Három Gyûrû ragyogjon a tünde-királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kõ,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyáját terelõ,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.
Egy Gyûrû mind fölött, Egy Gyûrû kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sûrû árnyak mezején.

Tolkien mítosz-regénye minden hatalmat megadott a képzeletnek, A gyûrûk ura rajongóit a film sem fosztja meg fantázia szabadságától.

Peter Jackson kemény fába vágta a fejszéjét: a korábban filmre-vihetetlennek vélt J. R. R. Tolkien-matériát, A gyûrûk urát vitte filmre. Még meghökkentõbb, hogy sikerrel tette: nincs keserû szájízünk, nem hangoztatjuk unos-untalan a regény elsõbbségét, felsõbbségét. (1978-ban Ralph Bakshi, az ismert animációsfilm-rendezõ is megbirkózott a feladattal: munkájára, inkább nagyra törõ torzóként, semmint az alapmû lényegét megragadó és hûen interpretáló alkotásra emlékeznek az annalesek.)  
Pedig A gyûrûk ura számos népszerûségi listát vezet, sokan „a huszadik század könyvének” tartják. A Tolkien-kultusz még a hatvanas években, a klasszikus ellenkultúra fénykorában indult be. A mindmáig akut kérdéseket (környezet-tudatosság, futószalag- és háborúellenesség) feszegetõ trilógia, akárcsak a 2001 – Ûrodisszeia, irodalmi jelképpé, életfilozófiák és szerepjátékok kiindulási pontjává vált. Generációk nõttek fel rajta, nemzedékek nevelkedtek Gandalf, Frodó, Samu, Aragorn, Elrond és a többiek kalandjain, minden idõk talán legbölcsebb és legtekervényesebb tündérmeséjén. Már, ha egyáltalán mesének tekinthetjük, merthogy – Jackson is ezt az oldalát hangsúlyozta ki – inkább mítosz: mítoszok és legendák végeláthatatlan láncolata. A fantasy-mûfaj alapköve, elsõ és túlszárnyalhatatlan remeke. A gyûrûk urával (s elõzményével, A szilmarilokkal) összevetve minden más fantasy utánérzésnek, B-szériás kópiának tûnik. Sõt, a legtöbb még annak sem, a mérce olyan magasra állította Tolkien. Az epigonok regényfolyamai olvashatatlanok, kisszerûek. A filmváltozat nem az.

*

John Ronald Reuer Tolkien (1892–1973) nyelvtudósként indult, az óangolba és az Arthur király mondakörbe temetkezett bele. Közben pedig – eleinte csak sajátmaga és szûkebb környezete szórakoztatására – kitalált tízezer évnyi fiktív történelmet, földrajzot, népeket, nyelveket, írásokat. A Szilmarilokban a világ teremtésével kezdte, a legõsibb lények, az elfek (tündék) ártatlan gyermekkorával az akkor még Beleriandnak hívott Középföldén, az istenek hívószavára történõ elvándorlásukkal a Halhatatlan Birodalomba. De már az idõ tájt is súlyos és sötét háborúk dúltak, Morgoth, a lázadó, s a hatalmat minden másnál jobban vágyó istenség akaratából. Õ mérgezte meg az õsszépséget, õ szította a viszályt a tündék és az istenek között, õ rabolta el Feanor, a legfõbb kovács drágaköveit, a szilmarilokat. Hogy visszaszerezzék azokat, Feanor és a tündék többsége az önkéntes számûzetést, és a Halhatatlan Birodalom urainak haragját választva visszatértek Középföldére, majd reménytelen harcot indítottak Morgoth ellen, akinek Szauron, A gyûrûk urának Sötét Hatalma csak szolgája volt. Ekkoriban léptek színre a halandó emberek is, belekeveredve a tündék és a démoni erõk gyilkos háborújába. Végül az istenek megszánták a számûzötteket, és hathatós segítségükkel megdöntötték Morgoth birodalmát. Nagy árat fizettek érte: szinte egész Középföldét víz temette maga alá, a legtöbb tünde herceget megölték, túlélõnek és a hõsi múlt mementójának az egyetlen Galadriel úrnõ maradt. Ekként zárult az Elsõ Kor, s, bár gyõztek az Igazak, a gonosz feletti diadal csak intermezzónak minõsült, hiszen Szauron is átvészelte a bukást. A tündék pedig fokozatosan eltávoztak e földrõl, vissza a Halhatatlan Birodalomba, emberekre hagyva terepet és hatalmat. A két nép utolsó szövetségét a Másodkor végén kötötték, a Hatalom Gyûrûjét, az Egyetlent titokban kikovácsoló, majd büszkén hordó Szauron ellenében. Ugyan legyõzték, de a fõ rosszat, magát a Gyûrût nem pusztították el…
Mindezek a – filmben (a Gyûrû „elõtörténete” kivételével) nem tárgyalt – események a Harmadkor végének állandó hivatkozási alapjai, a “mélyréteg”, az egykori dicsõség megidézése, a titkos tudományok pillérei. A legfõbb tudományt Szürke (aztán Fehér) Gandalf, a varázsló, a Halhatatlan Birodalom küldötte, Tolkien Merlinje és Prosperója birtokolja, õ vezeti a Jók seregét a Sötét Úr ellen.
Ekkor lépnek színre a kicsik, a legkisebbek és leggyengébbek, a hobbitok: a Gyûrût megtaláló Bilbó, majd unokaöccse Frodó, a leendõ Gyûrûhordozó, és hû társai…

