film-élményekkel, mint a bajba jutott jegybankok híg pénzzel a pénzpiacot. Többnyire nem is rossz, amit adnak, sõt, sokszor kitûnõ. A film birodalmában ma már nyüzsögnek a tehetséges színészek, sõt, néhanapján jó rendezõk is akadnak. A legtöbb filmet ma már szégyenkezés és bosszankodás nélkül lehet végignézni. Nem tagadom, számomra csaknem életszükséglet, hogy idõnként moziba menjek. De miért árasztanak el félévenként vadonatúj ’sztárok’ seregével? Miért hiszik azt, hogy a személyek gyors kicserélése egyben ’haladást’ is jelent? Miért akarják elhitetni, hogy az idei színész játéka, az idei rendezõ elgondolása ’újabb’, ’korszerûbb’, mint a tavalyié? Már kezdek fellázadni e monstruózus méretû termelõi figyelmesség ellen… Nem hiszem el, hogy egy mûvész ’meghaladottá’ válik, mert újabbat neveztek ki a helyére. Nem hiszem el, hogy igazán termékeny, idõálló mûvészet fejlõdhet ki hagyományok nélkül.”

Grunwalsky: Bálint György ezt 1939-ben írta. Mit írna ma? Azt mondjuk, mostanában nemzedékváltás zajlik a magyar filmben. Kérdés, hogy ez egyrészt így van-e, másrészt, hogy miért örülünk ennek? Én a magam részérõl csak e percben hét fiatal rendezõrõl tudok, aki az elsõ játékfilmjének a befejezése elõtt áll. Ez az elõzõ évek viszonylatában is magas szám. Minden évben voltak elsõfilmek, de ilyen tömegben mint most, új elsõfilm nem jött ki. Most ért be Simó Sándor programja, aminek a lényege az volt, hogy a fõiskolások a diplomafilmjüket filmre forgassák, 35 mm-es technikára, és ezzel a fõiskola elvégzése után nem sokkal meg is legyen a debütáló játékfilmjük. Ne drága filmekkel debütáljanak, de nem is a korábbi évekbõl megszokott low budget munkákkal, és ne 30-40 évesen. Tehát annak, hogy most ilyen visszhangot keltettek az elsõfilmesek, fontos tényezõje a moziba kerülés lehetõsége, a technika. 
Kérdés, hogy az elsõfilmek nagy száma takar-e új nemzedéket, lefed-e egy új közönségréteget, feltárja-e egy új réteg problémáit. Azaz: valóban beszélhetünk-e egy új nemzedék megjelenésérõl?
Schubert: Generációk mindig is voltak. A nagy kérdés, hogy egy generációból lesz-e nemzedék. A nemzedékké váláshoz (és nemzedékváltáshoz) mindenekelõtt saját élmény kell. A mostani generáció nagyon erõs közös élménnyel rendelkezik, tele vagyunk drámai történetekkel. A nemzedékváltásnak tehát mindkét feltétele megvan: a saját élményanyag, és az a lehetõség, hogy még idõben, fiatalon elkészülhessenek a debütáló filmek. És mégis szembetalálkozunk a paradoxonnal, hogy mindebbõl a moziban nem sok látszik.
Bakonyi: A fiatalok berobbanása a filmkészítés technikai egyszerûsödésének is köszönhetõ: manapság sokkal olcsóbb technikával lehet dolgozni, mint akár négy-öt évvel ezelõtt. A Budapest Filmet gyakran megkeresik azok a rendezõk, akik leragadtak a BETA kópiánál, és kérik, hogy mutassuk be a filmjüket. Mi azonban nem vagyunk felkészülve erre. A hagyományos, 35 mm-es technikával dolgozó mozikban a videóra, vagy akár DV-re forgatott filmeknek nagyon kevés esélyük van.
