A Titanic szobalánya
Aranygolyók
Reménytelen gyilkosok
Jay és Néma Bob visszavág
A Fekete Tigris könnyei
Ne szólj száj
Human Nature
Banditák
Aranybánya
Atlantisz – Az elveszett birodalom

La femme de chambre du Titanic – spanyol-francia, 1997. Rendezte: Bigas Luna. Írta: Didier Decoin regényébõl Cuca Canals és Jean-Louis Benoit. 
Kép: Patrick Blossier. Zene: Alberto Iglesias. Szereplõk: Oliver Martinez (Horty), Romane Bohringer (Zoe), Aitana Sanchez-Gijón (Mary), Didier Bezace (Simeon). Gyártó: Castelo Agra/La Sept/Iglesias/FR2/Tornasol. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 100 perc.

A boldog békeidõk alkonyán egy fiatal francia vasmunkás jutalomúton megtekinti a Titanic londoni indulását. Elõzõ este a szállodában gyengéd kalandba keveredik. Perfektálatlan erotikai eset, másnap pedig a sors máris elragadja a varázspartnert, minthogy ez tagja a hajószemélyzetnek. Az elszakadást követõen a munkásból odahaza folklorikus elõadómester, késõbb színpadi showman válik. Minden fellépésén élete 1912-es, rendkívüli eseményét tárja közönsége elé, továbbszínezve, kikerekítve, idõvel már grandiózus regévé konstruálva, segédek és masinéria alkalmazásával. A halottnak hirdetett kedves felnagyított arcmását a mûvész kultikus emblémaként hordozza körbe az országban. Így azonban az eredeti személy, aki egyike a Titanic megmenekítettjeinek, egyszer csak elõlép és jutalékra tart igényt. Melyik az igazi, a fellegekbe nõtt régi Benedicta vagy a mai kokott? Amelyikért a mûvész ölni kész.
A regény, amelybõl az új Bigas Luna-film készült, a fent ismertetett cselekményvázhoz képest elõreláthatatlan többleteket is nyújt. Nem hiányoznak belõle azok a motivikai vegyhatások, kibontakozó tematikai társítások, amelyek az elbeszélõi mûvészetet teszik. Lunánál viszont újabban hiába lesünk efféléket. Pedig melodrámáinak menete, össze-összeálló alapfazonja sokáig mutatott valamilyen abszolút-filmi értéktartalmat; ennek már vége. Itt például „adaptál”, alig szervez olyan jelenetet, amely ne írót kívánna inkább õhelyette. Zolai-naturalisztikus és szépelgõen kéjenc pillanatok váltakoznak ihletettebb humoros-realisztikus részletekkel, kellemes minõségû kivitelben, de makacsul jelentéktelen együtthatással és végül már kellemetlenül harmadlagos víziós melaszba veszejtve. Amikor nem kerül meglepetés a celluloidra, akkor leginkább a lángvágóval motorozó Tom Cruise-ok virulhatnak rajta. Konzumdarab minden olyan film, amely megfelel a prospektusának.

Bigas Luna „ibériai trilógiája” második darabjának fõhõse a kor gyermeke, az afrikai katonai szolgálata alatt építkezéseken dolgozó Benito Gonzales (Javier Bardem) elsõsorban „arany golyóit” veti be az „arany tojást tojó tyúk”, a gazdag családból származó Marta (Maria de Medeiros) megszerzéséhez, hogy építkezési vállalkozóvá lehessen, megépítendõ a világ legmagasabb felhõkarcolóját.
A macsó-mintapédány Benito a legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken romantikus Julio Iglesias-számokat zengedez – ez talán egyetlen emberi vonása és gyengesége. Nála minden élõlény az Ördög megrontásra váró tükörképe. A fölényes, fennhéjázó újbarbár kizárólag diszharmóniára törekszik: leigáz, kizsákmányol, eltökélten használja a vonzáskörébe kerülõket. A „küzdelem a létért” nála „élõsdiség a pénzért, önös érdekekért” – embertársai rovására. A mérték az elkorcsosult célokhoz: a sivárság perspektívája. Luna filmjében Maria Medeiros feleség-figurája az, aki „kis” mindennapi megsemmisülésekben omlik össze, neki még hiányzik a fény, a melegség; mindannak nem tudása, amire Benito rávette, a sátáni dõzsölés, a fájdalom nem akarása, ahogy a kevélység sötét árnyékában élve napról-napra mindinkább elveszíti igaz nõi mivoltát. Mire ráeszmél, hogy férje csak praktikus segédeszközt, sõt, ellenséget lát benne, akin diadalmaskodnia kell – Benito sziklákat rengetõ energiája is kimerül.
Emlékezet és szeretet. Szmara – valamikor ez az egyetlen õsi szó fejezte ki mindkettõt. Bigas Luna hõsei már nem emlékeznek a szeretetre.