*

A történet a hobbitok barátságos Megyéjében, egy, a környezõ világtól szinte hermetikusan elzárt, miniatûr Édenben kezdõdik. Minden zöld, kristálytiszta a víz, ózondús a levegõ, mintha a sokszor megénekelt Rontatlan Természetben járnánk. Tolkien az idillt, a technológiát negatív célokra felhasználó, az életet mesterségesen és szándékosan megcsúfító Mordorral, Szauron birodalmával, másrészt az árulóvá lett mágus, a hajdani Drakula, Christopher Lee által alakított Szarumán komor fellegvárával ellenpontozza. De a gonoszok még teremteni se tudnak a Jó nélkül: undorító és ocsmány szolga-katonáik, az orkok prototípusait, elfogott tündéket megcsúfítva és szétkínozva hozták valaha világra. Jackson nem túlozza el az ork-ábrázolást, nem viszi el a horror felé a mítoszt, a szörnyszülemények még a hihetõ és elképzelhetõ határain belül mozognak. Sõt, a tündék se olyan megfoghatatlanul szépek, mint Tolkien írásaiban. Szépek ugyan, de ez a szépség még idõhöz (bár tovatûnõ idõhöz, a hõsi régmúlthoz) is köthetõ. Középföldérõl korábban azt állították az önkéntes szakértõk, hogy nincs anyagi valósága. Jackson rájuk cáfolt – a legkorszerûbb számítógépes trükk-technika segítségével megteremtette a hiteles Tolkien-világot. És persze hús-vér alakokkal is, hiszen filmje hõseinek többsége, kiváltképp Frodó és Aragorn drámai jellemfejlõdésen megy keresztül. A szereplõk nem tézisfigurák, még a nagyon markáns Galadriel és Arwen se azok. Szarumán hiába ravasz és agyafúrt, bölcsességét önzõ céljaira használja fel. Ráadásul nem is sejti, hogy csak eszköz Szauron kezében. Kisstílû intrikus, semmi több. Akár a huszadik századi történelem szereplõje is lehetett volna…
Hogy a Megye idilljét (és Középfölde sorsát) mentse, a jólelkû, de korántsem hõsi álmokon nevelkedett Frodó a rábízott Gyûrûvel a mellényzsebében, elhagyja otthonát. Nincs egyedül, leghûbb társai (és egyben a film legbohókásabb figurái) vele tartanak, életüket és vérüket áldoznák érte. Mindannyian önként vállalják a veszedelmeket, az együgyû falusi legénykék igazi hõsökké avanzsálódnak. Hiába hisszük, látjuk gyengének õket, valójában az esendõ hobbitok a legerõsebbek, csak õk képesek végrehajtani a nagy küldetést. A hétköznapi élet apró-cseprõ örömeihez, bánataihoz szokott, de a súlyos létkérdéseket is mindig földközelbõl, s kellõ humorral kezelõ kisemberek. 
Lépésrõl lépésre tudatosul bennük a feladat súlya, s ezzel a folyamattal párhuzamosan, a dramaturgiába is egyre több suspense-elem vegyül: éjfekete lovaikon felbukkannak a gyûrûlidércek, hogy kézre kerítsék a Gyûrû újdonsült urát, könnyû lenne élni a Gyûrû mindenható hatalmával, Frodó azonban újra és újra ellenáll a csábításnak. Sûrû erdõkön és kietlen vidékeken át folyik a hajsza, miközben egyre sötétebb színek és tónusok uralják a képmezõt. Elrond, a tünde Völgyzugolya csak ideiglenes menedék, hiába szépséges, hiába otthonos, inkább a múlt emléke, utolsó sziget az egyre idegenebb és ellenségesebb világ közepén. Ugyanez vonatkozik a Frodót próbára tevõ Galadriel úrnõ, a Lelkek Királynõje bûvös erdejére, Lothlórienre is. Az elvesztett aranykor nem térhet vissza.
Völgyzugoly és Lothlórien között kovácsolódik össze A gyûrû szövetsége (mely egyben az elsõ film és az elsõ kötet címe is, a másodiké A két torony, a harmadiké A király visszatér). Útjuk Mordor felé vezet, mert a Gyûrût csak ott lehet megsemmisíteni, ahol létrehozták: a Végzet Hegyének fortyogó vulkánjába hajítva pusztíthatják el a mindenkori tulajdonosát emberfeletti hatalommal kísértõ varázseszközt. De addig embert, hobbitot próbáló akadályokon kell átverekedniük maguknak a hõsöknek, hófútta, jégmarta hegycsúcsok hágóin, ijesztõ magasságok és mélységek között szédelgünk, majd alábukunk a hajdani törp-birodalom, Mória félelmetes kazamatáiba. Romok és pusztulás mindenütt, miközben a föld alatti oszlopcsarnokban a film legszuggesztívebb képsorai peregnek. 