Varga: A korábbi években az elsõfilmek közül azok, amelyek bekerültek a mozikba, általában egy kópiával futottak, és egyértelmûen rétegfilmként jelentek meg, mondjuk a Tabán vagy a Toldi mûsorán (Cukorkékség, Észak, Észak, az INFORG, a MAFSZ, a Duna Mûhely rövidfilmjei). De a Balra a nap nyugszik vagy a Nincsen nekem vágyam semmi lehetõségeit is nagyban befolyásolta a kópiaszám. 
Grunwalsky: Szerintem az is fontos, hogy most nõtt fel egy olyan közönségréteg, amely a saját világát még nem látta filmen, és szívesen nézi azokat a filmeket, amelyekben magára ismer. Kifejezetten érdekes lenne megnézni, hogy a Macerás ügyek – amely formailag komplikáltabb, mint a Moszkva tér, de ugyanahhoz a korosztályhoz szól – vajon ugyanúgy találkozik-e a közönséggel? 
Varga: Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Török Ferenc – három sikeres elsõfilmes az elmúlt évekbõl, három eltérõ karakterû rendezõ, hangvételben, stílusban, mûfajban erõsen különbözõ filmekkel: minél szélesebb a spektrum, annál jobban kiegészíthetik egymást. Fõleg, ha a régi, rossz reflexként elõtörõ közönségsiker kontra mûvészi presztízs sablont sem erõltetjük, kijátszva egymás ellen filmeket és alkotókat. 
A Moszkva tér sikere áttörést jelenthet. Végre ledõlt egy fal, lélektani értelemben is. Az elmúlt években a magyar filmet a közönség és a kritika egyaránt homályos, kicsit elvont és erõsen elitista területnek tartotta – mintha igazából nem is lenne kérdés, hogy miért pártolnak el a hazai alkotásoktól a nézõk. Ennek a helyzetnek a paradoxonja, hogy közben minden egyes filmet túlfeszített várakozás övezett: mintha egy sportolónak csak egyetlen dobása lenne – nem lehet hibázni, mert akkor ki tudja, mikor kap újabb lehetõséget. Nem a jó filmek hiányoztak, mégis mindenki eleve védekezõ pozícióban volt.
Elõször ennek a reflexnek kell megtörnie úgy a szakmában, mint a mozikban, és ha a falak ledõltek, mert legalább egy film meg tudta mutatni, hogy görcsök nélkül is lehet fogalmazni, és több tízezres közönséget nemcsak szalonvígjátékokkal elérni, akkor kezdhet kiépülni valami. A mostani közönség nem a forradalmi nagy stílusváltásokhoz és hullámokhoz szokott. Nemhogy a multiplexben, de az art mozikban sem. Újkonzervatív hullámban élünk. Egy-egy új dolgot, egy-egy úttörõbb rendezõt komolyan be kell vezetni. Mindezt ki kell találni, és meg kell tanulni.
A következõ kérdés talán az lesz, hogy mi a helyzet a zsánerfilmekkel, amelyeknek komoly és közös élményanyagra kell épülniük. Az elmúlt években a fiatal filmes mûfaji kísérleteket a pálya szélérõl, független, vidéki mûhelyekben dolgozó alkotók (Dyga Zsomborék, a dunaújvárosi Cruel Word Team) kockáztatták meg. Inkább kuriózumként hatottak, és vagy a parodisztikus szemlélet miatt eleve nem vállalták a tiszta mûfajiságot, vagy a technikai akadályok miatt nem jutottak el a maguk közönségéhez. 
