Emancipáció Hollywoodban
Nõnem, hímnem
Hungler Tímea
A nõk féken tartásának vannak a csadornál
kifinomultabb eszközei is.
„Soha ne szólíts bébinek!”
Pamela Anderson – Barb Wire
Férfiszemszög
A feminizmus szó olvastán legtöbbünkben a választójogért
küzdõ harcos szüfrazsettek, az ötéves terv
túlteljesítésére törekvõ eltökélt
traktoroslányok, esetleg egy nõi body builder bajnokság
döntõ fordulójának képzete dereng fel.
Jóllehet a mozgalom, azt követõen, hogy a hõskorban
kivívta a nõk egyenjogúságát, az átpolitizált
külcsín felõl a feltáratlan belbecs felé
fordult, megkísérelve egy fallocentrikus, a férfi
értékrendjétõl átitatott világkép
kritikáján keresztül önmaga értelmezését,
vagyis azt, hogy más fogalmak és értékek bevezetésével
újraírja a nõt.
1968-tól az irodalom- és a filmkritika területén
feminista mûértelmezések sora látott napvilágot,
amelyek sajátos, nõi olvasatokat jelentettek. A nõi
teoretikusok (Julia Kristeva, Luce Irigaray, Judith Butler, Helene Cixous,
Shoshana Felman, Theresa de Laurentis, Laura Mulvey, Dorothy Dinnerstein,
Peggy Kamuf etc.) érdeklõdésének középpontjába
az irodalmi és filmes kánon, valamint a kánon által
addig figyelmen kívül hagyott mûvek nõi szereplõinek
helyzete, pszichológiája, viselkedése és ábrázolása
került. Létrejött a nõi olvasó/nézõ
fogalma, aki nemének tapasztalataira hivatkozva más, a megszokottól
eltérõ szempontokból közelített az irodalom-
és filmtörténet alkotásaihoz.
Nõként beülni egy mozielõadásra vagy
nõi rendezõként filmet forgatni természetesen
nem jelenti azt, hogy a nézõ biztosan „nõi filmet”
lát. Legtöbb nemtársamhoz hasonlatosan a szocializáció
során megtanultunk férfiszemmel és a férfiúi
értékrendet elfogadva szemlélõdni mind a könyvesboltok
polcai között, mind pedig a mozikban. Hiába a mainstream
klasszikus filmzsánere, a füzetes regény édestestvérének
tekinthetõ, „nõi filmként” címkézett
romcom (romantikus komédia) mûfaja, a filmek többségében
felbukkanó nõk a kilencvenes évek második felében
is a férfi tekintetek (Man’ Gaze) kereszttüzében formálódnak.
A feminista filmolvasatok arra mutatnak rá, hogy a mozik többsége,
tartozzon bár a kommersz vagy a mûvészfilm kategóriájába,
a férfi fõhõs szemén keresztül a nõt
sztereotípiákban látja és láttatja,
legtöbbször archetipikus nõi alakként megjelenítve
õt a vásznon.
Anyaként (Sztriptíz, Erin Brockovich, A második
legjobb dolog), (leszboszi) szeretõként (Showgirls, Az ördög
háromszöge, Fülledtség, Néha a csajok is
úgy vannak vele), (elvált) feleségként (Betty
nõvér, Elkülönítve, Csajok, Elvált
nõk klubja, Majd elválik, Terítéken a nõ),
esetleg a hollywoodi mainstreamben az utóbbi években elszaporodott,
független, emancipált nõként (Aludj csak, én
álmodom, Romy és Michele, Álljon meg a nászmenet,
Mint-a-kép, Bridget Jones naplója, A csábítás
elmélete), ezek elegyeként (független anya, céda
feleség, független, elvált leszbikus anya etc.), gyakorta
barát(nõi) társaságban, rokoni kötelékekben
ábrázolva õt (Az igazira várva, Csillagot az
égrõl, Szeress, ha tudsz, Nõi vonalak, A nagy dobás,
Elvált nõk klubja, Dr. T és a nõk, Gyorsbüfék,
gyors nõk).