Nyugat-Európa alulnézetbõl: prostituált kis vietnami lány, nagydarab fekete haiti utcai zenész, meg két kétes foglalkozású jóbarát, egy horvát és egy grúz. A két utóbbi kezdõ bérgyilkos, van egy portugál barátnõjük: õ sem felsõbb leányiskolát végzett. Mannheimben élnek, bár inkább vegetálnak. E háttér-helyszín olyan, mint minden európai iparváros hátsó kijárata: én e filmbõl csak csúfságát látom, úgy gondolom, a szereplõk is. Haldoklik a horvát bérgyilkos anyukája. A grúznak kellene megölnie jópénzért valakit, de fél, leissza magát, eltéveszti a célszemélyt, feladja. Véletlenül italt tölt a vietnami lány apukájának hamvait rejtõ szép kis hamvvederbe, s fenékig issza. Saját kérésére megöli a hosszan haldokló anyukát. Balfék bérgyilkosaink most a böhöm haitit bíznák meg a gyilokmunka elvégzésével, de az inkább önmagából áldoz fel valamit: kiveteti az egyik veséjét, hogy Ausztráliába mehessen vietnámi szerelmével. Így búcsúzunk tõlük. Talán mégis maradnak majd, és vegetálnak tovább; élnek, míg meg nem halnak.
Hideg német táj bolondos grúz ecsettel – nem a legrosszabb ötvözet. Ebben a hideg tájban melegszívû és elbutult figurák botladoznak: csak természetes, hogy egyikük sem német, még a meggyilkolandó célszemély is orosz emigráns. Felelõtlenség, sodródó hajlam, bizonytalanság, bánatosan idétlen tehetetlenség bénítja õket, inkább kótyagos áldozatok, mint szépjövõjû gyilkosok. Vetítés közben csak természetes, hogy Joszelianira gondolunk, s bizonyára rá gondolt a grúz rendezõ is. Világa kevésbé rokonszenves, mint a mesteré: sötétlõen szennyes benne az élet, hõsei legyintve és tunyán poshadnak bele; a környezet csúfabb, itt semmiféle igazi líra nem foganhat meg, még anti-líra is alig. A szereplõk nemcsak gyilkolni, de gondolkodni képtelennek látszanak, varázsuk csekélyebb, mint boltozatos butaságuk és életképtelenségük. Az ennek a szellemes és olykor még eredetiséget sem nélkülözõ filmnek a gyengesége, hogy mind a filmbeli figurák, mind az õket játszó színészek eléggé halványak – a vietnami lány karcos rajzú alakja, riasztó sorsa marad meg bennünk legtovább, a film igényes fekete humora is az õ jeleneteiben csendül erõsen.

A címben megjelölt személyek képregényhõsök. Pontosabban olyan képregényhõsök, akiknek képregénybeli életét Hollywood átlopni készül a film mûvészetébe: képregényfilmet forgatnak róluk. Persze nem velük, hanem filmszínészekkel. S persze õk is azok: filmszínészek. Csak játsszák, hogy nem azok, hanem képregényhõsök. Mégpedig tökös képregényhõsök: elindulnak Hollywoodba, hogy megakadályozzák önnön filmi metamorfózisukat, leszámoljanak az õket megfilmesítõ rendezõvel, az õket játszó filmszínészekkel, az õket kisemmizni próbáló producerrõl pedig leszedjék a nekik, életbeli mintáknak járó lét.
Ezt a megfilmesítés-ellenes hadmûveletet filmesítette meg Kevin Smith: filmje film a filmrõl, Hollywood Hollywoodról, anti-Hollywood anti-Hollywoodról (és keresztbe is: anti az eredetirõl, eredeti az antiról). Belepakolt minden paradoxont életrõl és mûvészetrõl, én és szerep többszörösre bonyolított rövidzárlatairól, a médiafikciót továbbfikcionalizáló más médiafikciókról, a filmes fikció köldöknézõ metafikcionalitásáról. Mindezt megszórta játékos önutalásokkal: a szereplõk idõnként kikacsintanak, sõt kibeszélnek a nézõtérre, jelzik a beavatottaknak, hogy film az egész, játék. S persze ugyanezek a beavatottak élvezettel ismerik fel a más filmekbõl vett idézeteket, a Majmok bolygójából, a Csillagok háborújából, a Batmanbõl, és még ezer más helyrõl egybehordott részleteket.
Tombol tehát a filmben az önreflexió. Pontosabban sokadik reprízét tartja: a legtöbb fogással már a 8 és 1/2-ben találkoztunk, amivel pedig nem, azt már Altman is csupán parodisztikusan merte alkalmazni 1992-es filmjében, A játékosban. Ezúttal egy napjainkra már tökéletesen kifáradt klisé paródiájának a paródiáját látjuk, de sajnos már ez is fáradt, hiába ment le vele a rendezõ szubkulturális kutyába, a Beavis és Buttheaddel bejelölhetõ világ sem élénkíti fel a közhelyet. De a viccek azért nem rosszak, a szöveg, noha kép- és szólamkészlete túlnyomórészt s meglehetõs egyhangúsággal a fellációs és anál-fallikus karakterû szexualitásé, szintén tûrhetõ, a filmen el lehet vihorászni.