Schubert: Döntõ fordulat, hogy az elsõfilmes végre valóban fiatal filmest jelent, nem – mint az elõzõ évtizedekben – harmincas évei közepén, vagy akár negyvenes éveiben járó alkotót. A késleltetett pályakezdésben persze politikai sandaság is rejlett, a hatalom mindig fél a fiataloktól. A konzervatív fiatal – súlyos önellentmondás, még ha ismer is ilyet a történelem. Korszakváltás idején azonban fölöttébb ritka. Ha a korszellem kimerül, hitelét vagy érvényét veszti, azt a fiatalok nem szokták szó nélkül hagyni. Nem lenne szerencsés, ha ezen a meglepõ fordulaton átsiklanánk. Meglehet, konzervatív hullámban élünk, én mégis inkább azt mondanám, hogy a mai húszévesek többsége a konformitást éli meg lázadásként. Mintha azt mondaná: a szüleim, a nagyszüleim meg akarták váltani a világot, de ugyan mire mentek vele, én nem fogok belesétálni ebbe a csapdába, nem érdekel a világmegváltás, az eszmék, a politika (vagy ha mégis, csak mint az érvényesülés eszköze), elég nekem a saját kis világom, a saját karrierem, a saját filmem. Ez a bezárkózás nem a közös fellépésnek, nem az új hullámoknak kedvez. Csakhogy a világ – bármit gondoljunk is róla – hullámzik tovább. A történelem nemhogy nem ért véget, az ötvenes évek óta nem éltünk át ilyen drámai korszakot. Az utókor azonban nem a kortárs magyar filmbõl fog errõl értesülni, a filmekben nem sok nyomot hagyott az évtized. A majdani filmtörténész az elfojtások történetét írhatja meg.
Grunwalsky: A revelációt szerintem is az jelenti, hogy fiatalok csinálják az elsõfilmeket, és ezek a filmek technikailag profi, magas színvonalon jelenhetnek meg a mozikban. Az elmúlt években a pénzhiány miatt technikai kísérletekbe, elektronikára forgatott filmekbe és alternatív, low budget próbálkozásokba kezdtek. Ezek a munkák valóban nehezen jutnak el a mozikba. A mai fiatal közönség ugyanis elvárja a magas technikai színvonalat, mert a multiplexekben ahhoz szokott hozzá. A saját nemzedéki élményeit is profi színvonalon kivitelezett filmekben akarja látni. A mostani rendezõk új nemzedéke már kerekdedebb fogalmazásra törekszik, a stílusbeli útkeresés helyett inkább a klasszikus elbeszélõ formát választja. A nagy kérdés és probléma, hogy el akarnak-e jutni a saját élményei drámai megfogalmazásához. Mennyiben hajlandók tágítani a befogadási élmény határait, mennyiben hajlandók újfajta élményt létrehozni, belemenni a konfliktusok mély ábrázolásába – ez az igazi, éles kérdés ma még megválaszolhatatlan. Most inkább a moziélmény mint a közösségi élmény megjelenése dominál. Öt-hat-tíz évvel ezelõtt kvázi amatõr vagy avantgarde formában nyilatkozott meg a fiatal, útkeresõ filmes réteg. Ma általában jólfésültebbek a fiatalok filmjei, mint egy idõsebb, útkeresõ rendezõ munkái. 
Bakonyi: Ha azt vizsgáljuk, hogy ez a generáció magáról és magának készíti a filmjeit, akkor nem hagyhatjuk ki, hogy hová jár a mai fiatalság moziba. A multiplexekbe. Kétfelé szakadt a mozikultúra, a kommersz hálózat szinte kizárólag multiplexekbõl áll, a hagyományos mozik pedig mûvészmozikká avanzsáltak. Ha egy fiatal rendezõ filmet csinál, el kell döntenie, melyik csoporthoz akar tartozni. 
A Moszkva tér van annyira populáris, hogy a multiplex közönség is vevõ rá, egy hónap alatt ötvenezer nézõt vonzott, a Macerás ügyek finomabb munka, azt nem emészti meg a multiplexek kevésbé fogékony közönsége. Õk nem ehhez szoktak, nekik Hajdu Szabolcs filmje bonyolult. 
Grunwalsky: Magyarul, fiatal rendezõink kõkeményen szembesülnek azzal, hogy ha elkezdenek komolyan beszélni, akkor vesztenek a közönségbõl. Kevesebb lesz a nézõ, kisebb a siker. És akkor vajon hogyan tovább? 
