Amélie csodálatos élete
Városfogócska
Bori Erzsébet

Jeunet filmjének két fõszereplõje van: Amélie és Párizs.

Amélie Poulain élete nagyjából ugyanolyan, mint az enyém, a tiéd, a miénk meg a többieké. Ha akarom, gyönyörû és fordulatos, csupa sejtelem és nagy ígéret. Ha úgy tetszik, dög unalmas és tök érdektelen, amit kár is végigcsinálni, hogy a végignézésérõl már ne is beszéljünk.
Mert mit lehet kihozni egy tõrõlmetszett petite-bourgeoise családból, egy kertitörpébõl, egy pincérnõi állásból, egy sor elrontott automata fényképbõl, amit alig is lehet megkülönböztetni a sikerülttõl? Mi keltheti fel a figyelmet egy hipochonder trafikosnõ, egy húsz éve otthagyott házmester vagy egy sokat megélt bisztrótulajdonos hölgy iránt?
A helyes válasz természetesen a mozi és ragozott alakjai. Egy „de szép az élet” mûfajú mozi, s ez esetben a zsáner egyszerre fedi le a film tartalmát és formáját.
Jean-Pierre Jeunet eddigi, számontartásra érdemes munkásságát Marc Caróval párban követte el, mígnem – a Delicatessen és Az elveszett gyerekek városa után – levált rendezõtársáról és szólókarrierrel próbálkozott, elsõ lépésben hollywoodi bérmunkával (Alien 4). Most pedig elérkezettnek látta az idõt, hogy visszatérjen az óceán innensõ partján hagyott francia konyhába és a hozzá csatlakozó, jól ellátott spájzba. Ha Jeunet odahaza fõz, nem kell a szomszédba mennie alapanyagért, fûszerekért, receptkönyvért.
Az Amélie csodálatos életének két fõszereplõje van: a hõsnõ maga – egy újabb tüneményes kis barna (Audrey Tautou), akikbõl, úgy tûnik, kimeríthetetlen készletek vannak Galliában – és maga Párizs. Láttunk már ezer ibuszos filmet a híres városról, úgy bennszülöttek, mint lelkes külhoniak rendezésében, sõt arra is akad nem egy példa, hogy lehet ezt (a párizsi filmet) nagyon jól is csinálni. Én Rohmerre esküszöm, de meg kell hagyni, Jeunet is ügyesen keveri a színt. Mellõzi az ordas turista látványosságokat, hátat fordít az Eiffel-toronynak és beveszi magát a Montmartre negyedbe. Itt helyi lakosnak álcázva magát, ki otthonosan mozog a lakás (kicsi bérlakás, fönt az ötödiken), munkahely (tipikus párizsi kávéház), a piac, a metró, a pályaudvar (Gare du Nord) és a csatorna (Saint Martin) között, de nem feledkezik meg azokról sem, akik egy bankrablásszerû, buszonalvós társasútnál messzebbre hatoltak már Párizsban, vagy ismerik az idevágó mozgóképeket.
Már most, ami a mûvet illeti, az a már említett „szép az élet”-tematikán túl komédia, románc, tündérmese és – élõ szereplõket animáló – rajzfilm, sok zenés klippel. Egymást érik a vizuális és dramaturgiai ötletek, olyannyira, hogy a nézõ egy idõ után elpilled, és azt kívánja, bár ne laknának olyan sokan abban a bérházban, akikkel folyton történik valami, bár megelégelné már Amélie a szõrös szívû zöldséges szívatását, bár térne már vissza a kertitörpe világkörüli útjáról, bár összekapná végre magát az élhetetlen szerelmest adó Mathieu Kassovitz, levágva egy-két-három kanyart a találkozáshoz vezetõ hosszú és módfelett kacskaringós útból. Ha azonban sikerül leküzdenünk a film fele, kétharmada táján mutatkozó lankadást, egészen felvillanyozva keveredhetünk ki a moziból. Az Amélie pörgõsen, jó humorúan, lazán francia vagy franciásan üde, szókimondó és kispályás, mit sem akar tudni a nemzeti filmgyártás identitásproblémákkal vívódó, a nagy hollywoodi gólemmel élethalálharcoló vonulatáról.
Azt meg ki merné tagadni, hogy nekünk is jól jön két óra kacsázás a Saint Martin-csatorna partján ebben a bús, talibántos világban?

Amélie csodálatos élete (Le fableux destin d’Amélie Poulain) – francia, 2000. Rendezte: Jean-Pierre Jeunet. Írta: Guillaume Laurant és Jean-Pierre Jeunet. Kép: Bruno Delbonnel. Zene: Yann Tiersen. Szereplõk: Audrey Tautou (Amélie Poulain), Mathieu Kassovitz (Nino Quincampoix), Dominique Pinon (Joseph), Isabelle Nanty (Gorgette), Rufus (Amélie apja), Urbain Cancellier (A fûszeres), Arthus de Penguern (Hipolito), Yolande Moreau (A  házmesternõ). Gyártó: Victoire / Tapioca / France 3. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 120 perc.
 

http://www.filmvilag.hu