Shaolin Soccer
Akciógól
Wostry Ferenc
Chow Sing Chi úgy játszik a nézõvel,
mint focista a labdával.
A kilencvenes évek derekán, kedvenc kínai videótékám
dohosan regényes rejtekén a tékás felém
fordult, és hamisítatlan kantoni svunggal az egyik kazettára
mutatott.
– Chow Sing Chi? – kérdezte. Beletelt egy percbe, mire rájöttem,
mit akar. Mikor végre leesett a húsz fillér, savanyú
pofával nemet intettem.
Chow Sing Chi (vagy ahogyan akkor hívta magát, mikor
még nyugati karrierrõl álmodozott: Stephen Chow) neve,
köszönhetõen az akkoriban szinte egyetlen ázsiai
filmenciklopédiaként közkézen forgó Tom
Weisser-féle Asian Trash Cinemának, rettenetesen rosszul
csengett a fülemben. A könyv – illetve az azonos címû
magazin – Chow filmjeirõl a létezõ legelmarasztalóbb
hangnemben értekezett, halmozva az olyan jelzõket, mint infantilis,
bárgyú vagy gyengeelméjû. Bár az évek
múlásával, és Chow késõbbi munkáinak
növekvõ népszerûségét tapasztalva
Weisser felülvizsgálta nézeteit, epés megjegyzései
évekkel vetették vissza a folyamatot, amelynek lezárásaként
a világ végre leborulhat Chow Sing Chi zsenialitása
láttán.
Mert le kell, kár halogatni.
Chow Sing Chi a jellegzetes kínai humor, a mó laj tau
messiása. A kifejezés szó szerint értelmetlent
jelent, ám semmiképpen sem pejoratív értelemben.
Bizonyos szempontból a mó laj tau az esszenciálisan
posztmodern, összegyurmált vicc-mûalkotás: az
összes ismert – és a nyugati „civilizáció” (ha!)
számára ismeretlen – humorfajta, a verbális és
a testi, a gyermeteg és a rendkívül intelligens, az
agyondumált és a slapstick – ideális esetben – szórakoztató
egyvelege. Chow, a kilencvenes évek eleje óta töretlenül
felívelõ karrierje során szinte – néhány
korai akciófilmtõl eltekintve – csak mó laj tau-filmekben
játszott. Emiatt, mivel Hongkongban mindig is a vígjátékok
bizonyultak legnépszerûbbnek a mozipénztáraknál,
ha megkérdeznénk akármelyik ottani lakost, kicsoda
a városállam legnagyobb sztárja, hiába is várnánk
Chow Yun Fat vagy Sing Lung (mifelénk Jackie Chan néven fut)
nevére. A válasz Chow Sing Chi lenne.
A mó laj tau-filmek, köszönhetõen a rengeteg
nehezen lefordítható verbális poénnak, a kínai
nyelvterületen kívül képtelenek voltak komolyabb
sikert elérni – Chow nagy bánatára, aki sosem rejtette
különösebben véka alá a hollywoodi karrier
iránti vágyát. A Shaolin Soccer, többek között,
ezért is különbözik eddigi filmjeitõl: a szokásosnál
jóval kevesebb benne a lefordíthatatlan szójáték,
ugyanakkor a verbális poénok ütõsebbek, mint
általában, rendszerint szorosan kapcsolódnak a látványhoz,
megkönnyítve ezzel a kínai nyelvet kevésbé
értõk – vagy az (egyelõre csak angol) feliratokat
lassabban olvasók – mûélvezetét. Ám ez
csak egyik oka annak a döbbenetes sikernek, amelyet a Shaolin Soccer
nyár közepe óta, mint holmi veszettséggel beoltott
sáskahad, Ázsiában (és nemsokára nyugatabbra
is – az egyik nagy forgalmazó jövõre mutatja be a filmet
az Államokban) arat. Van valami ebben a káprázatosan
megírt, megrendezett és eljátszott filmben, ami minden
amerikai vagy európai társából hiányzik.
Spiritualitás.
Aranyláb (Ng Man Tat; Chow Sing Chi állandó komikustársa,
sidekick-je) fiatal korában több mint ígéretes
futballista volt, ám miután eladott egy meccset, a pályára
beözönlõ tömeg egy életre sántává
nyomorította. Ma már csak mint a fociliga elnökének,
Hungnak (Patrick Tse) a csicskása tengeti napjait, mindenki beletörölheti
a lábát. Mikor rádöbben, hogy annak idején
éppen Hung volt az, aki a tömeg tudomására hozta
a bundát, depressziója eléri a mélypontját.
Hongkong utcáit járva, magában bosszút esküdve
õrült módra motyorászik. Megtorpan egy kirakat
elõtt, amelyben a kiállított tévék éppen
meccset közvetítenek. Az egyik különösen szép
akció után valaki a háta mögül megjegyzi:
„Ez is gól?”