Bakonyi: Mundruczó Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam semmi tavaly õsszel egy kópiával három hét alatt hétezer nézõt produkált. Annak ellenére hihetetlen érdeklõdés fogadta, hogy igencsak komolyan feszegeti napjaink súlyos társadalmi kérdéseit és utólag nagyon sajnálom, hogy nem volt módunk több kópiával elindítani, mert akkor talán sokkal nagyobb nézõszámot is elérhetett volna. A mostani környezet szerencsére egész más: az I love Budapest, a Moszkva tér és a Macerás ügyek is öt-hat kópiával indult el…
Grunwalsky: Magyar filmnek nem lenne szabad öt kópiánál kevesebbel moziba kerülnie. Éppen ilyen kérdésekrõl folynak a törvényelõkészítõ tárgyalások. De visszatérve magukra a filmekre: azon kívül, hogy megtalálni látszanak a maguk közönségét, mondhatjuk-e azt, hogy tematikai vagy stiláris szinten is újat hoznak a magyar filmbe? Olyan hangot, olyan kérdésfelvetést, ami másutt nem jelent meg, és egy új társadalom jele? Hozzák-e egy új világ hangulatát? Kifejezésben, humorban, hozzáállásban, bármiben?
Schubert: Új hangot, új érzésvilágot mindenképpen hoznak, új gondolati rendszert egyelõre nem. Ez a nemzedék mintha nem látná magát kristálytisztán. Nem csodálkozom, hiszen a fiatalok iszonyatos agymosáson mentek át – a világban mindenhol. Miközben a csapból is az folyik, hogy minden fiatal – “király”, nincs más dolga, mint parfümök és sörmárkák között válogatni, a valóságban sokuk már tizenévesen a szemétdombra kerül, reménye sincs hogy ledolgozza a hátrányát. A gazdaság olykor szigorúbban diktál, mint egy diktatúra, a mindennapi megélhetésért folytatott harc sokkal kíméletlenebb. Megtetézve azzal, hogy a sorsodért még csak a világot sem okolhatod, aki ma veszít, az – a média reggeltõl estig ezt sulykolja a fiatalokba – hülye, nem számíthat megértésre, sehol sem kérhet menedékjogot. 
Grunwalsky: Annak örülök, hogy miközben tíz éve ugyanazok ülnek a Parlamentben, ugyanazokat a lefáradt arcú politikusokat adják el új és újabb szerepekben és mûsorokban, mintha õk lennének a világ legfontosabb emberei – a médiának ez az õrülete, ez a politikai világ a fiatalok filmjeiben egy másodpercre sem jelenik meg. Ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy van bennük szuverenitás, és nem nyelték be a kefét. Nagy hiányérzet is van azonban bennem: tíz év óta minden kormány azt nyomja a mai fiataloknak, hogy nektek épül és szépül a világ, ugyanakkor ha megnézzük, hogyan élnek ezek a gyerekek, rögtön látható, hogy ilyen kiszolgáltatottságban és szorításban régen volt része fiatal nemzedéknek. És ennek a ténynek nyoma nincs az általam ismert alkotásokban. Ezt az élményt el akarják felejteni, le akarják fedni, nem akarják artikulálni – egyelõre.
Még valami nagyon fontos a fiatal filmmel kapcsolatban. A sok új film sok fiatal filmrendezõt is jelent. Számot kell vetnünk azzal, hogy mi lesz a középnemzedékkel: õk nem kezdhették idõben el a pályájukat, és ha ilyen tömegben jelennek meg a fiatalok, róluk egy idõ után azt fogják mondani, hogy már túl idõsek. Ez nem nemzedéki konfliktust jelent, hanem egy olyan problémát, amit a szakmának meg kell oldani.
Varga: Ez nemcsak a középnemzedékre igaz, hanem a mai fiataloknál fél generációnál idõsebbekre, az egy-két osztállyal elõttük végzett rendezõkre: Mispál Attila a rövidfilmjeivel számtalan díjat nyert, és még nem készíthette el az elsõ játékfilmjét. Bollók Csaba szintén kiugróan sikeres rövidfilmekkel nyitott, az elsõ játékfilmje azonban egy kópiával, szép csöndben elakadt a Toldi moziban.