Spike Lee Girl 6 – A hatodik hang címû filmjében
az állástalan színésznõ a férfi
vágyakozó tekintetéhez igazodva változtatja
mind küllemét, mind pedig mentalitását. Miután
egy szereplõválogatáson még Quentin Tarantino
kedvéért sem hajlandó megválni a melltartójától,
a színészi munka egy sajátságos formáját
választja, hatodik hangként elhelyezkedik egy szextelefon
társaságnál. Az életében bekövetkezett
változás azonban elhanyagolható, színésznõként
is a férfi rendezõk vágyaihoz igazodott azzal, hogy
különbözõ nõi szerepeket öltött
magára, és most sem tesz másként, amikor a
vendég dönti el, hogy éppen naiv iskoláslány,
fehérmájú boszorkány vagy megértõ
barátnõ legyen-e.
A férfi azzal, hogy az általa vágyott archetipikus
ideálra formálja a nõt, megfosztja õt az önálló
egyéniséggé válás lehetõségétõl;
Harper, a hamvas tinédzser (Sarah Polley) Stephen Rea, a fényképész
szemén keresztül tanulja meg vonzó nõként
látni önmagát a Guinevere címû filmben,
de idõvel rá kell ébrednie, hogy õ is csak
egy a Guinevere királynõk sorából: elõdei
és a mozi végén felbukkanó utóda mindannyian
a férfi tekintet tükrözõdései, ideáltípusok,
akiket a fotós saját vágyaihoz igazított azzal,
hogy mûvésznõket faragott belõlük.
Amazonok
A nyugati gondolkodás mindig ellentétpárokban
határozta meg legfontosabb fogalmait, a jelenlétet a hiány,
a létet a semmi, az igazat a hamis, az azonosságot a különbözés,
a nõt pedig a férfi függvényében definiálta.
A fogalmak mindegyikéhez, mint arra a feminista teoretikusok felhívják
a figyelmet, mindig valamiféle értékítélet
kapcsolódott, így vált lehetségessé
az, hogy a nõ hiányként, a férfi ellentétpárjaként,
alárendelt pozícióban honosodott meg a tradícióban.
A nõ mozgástere egy, a férfi értékrendje
által uralt világban a következõképpen
alakul(hat): (1) idomulhat az elvárásokhoz, és elfogadhatja
a rá kirótt nõi szerepek egyikét (esetleg ezek
variációját), (2) a freudi terminológiát
kölcsönvéve, megpróbálhat azonosulni az
agresszorral, vagyis maga is férfivá válhat, (3) szembefordulhat
a hatalommal, (4) kivonulhat belõle, vagy megpróbálhatja
azt, amire a teoretikusok nemtársaikat buzdítják,
(5) rátalálhat önmagára.
Az olyan filmekben, mint a G. I. Jane, a Sakáltanya, a Zaklatás
a nõ a hagyományos férfi szerepekkel kacérkodik;
a katonalány, a fõnöknõ vagy a mixercicák
történetében a közös vonás az, hogy
mindannyian férfi vonásokat öltenek magukra, melyeket
egy tökéletes, nõiesnek ítélt külsõ
megjelenés kompenzál. A Sakáltanya mixernõire
vagy Demi Moore-ra (Zaklatás) nem mondhatjuk, hogy ne volnának
szexisek, de mintha pont ezzel a külcsínnel igyekeznének
palástolni a valót; lelkük mélyén már
hímsovinisztákká, agresszívvá, rámenõssé,
érzelmeiket palástoló, a másik nemet szexuális
tárgynak, az élvezet forrásának tekintõ
macho transzexuálisokká váltak.
A beépített szépség rendõrnõje
küllemében elférfiasodott, akárcsak G. I. Jane,
aki a katonai kiképzés során elõször a
fejét borotválja kopaszra, és egyre alpáribb
szlengben fejezi ki magát, majd bizonyítva honleányi
elkötelezettségét, utolsó csepp vérét
is feláldozza a hazáért azzal, hogy megszabadul a
havibaj kellemetlenségeitõl.
Az elférfiasodott nõ kollaboráns, megbékélt
a hatalommal, de mivel maga is hatalomra tör, elsajátítja
a gyõztesnek hitt magatartás eszközeit. Az ellenkultúra
ezzel szemben nyíltan vállalja szembenállását
az uralkodó renddel, a nõ a bûnözés útjára
lépve szeletet követel a tortából, a férfi
által birtokolt elõnyökre és javakra pályázik
(Fülledtség, Az ördög háromszöge, A nagy
dobás, Magas sarok, alvilág, Néha a csajok is úgy
vannak vele).