*

A gyûrûk ura a Jó és Rossz – mitikusan felnagyított, de azért még valóság-alapú –háborúja. Hõsi ének barátságról, hûségrõl, bátorságról, pokoli próbákat kiálló szerelemrõl. Tolkien hatalmasan hömpölygõ regényfolyama azonban nemcsak a szóval, mesével  teremtés nagy – és sikeres -- kísérlete, A gyûrûk ura legalább annyira a kísértések könyve is: a Gyûrû kísértéséé. Vagy inkább a belénk kódolt hatalomvágyé, nagyravágyásé amely a legnagyszerûbb varázseszközt is a pusztítás eszközé teszi. A Gyûrû az ártatlanok ujján is a Gonosz eszköze marad. Tolkien világában a cél sohasem szentesíti az eszközt. Gyõz a Jó, de ennek a gyõzelemnek óriási, tragikus ára van: a világból elillan, örök idõkre távozik a Szépség, s ami utána marad, csak silány másolat. Nem költenek többé tündérmeséket, a tündék hajóra szállnak, s elvitorláznak a Halhatatlan Birodalom felé. Merlin és Prospero is velük tart.
Magunkra maradtunk.

A gyûrûk ura – A Gyûrû szövetsége (Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring) – amerikai-új-zélandi, 2001. Rendezte: Peter Jackson. Írta: J.R.R. Tolkien regényébõl Frances Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson. Kép: Andrew Lesnie, Zene: Howard Shore, Enya. Szereplõk: Elijah Wood (Frodo Baggins), Ian McKellen (Gandalf), Viggo Mortensen (Aragorn), Sean Bean (Boromir), Orlando Bloom (Legolas), Sean Astin (Sam), John-Rhys Davies (Gimli), Christopher Lee (Saruman), Hugo Weawing (Lord Elrond), Liv Tyler (Arwen), Cate Blanchett (Galadriel).
Gyártó: New Line - WingNut. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 178 perc.