Bakonyi: Félõ, hogy õk lesznek az elfelejtett nemzedék…
Schubert: Ez az új rajjal is megtörténhet. Kérdés, hogy lesz-e esélyük a folytatásra. Ahhoz már fogadóképes, kiszámítható, jól mûködõ filmgyártás, forgalmazás, filmfinanszírozási rendszer kellene, az pedig egy évtizede romokban hever. Egyetlen adat, amit nem lehet eleget ismételni, mert mindent elárul arról, hol áll a rangsorban a magyar film. 2001-ben ugyanúgy 420 millió körüli állami támogatás jutott a játékfilm készítésre, mint nyolc évvel ezelõtt, amikor a Magyar Mozgókép Alapítvány elindult. Ami azt jelenti – a reálérték csökkenése miatt – hogy ötödével kevesebb jut a játékfilmre. Egy ilyen katasztrófa-helyzetben illuzórikus a nemzedékváltásban bízni. Kisköltségvetésbõl nem lehet nagy generációt gründolni. 
Grunwalsky: Ráadásul most megint óriásira nyílik az olló a fõiskolát végzett és nem végzett rendezõk között. Hosszú ideig ennek a megkülönböztetésnek a felszámolásáért harcoltunk. Furcsa módon a színészek közül sokan lehetõséget kaptak a rendezésre, a többiek azonban, akik nem színészek és nem diplomás rendezõk, kezdenek megint karanténba kerülni. Ez nagyon rossz tendencia, és szorosan összefügg a technika kérdésével. A nem fõiskolát végzett fiatalok 35 mm-es filmre nem kapnak esélyt, nincs elegendõ pénzük, emiatt a kifejezésbeli és forgalmazási lehetõségeik eleve behatároltak. Az olcsóság, a low budget stratégia visszaüt. Ez pedig nagyon nagy vesztesége lenne a magyar filmkultúrának, hatalmas érvágás. Ebbe a hátrányos helyzetû csoportba fiatalok és idõsebbek egyaránt beletartoznak: a KVB, Szõke András ugyanúgy ide sorolható, mint Dyga Zsomborék. Megint elitfilmezés alakulhat ki, és sajnos személyesen sincs átmenet, nincs kommunikáció, újfajta arisztokratizmus jön létre. Pedig igenis van honnan tanulnunk. Látunk például fiatalokat a Celluloid Mûhelyben, akik az életüket teszik a filmkészítésre, ráadásul technikailag is képzik magukat, de nincs mögöttük fõiskolai végzettség. Úgy érzem, hogy a tõke vagy a közhangulat vagy a kuratóriumok bizalma nem nyílik meg feléjük. Ezen csak a szakma segíthetne.
Nagyon sokat számít a szakmai közvélemény. Rajtunk is múlik, észnél kell lenni, hogy a friss tendenciák kifuthassák magukat, ám segítenünk kell azt is, ami éppen szélárnyékba került. Talán az a legfontosabb, hogy minden nemzedék megfogalmazhassa a maga élményeit. A közönség fiatal és gyorsan cserélõdik, megköveteli az új és új szereplõket, élményeket, a szakma gyorsan akarja artikulálni magát, és ez a tempó az önfrissítéshez is nélkülözhetetlen. Nyitott kell, hogy legyen a szakma, mert akkor nem leszünk kiszolgáltatottak annak, hogy éppen milyen trend megy. 