Gus Van Sant utóbbi filmjében a Gumirózsa Szépségfarm
tehenészlányai saját mini államot alapítanak,
melynek vezetõivel a kormány mint veszélyes terroristákkal
kénytelen tárgyalóasztalhoz ülni. A szabadságért
folytatott
harcban a legtöbb cowgirl elesik, akárcsak A nagy dobás
fekete bankrabló lányai, akik sanyarú életkörülményeikért
az esélyegyenlõtlenséget kárhoztatják,
akcióikat pedig azzal ideologizálják meg, hogy csupán
azt a pénzt vették vissza az állam bankjaitól,
amely szorgalmuk folytán amúgy is megillette volna õket
(többségük a faji elõítélet következtében
elveszíti állását, egyikük kisgyermekét
az állam gyámság alá helyezi, míg a
banda másik tagjának a testét kell áruba bocsátania
ahhoz, hogy elõteremtse a továbbtanuláshoz szükséges
tandíjat).
Nyíltan hatalomellenes a képregényekbõl
a filmvászonra elõlépett nõi szakasz is: Tank
Girl 2033-ban a Víz és Hatalom embereivel áll szemben,
tankot lop, majd átáll a terrorista szervezet, vagyis a félig
ember, félig kenguru mutánsokból szervezõdött
Darabolók oldalára, Barb Wire pedig 2017-ben a II. amerikai
polgárháború veteránjaként segít
az ellenállók vezérét biztonságba helyezni.
Passzív ellenállás
A nõk többsége sem a férfival való
azonosulással, sem a sztereotípiákkal, sem pedig a
nyílt szembenállással nem tudván megbékélni,
önmaga ellen fordul. A feministák a nõ újradefiniálásában
fontos szerepet tulajdonítanak a testnek és az érzelmeknek,
melyek hagyományosan a férfi tekintetének és
elvárásainak megfelelõen formálódnak.
A (szépészeti) szabványnak alávetett nõi
test és a szocializációs elvárások tükrében
alakuló érzelmi élet a gátlások és
az elfojtások terepévé válhat, a hatalommal
a konfrontációt nem vállaló nõ azzal
lázad a kánon ellen, hogy pszichésen és fizikálisan
megbetegíti önmagát (Öngyilkos szüzek, Sue,
Fiona, Észvesztõ, Elkülönítve).
A pszichés zavarok legpregnánsabb megjelenési
formája az õrület, mely a fennálló fallocentrikus
rend alternatívája. Az õrült nõ gyógyultnak
akkor tekinthetõ, ha elfogadja a külvilág értékeit,
megtanul igazodni hozzájuk mind viselkedésében, mind
pedig a külsejében, és ez igaz megfordítva is,
az õrület bélyegét könnyen megkaphatja az
a nõ, aki elutasítja ezeket (Észvesztõ).
Todd Haynes Elkülönítve címû filmjében,
a fõszereplõ Carollal (Julianne Moore) látszólag
minden rendben, igazi babaszobában él, sztereotip álomfeleség,
aki hatalmas házat tart fenn, nyugalmát férje, nevelt
fia és a személyzet õrzi, kondíciója
megóvása érdekében fitness-centrumba jár,
barátnõivel traccspartikon vesz részt. A tökéletes
idill azonban Carol számára maga a pokol, kalodába
zárt teste és lelke fellázad a rákényszerített
nõi szerepek ellen: elõször az anyaság szimbólumára,
a tejre lesz allergiás, majd a nõiségét hangsúlyozó
kozmetikumokra (dauer, szem- és arcfestékek), aztán
pedig arra, aki tekintetével (Man’s Gaze) mindezek használatát
szelíden kierõszakolja tõle, a férjére,
akit akkor hány le, amikor az éppen öleli.
Carol a férfi által uralt és szabályozott
urbánus világot egy bioklinika kedvéért hagyja
el, visszatér az anyatermészetbe, ahol a biofarmon egy, az
anyaméhre emlékeztetõ formájú igluba
költözik, s itt azáltal születik újjá,
hogy képessé válik elfogadni új testét,
új érzéseit – vagyis önmagát.
Fehér tinta
Az Észvesztõ elmegyógyintézetének
lányait az idegklinikán beszédterápiával
gyógyítják, a férfi orvos anamnézist,
vagyis írásos kórtanulmányt készít
állapotukról, így nem csupán betegségüket,
de magukat a lányokat is írásba foglalja. Az írást,
a hatalmat a férfi birtokolja, a nõ csupán az éj
leple alatt juthat hozzá úgy, hogy feltöri a könyvtárszoba
ajtaját.