Miként az olasz Cinecittának, a dél-kelet ázsiai álomgyáraknak is megvan a maguk vadnyugati film-verziója, sõt ezek elnevezése is a nagy elõdöt idézi: Bollywoodban curry western, a fénykorában évi 200 mûvet bemutató bangkoki filmvilágban pedig (egy helyi kagylólevesrõl) Tom Yum cowboyfilm néven kereshetik a moziétlapokon. Thaiföldön Peckinpah-t Mitr Chaibanchának, Leonét Ratana Pestonjinak hívják, a sziámi Sam Fuller pedig Chatri Chalerm Yukol néven ismeretes, és mellesleg a királyi ház tagja – aki pedig népszerû honfitársai helyett a kevésbé ismert nyugati mesterektõl ollózott össze elsõfilmet magának, az Wisit Sasanatieng, a hazai filmgyártás nemzetközi népszerûsítését megcélzó ifjú reklámrendezõ. Melodramatikus elemektõl túlcsorduló western-meséje Volt egyszer egy Vadnyugatot, Vad bandát reciklizál egy digitálisan pasztell-tónusúra színezett sziám operettvilágban, ahol a fõhõsöket mindig csupán egy hajszál választja el attól, hogy szenvedélyesen dalra fakadjanak.
Amennyiben A Fekete Tigris könnyei (amely eredetiben az árulkodóbb A Menny lesújt a banditákra címet viseli) újabb ezredfordulós kísérlet egy szilárd zsánerséma önreflektív felülírására, alkotója sajnos jócskán lemaradt a Jeunet, Luhrman, Raimi vagy a szöuli Lee Myung-see stílbravúrjaival fémjelzett élvonaltól: sem Warhol-nyomatokra redukált képi világa, sem középszerûen koreografált akcióbetétjei nem mutatják meggyõzõ jelét rendezõi kreativitásnak. Önfeledt túlzásai és gyakori kikacsintásai viszont élvezetes, némiképp szokatlan mûfajparódiát kínálnak az utóbbi idõk hollywoodi kínálatába belefáradt nagyközönségnek, újabb helyi színnel gazdagítva lassan bõvülõ palettánkat.

Bárki is állítja, nem hiszem el, hogy ugyanazt a filmvilágot látjuk ma is New Yorkból, mint AZ elõtt. Hogy Manhattan ugyanaz a hûvös acélsziget – nem szólva Hart Islandról –, ami felé az elbeszélés három irányból halad. 10 millió dollár a tét, a cirka 10 robotrepülõgépet magába záró drágakõ, egy 10 évvel korábbi fegyveres rablás tárgya. Hálaadás Napján térítik el Michael Douglas „200 dollár/óra pszichiáter” és családja pályáját a gyöngéd hétköznapoktól. Kislányát tetovált férfiak ragadják el, lábtörött, ám harcos felesége is életveszélyben kerül, miközben bûnözõk szabják az idõt. Az áruló, néhai rablótárs kamasz lányának tudatalja rejti a célhoz segítõ hat számjegyet, ezt kell kikanalaznia a doktornak. A bevilágított emlékezet utódot érhet. Reméljük hát, hogy a kettõs apaképet teljesítõ orvos igyekezete a feszítõ vágópontokon túl is egymáshoz illeszti a két gyermeket. Kérdéses, hogy az óramutatók szorításába került terapeuta abszolválhat-e ebédidõnyi rapiditással életet érõ mély merülést a tini lélek omladékaiban? Miután hamar kifogy a sokkba hatolás finom manõvereibõl, a gyógyász önkényes akarat érvényesítése következik: száguldás, visszasokkosítás a tetthelyen, küzdés kerti lapáttal a temetõben. Intenzíven zúdulnak a képek, klipritmusra dolgozik az adrenalin pumpa, míg a szirénák, helyszínelõk, életmentõk oltalmába nem jutunk. Az epilógus piros-kék csóvái azonban így, hogy a New York-i alkonyat sziluettjébõl hiányzik az ikertorony, már nem nyugtatnak. A sírgödör szélén meg is szólal a fõ rossz: életét se bánja, mivel visszabirtokolta a fontos követ, küldetése eredményes. Mi, akik maradunk, hogy vetünk véget erõszakos, pusztító meggyõzõdéseinknek? Ki vezeti le a vászonról a kriminalizált, globális amerikai önagressziót? Ki indítja el a szeretet stopperóráját?