Bakonyi: A nemzedékváltást finanszírozási kérdésnek is látom, hiszen amennyiben ezek a fiatalok ott dörömbölnek az ajtón, hogy filmet akarnak csinálni, az alapítványokon kívül senki nem fog milliókat bízni rájuk. Mindig ott motoszkál a fejemben a Blair Witch Project példája: azt a filmet igenis fiatalok csinálták, nagyon kis pénzbõl, amatõr technikával, mégis ki tudott törni a periférikus helyzetbõl, és kultikus siker lett. Az alkotóik pedig most már nyugodtan odaállhatnak a producerek elé, mert letettek valami fontosat és sikereset az asztalra. A lényeg tehát az, hogy borzasztóan nehéz nálunk kitörni, mert a kezdeményezés mögött komolytalanságot éreznek, ha nem a bevett, hivatalos mûhelyekbõl érkezik… 
Schubert: A Blair Witch sikerének nagy csapdája, hogy az alkotóik ugyan független filmesként lesznek elismertek, de ha esélyt kapnak a nagy stúdióktól, be kell állniuk a sorba. Az amerikai filmgyártás iszonyú sebességgel konformizálja a függetleneket. Ugyanez a veszély nálunk is fennáll. A multiplexben hamar megöregszik a fiatal filmes, mert ott csak a frissesség számít, a mai mozi nem ismeri a generációs sokféleség fogalmát, csak a fiatalok ízlését tudja és akarja eltalálni. A beszélgetés elején idézett Bálint György írás ettõl aktuális: a filmpiacon kíméletlen harc folyik alkotók, trendek, stúdiók és a nemzedékek között. A multiplexben az új rekord, a büdzsé, a nézõszám toplistáin elért jobb helyezés érvényteleníti a tegnapit. A mûvészet logikája más: hiányzik belõle a modernitás hisztériája, az álom a nagy, végsõ gyõzelemrõl, Homérosz éppoly modern, mint Jarmusch vagy Tarantino. Az art mozi hálózatban nincs nemzedéki csata, ott ugyanúgy el tudja fogadtatni magát Jancsó és Hajdu Szabolcs, mert egymásra épülnek a munkáik. 
Egy nemzedék akkor is elveszhet, ha jelen van a mozikban, de nem a saját élményeivel, a saját történeteivel. A magyar film két utolsó generációja, a hatvanas évek reformer nemzedéke, és a nyolcvanas évek ellenzéki Erdély–Bódy–Jeles avantgárdja azért hagyhatott maradandó nyomot a filmemlékezetben, mert volt saját világa. Mindkét generáció tagjai tudták, hogy mivel állnak szemben. A kilencvenes évek fiatalja nehezen képes megfogalmazni a helyzetét, nincs látható ellenfele. Ha gyõzött “a bársonyos forradalom”, a piacgazdaság, akkor idilli, fehér mobiltelefonos filmeket kellene csinálnia. Az utóbbi egy-két évben már felsejlenek egy kincstári optimizmustól fûtött kapreál körvonalai, és tartok tõle, hogy az uralkodó eszme ugyanúgy meg fogja találni a maga propaganda-filmeseit, ahogy ez történt az ötvenes években, és biztos, hogy fiatalok is szép számmal lesznek köztük. Egyelõre azonban a fiatal filmesek többsége mégsem annyira a boldogságtól tudna ordítani. De hogy mitõl szorong, honnan a rosszérzése, hogy talán mégsem egy diadalmenet részese, azt csak akkor tudhatja meg, ha bele mer nézni abba a vad örvénylésbe, ami itt és most százezrek sorsát forgatja. Erre egyelõre kevesen képesek és hajlandóak.
Grunwalsky: Hozzá kell tegyem, ahhoz, hogy az alkotók és alkotásaik természetes módon “kifuthassák magukat”, sokkal több forgatási lehetõség, több munkaalkalom kellene. Nagyon hiányoznak a televíziók, a tévés munkák, a különbözõ fikciós mûfajok. Az, hogy egy-egy mozifilm után az emberek gyakorolhassák a szakmájukat, tovább dolgozzanak. És nagyon hiányoznak a mozik. A vidéki mozik. Hogy ebben a “megváltozott” világban a fiatal rendezõk, de mások is, az egész országban a saját közönségükkel együtt alakíthassák ki a kortárs magyar filmet. Ehhez azonban (már megint ezt kell mondanom) olyan filmtörvény szükséges, amely megteremti ennek a változásnak a feltételeit.
 
Lejegyezte: Varga Balázs