A feminista elméletíró, Helen Cixous A medúza
nevetése címû tanulmányában megpróbálja
meghatározni az „écriture féminine”, vagyis a nõi
írás fogalmát, mely szerinte ideális esetben
visszatérést jelent az elfojtás alá került
test és érzelmek világához, és lehetõvé
teszi a nõ számára, hogy „fehér tintájával”
nyomot hagyjon a történelemben.
Az írás aktusát a feminista teoretikusok (Dorothy
Dinnerstein, Peggy Kamuf) hagyományosan a férfi tevékenységeként
tartják számon, érvelésükben Freud Mózes,
az ember és az egyistenhit címû írására
hivatkozva. A bécsi pszichiáter ebben a tanulmányában
az istenhit kialakulását a logosz gyõzelmének
tekinti a test felett, vagyis a férfi gyõzelmének
a nõ felett.
Az anya, a testi bizonyosságot képviseli gyermeke számára
az apával szembehelyezkedve, akinek kiléte a feltevésen,
vagyis a szellemiségen alapul. Az atyaisten létének
elfogadása, aki az apával ellentétben testi valóságában
sincs jelen, a gyermek számára komoly szellemi kihívást
jelent, így az istenhit kialakulása és megszilárdulása
a szellemiség térhódítását jelenti,
egy patriarchális társadalom diadalát a maternalizmus
felett.
A tollat ragadó nõ, vezessen bár naplót,
mint Bridget Jones vagy Suzannah az Észvesztõbõl,
írjon testekre, mint Nagiko a Párnakönyvbõl,
publikálja esetleg A csábítás elméletét
vagy felháborodott cikkét, mint Julia Roberts az Oltári
nõben, a szellem monopóliumát próbálja
elorozni a férfi elõl; azt a lehetõséget, hogy
megmagyarázhatja, intellektuálisan kifejtheti nézeteit,
újraírhatja és megértheti önmagát
egy, a férfi tekintetétõl különbözõ
nézõpontból.
Köszönjük az InterCom valamint a
DVD és Videóklub technikai segítségét.
Keretes írás
Hollywoodi feminák
Zaklatás (Barry Levison, 1994)
Néha a csajok is úgy vannak vele (Gus Van Sant, 1994)
Elkülönítve (Todd Haynes,1994)
Tank Girl (Rachel Talalay, 1995)
Jade – Minden határon túl (William Friedkin, 1995)
Aludj csak, én álmodom (John Turteltaub, 1995)
Az igazira várva (Forest Whitaker, 1995)
Showgirls (Paul Verhoeven, 1995)
A nagy dobás (F. Gary Grey, 1996)
Girl 6 – A hatodik hang (Spike Lee, 1996)
Az ördög háromszöge (Jeremiah S. Chechnik, 1996)
Sztiptíz (Andrew Bergman, 1996)
Fülledtség (Andy és Larry Wachowski, 1996)
Elvált nõk klubja (Hugh Wilson, 1996)
Párnakönyv (Peter Greenaway, 1996)
Barb Wire (David Hogan, 1996)
Sue (Amos Kolleck, 1997)
Romy és Michele (David Mirkin, 1997)
Álljon meg a nászmenet (Paul Hogan. 1997)
G. I. Jane (Ridley Scott, 1997)
Csillagot az égrõl (Nick Cassavettes, 1997)
Gloria (Sydney Lumet, 1998)
Fiona (Amos Kolleck, 1998)
Mint-a-kép (Glenn Gordon Caron, 1998)
Majd elválik (Forest Whitaker. 1998)
Guinevere (Andrey Welles, 1999)
Oltári nõ (Garry Marshall, 1999)
Szeress, ha tudsz (Willard Caroll, 1999)
Észvesztõ (James Mangold, 1999)
Erin Brockovich – Zûrös természet (Steven Soderbergh,
1999)
Nõi vonalak (Diane Keaton, 1999)
Öngyilkos szüzek (Sofia Coppola, 1999)
Terítéken a nõ (Fina Torres, 2000)
Sakáltanya (David Mcnally, 2000)
Beépített szépség (Donald Patrie, 2000)
Betty nõvér (Neil LaBute, 2000)
Gyorsbüfék, gyors nõk (Amos Kolleck, 2000)
A 2. legjobb dolog (John Schlesinger, 2000)
Dr. T és a nõk (Robert Altman, 2001)
A csábítás elmélete (2001, Tony Goldwyn,
2001)
Bridget Jones naplója (Sharon Maguire, 2001)
Magas sarok, alvilág (Mel Smith, 2001)
|