Egy újabb kliprendezõ, aki a nagyjátékfilmeknél köt ki. A francia Michel Gondry elsõsorban Björkkel kialakított munkakapcsolata révén került a köztudatba (eddig hat klipet készítettek közösen), de olyan egyéb zseniális videókat is rendezett, mint a Cibo Mattónak a Sugar Water, a Daft Punknak az Around The World, a Foo Fightersnek az Everlong, a Chemical Brothersnek a Let Forever Be vagy legutóbb a Radioheadnek a Knives Out. Klipjeivel, reklám- és rövidfilmjeivel az 1999-es Titanic Fesztiválon is szerepelt, és ennek apropóján Gondry interjút is adott, amelyben készülõ elsõ nagyjátékfilmjére is kitért: „A film egy szakállas nõrõl szól, egy szõrös nõrõl, aki beleszeret egy tudósba, aki jó modort tanít az egereknek. Õk ketten találnak egy vad gyereket, elkezdik tanítani, és filozófus lesz belõle.” Nem meglepõ, hogy a forgatókönyv ugyannak az embernek a munkája, aki az utóbbi évek egyik legjobb játékfilmes bemutatkozásának, a szintén kliprendezõ Spike Jonze John Malkovich menet címû filmjének szürreális sztoriját is jegyzi: Charlie Kaufmanról van szó (aki Jonze mellett Gondry filmjének producere is). A fõszerepben pedig olyan színészek komédiáznak, mint Patricia Arquette, Tim Robbins és a vidám walesi vadember, Rhys Ifans.
Minden adott tehát egy újabb mestermûhöz, amivel Gondry a nagyjátékfilmre sikerrel átnyergelt klipmûvészek, David Fincher, Spike Jonze vagy Jonathan Glazer (Szexi dög) illusztris kis társaságába kerül… Ám a Human Nature valahogy mégis enyhe csalódást kelt. Pedig ez a szürreális komédia tele van verbális és vizuális poénokkal, sziporkázó jelenetekkel (Rhys Ifans például úgy viselkedik, mint egy életre kelt rajzfilmfigura), az erdõben játszódó jelenetekben örömmel fedezhetjük fel a Björk-klipek – elsõsorban a Human Behaviour és a Bachelorette – ismerõs képi megoldásait (sõt Patricia Arquette énekel is!), ám mindez nem tereli el a figyelmet Kaufman forgatókönyvének kidolgozatlanságáról (például az összecsapott befejezésrõl), és Gondry sem képes annyira kezében tartani az anyagot, hogy azt feledtesse.

Már egy ideje valami keserves igyekezetféle érezhetõ Barry Levinson munkáin. Rendezõi rentabilitásának bizonygatása egyre kínosabb mutatványokra sarkallja. Levinson nem tartozik a jellegzetes kézjegyû rendezõk közé, ami amúgy még korántsem a világ vége, elvégre Hollywood nagy, munka akad bõven. Csak ne lenne ez az állandó kényszer filmet rendezni! A hiba nem a saját élményanyagból gyúrt nosztalgia-mozikkal van (úgymint Diner, Avalon, Liberty Heights), sokkal inkább az életmûben jóval gyakrabban jelentkezõ mûfaji-próbálkozásokkal. Levinson ezekhez (sci-fi, thriller, gengszter-eposz) ugyanis nem ért, de nem riasztja a kudarc, és mindig akad egy balek, aki bedõl az egyszeri Oscar-díjasnak. A Banditák ezúttal arra adott alkalmat Levinsonnak, hogy a Butch Cassidy és a Sundance kölyök átdolgozását szúrja el. Hõseink – Willis, a sármos öklözõ és Bob Thornton, a hipochonder slemil – bankrablók, az a nagy trükkjük, hogy az akció elõestéjén becsöngetnek a mit sem sejtõ bankmenedzserhez, s miután családja körében eltöltötték az éjszakát, reggel munkába kísérik a megszeppent családfõt és kinyittatják vele a széfet.
A fiúk kedvesen bárgyúak, a légynek sem ártanának, hírük hamar terjed, népszerûségük gyorsan nõ.
Adott tehát, ötletszinten legalábbis, a screwball, a western-romantika és a mítoszteremtõ kisvárosi folklór ígéretes keveréke, amit azonban Levinson képtelen filmmé sûríteni. Bankrablóink és kényszerû szállásadóik összezártságából éppúgy hiányoznak a gegek, mint a két fõhõs egymás közti perlekedéseibõl. Alig valamivel sikerültebb a nõi szereplõ beiktatása: a fiúkat egymásnak ugrasztó excentrikus menyecske (Cate Blanchett) színrelépésével mindössze annyi történik, hogy ettõl kezdve nem kettõ, hanem három jobb sorsa érdemes színész tehetetlenkedik a vásznon.