Legyõzhetetlen Acélláb (Chow Sing Chi) ex-shaolin
pap, jelenleg tróger. Mikor Aranylábnak elege lesz az idegen
nagyképûnek tûnõ hantázásából,
és feléje hajít egy üres sörösdobozt,
azt Acélláb egyenest az ûrbe rúgja! Aranylábat
ez még nem gyõzi meg, és csak az ezt követõ
néhány nap elképesztõ eseményei után
dönt úgy, hogy hallgatnia kellene a több mint lelkes szerzetesre,
aki a shaolin kung-fu-t – az elõbbit népszerûsítendõ
– a futballal szeretné ötvözni. A duó felkerekedik,
hogy összerántsák a mesterük halála óta
szétszéledt papneveldét, és megmutassák
Hung Gonosz Csapatának (tényleg így hívják
õket!), hogyan kell igazán nagyot rúgni…
Mikor pedig a shaolin gárda pályára lép,
felsírnak az árvák! A hongkongi humoristák
elitje, legtöbbjük éppen Chow saját kabarétársulatából
„pályára állítva”, alkotja a sárga tizenegyet,
kivétel nélkül olyan karakter, akikrõl a büdös
életben nem gondolnánk – ellenfeleikkel egyetemben, ami részükrõl
óriási hiba –, hogy akár csak luftot is tudnának
rúgni. A film összes, tõlük független poénja
is szenzációs. Az a rész, mikor a Chow dalától
minden szociális kötöttség alól felszabaduló
tömegek tökéletesen megkoreografált kartáncot
adnak elõ, már most az évtized egyik legemlékezetesebb
jelenete. Egészen nyilvánvaló filmparódiák
is dúsítják a történést, a film
hülyét csinál olyan amerikai sikerekbõl, mint
a Ryan közlegény, az Ál/arc, de a Tigris és Sárkányt
sem kíméli. Elsõ Testvér, aki „leszerelése”
óta egy night club ügyintézõjeként tengeti
napjait, csak azért élte túl, amint fõnöke
napi tíz-tizenöt üveget szétcsapott a búráján,
mivel magáénak mondhatja a „Vasfej” technikát, ergo
nála jobban senki sem tud fejelni. Második Testvér,
a kapus, amellett, hogy kitûnõen véd, egyben Bruce
Lee kiköpött hasonmása. Kistestvérnél pedig,
aki uszkve kétszáz kilót nyom, nincsen a pályán
gyorsabb senki. És így tovább: a csapattagok mindegyike
elképesztõ arc – ám mikor felvillantják képességeiket,
megakad a lélegzet és leesik az áll.
Ennek ellenére a Shaolin Soccer nem tartozik a fanatikus focidrukkereknek
ajánlott filmek közé (õk nem is nagyon szokták
szeretni), ugyanis az egész filmben, a teljes két órás
„futamidõ” alatt talán nincs olyan passz, csel vagy gól,
amely ne lenne komputergrafikával megsegítve. A Shaolin Soccer
meccseinek semmi közük a valósághoz, inkább
a mangák õrült, látványosan eltúlzott
konfrontációit idézik. Emitt az egyik kapura rúgás
változik tûzgolyóvá, amelybõl bömbölõ
oroszlán ugrik elõ, amott pedig a pálya talaját
gyûri hullámosra egy erõsebb belemenés. A játékosok
wuxia-módra repülnek tíz-húsz métereket,
légiharcot vívva az ellenféllel. Az effekteket Hongkong
leghíresebb, filmes kütyülésre specializálódott
cége, a Centro Digital készítette, amely korábban
olyan ázsiai sikerekben mûködött közre, mint
a Storm Riders vagy Tsui Hark animációs filmje, az Old Master
Q. Míg Hollywood komputergenerálta effektjei a legtöbb
filmet tönkreteszik kiforratlanságukkal, a Centro Digital színpompás
kavarása kimondottan segíti a dramaturgiát.
Bûn lenne elfelejtenem külön kiemelni a Shaolin Soccer
legnagyszerûbb színészi alakítását,
amelyet Vicki Zhao-nak köszönhetünk. Írhatnám,
hogy ez a gyönyörû lány, aki a film teljes hosszában
borzalmas sminket visel – aminek persze oka van! – szerepe szerint a kitaszítottság,
a szomorúság, végül pedig a felhõtlen
öröm teljes mimikai eszköztárát tökéletesen
és a lehetõ leghihetõbben használja, és
hogy alakítása Oscart érdemel – ám mindez a
dicséret még töredékét sem adná
vissza annak a csodának, amit Vicki Zhao mûvel.
Chow Sing Chi csak egy hajszállal marad el mögötte.
Mr. Mó Laj Tau, aki utolsó filmjeiben (God of Cookery, King
of Comedy) halmozta a jobbnál jobb alakításokat, a
Shaolin Soccerben már egyenesen Robert De Niro babérjaira
pályázik: nemcsak hogy színészi játéka
tökéletes, de Dühöngõ bika-módra ki
is gyúrta magát, elvégre egy shaolin szerzetesen nem
áll jól a háj. Mozdulataiból árad az
edzés okozta felszabadult energia; mozgása, járása,
harcmozdulatai ruganyosak, õ a megtestesült, szelíd-vicces
harci gép. Tiszta a szíve és a feje: tudja, mit akar,
missziója világos. A futball – amely a filmben a világ,
illetve a világhír metaforája – segítségével
régi értékeket, az emberi jóságba vetett
hitet és shaolin tudást hint szerteszét. Bölcs
és cool egyszerre, Chow Yun Fat óta nem volt a hongkongi
mozinak része hasonló karizmában.
A Shaolin Soccer úgy játszik a nézõvel,
mint focista a labdával: a levegõbe emeli, repíti.
Olyan vígjáték ez a film, amely majdnem-gesamtkunstwerk.
|