A Lidércfény után újra Thomas Hardy egyik nagyregénye szolgáltatta az ihletet az angol filmgyártás reménységének, Michael Winterbottomnak. Winterbottom a BBC-re jellemzõ, hírhedten prezíc és távolságtartó, mondhatni szenvtelen stílusban rendez. Az eddigiekben sokféle mûfajjal és technikával kísérletezett, bátran felvállalható, de hiányérzetet keltõ filmográfiát épített. A Weydoni asszonyvásár átdolgozása jól illik ebbe a sorba: jólfésült, higgadtan átgondolt, igényes film, amelyben jellemrajz, tempó, hangulat és látvány hibátlan egységet alkot. Bátran elõvehetõ filmes kurzusokon, kiváló szemléltetõ eszköz, nagyszerûen lehet példálózni vele, de mit várhat a nézõ, akinek egy jelesre értékelt szakdolgozattól aligha esik le az álla.
Az általában józanul mérlegelõ Winterbottom ezúttal egész egyszerûen rossz hõsre tett. Dillon, Kingdome Come polgármestere ördögien nagyformátumú alak. Saját birodalmának igazságosztója, saját maga istene. Alkotásban és rombolásban nem ismer mást, mint a végleteket, saját végzete is ehhez foghatóan nagyszabású. A rendezõ ekkora vaddal nem bír el, Dillon nem az õ súlycsoportja. Erejébõl annyira telik, hogy emberi mércével nehezen mérhetõ hõsét beleszürkíti saját elegáns kis világába, melynek korlátjai nem esnek messze a tévéfilmekétõl. Winterbottom megöli a drámát, semlegesíti a tragikumot. Helyszín-választása pedig arról árulkodik, hogy pontosan tudta, milyen erõkkel kezd. Elvégre az Aranybánya a Vadnyugat lavina-veszélyes hegyvidékein játszódik

Újabb Walt Disney produkció, újabb látványos tündérmese, ideális családi program szünidei matinénak, például vasárnap délelõtt. A szokásokhoz híven, ezúttal is tobzódunk a technikai trükkökben, mind a háromszázhatvankettõ digitális effektusban, melyekrõl a Disney-história legnagyobb rajzfilmes stábja gondoskodott. Ilyenkor nemcsak felesleges, de mérhetetlenül sznob attitûd lenne azon merengenünk, hogy mennyire bugyuta a forgatókönyv, mennyire kiszámítható a végkifejlet, a karakterek mennyire kidolgozatlanok, és így tovább. Egyébként, amennyire kidolgozatlanok, annyira szórakoztatóak, néha olyan érzésünk támad, hogy egyikük-másikuk valamelyik Rejtõ-regény lapjairól ugrott át egy haknira a Disney-hez. Legalábbis az Atlantiszra induló, kutatónak álcázott, valójában kincsrabló expedíció személyzete. Közéjük csöppen okostojás hõsünk, Milo James Thatch, foglalkozását tekintve térképész és nyelvész, máskülönben az elsüllyedt kontinens szakértõje. A történet 1914-ben játszódik, az akkori New York geográfiai múzeumából siklunk alá tengeralattjárónkon, Szküllák és Karübdiszek között, izgalmas hangeffektusokkal fûszerezve, a régmúlt mesebirodalmába, egy rontatlan Édenbe. Atlantiszba, atlantiszi nyelven, melyet a film kedvéért hozott létre Mark Okrand, a Star Trek vulkánjának és klingonjának hajdani kiötlõje. Szerelem és ármány szövõdik, színpompás és ózondús díszletek között. Furamód, nem érzékeljük a XX. századi nagyváros és az õsidõk közötti törést.