Képtelen Afganisztán
A betiltott nõk
Bori Erzsébet
A képrombolás és a tetõtõl talpig
lefátyolozott nõ egyazon férfitéboly tünete.
Tálib fundamentalizmus és iráni filmcenzúra.
Az iszlám fundamentalizmus egyik lehetséges olvasata
szerint a machók félelemreakciója a modern kor,
legkivált a nõi emancipáció kihívásaira.
Nem tévedhetünk nagyot ezzel az értelmezéssel,
hiszen az iszlám törvénykezés vegyük akár
a tálibok elnyomó rendszabályait, akár az iráni
filmcenzúra tilalmait tekintélyes része a nõk
visszaszorítását kívánja elérni
a társadalmi élet, a nyilvánosság minden területén.
Amikor 1979-ben gyõzött Iránban az iszlám
forradalom, a Khomeini ajatollah szellemi vezetése alatt berendezkedõ
új hatalomnak egyik elsõ dolga volt eltörölni a
Reza Pahlavi által bevezetett, liberális családjogi
törvényeket. A nõket visszahelyezték az apjuk
vagy a férjük fennhatósága alá, csadorba
kényszerítették, szegregálták õket,
és eltiltották bizonyos hivatások gyakorlásától.
Nem lehettek például többé bírók
ami szinte természetes annak az iszlám jogelvnek a fényében,
hogy a nõ tanúvallomása fele annyit ér, mint
a férfié. Csak apai vagy férji engedéllyel
hagyhatják el a várost vagy az országot, az autóbuszra
csak a hátsó ajtón szállhatnak fel megdöbbentõ
és komikus, ahogy Jafar Panahi Tükör címû
1997-es (!) dokumentarista filmjében a férfiak oda sem figyelve,
rutinból kétszer is lezavarnak a buszról egy pöttöm,
hatéves kislányt, mondván, hogy nõnek hátul
a helye , csak külön partszakaszon strandolhatnak, külön
pályán síelhetnek, elkülönítve ülhetnek
az egyetemi elõadótermekben. A szegregációnál
is súlyosabb volt azonban a váláshoz való egyenlõ
jog eltörlése, továbbá az, hogy a felnõtt
(értsd 9 éves) gyerekrõl kizárólag az
apa rendelkezhet.
Az iszlám radikálisok másik fõ csapása
a képre irányult. Hiszen a Korán tiltja az emberábrázolást.
Bezárták, lerombolták a mozikat, megsemmisítették
a filmtekercseket, betiltották a képesújságokat.
De meddig mehet el a képek kiirtása? A televízióig,
a könyvillusztrációig, a rajzig, a nagypapa fényképéig?
Igen, a végsõkig, a tökéletes képtelenségig
mondták erre a tálibok. Amikor törvényen kívül
helyezték a képeket, a színeket, a mozgást,
akkor az emberi civilizáció alapjait kezdték ki. Ugyanezzel
az erõvel betilthatták volna a munkát, a nyelvet,
a gondolkodást is. Vagy az életet. Ilyen messzire nem sikerült
eljutniuk, de a legjobb úton jártak efelé.
Csakhogy a kép elõbb volt, mint a Korán. Elõbb,
mint az istenábrázolást tiltó Biblia, és
a rá hivatkozó elsõ képrombolók vagy
a képek devalválódása ellen sikerrel fellépõ
protestáns mozgalmak. A nyugati félteke mára képfüggõvé
vált; menekülne a magánélettõl a nyilvánosságig,
az otthontól a közterekig mindent elözönlõ,
felhígult képek uralmától, de be kell látnia,
hogy nem tud és nem is akar élni nélkülük.
A tálibokkal való találkozás végül
is nem volt hiábavaló: kiderült, hogy csak elõre
menekülhetünk.
Iránban már oldódni kezdett az iszlám szélsõségesek
terrorja, amikor új helyen ütötte fel fejét a fenevad:
Afganisztánban. A tálibok 1995-ben vették be Kabult,
az egyszerûség kedvéért innen számíthatjuk
regnálásukat. Mégis évek teltek el, amíg
az óriás Buddha-szobrok elpusztítása nyomán
eljutott a hírük a világba. Az internetes közösség
valamivel korábban szerzett tudomást a rémrezsimrõl,
amikor az afgán nõk földalatti mozgalmának segélykiáltása
elterjedt a hálón. Alig hihetõ repressziókról
számoltak be, amelyeknek szsélsõséges kegyetlenségével
csak szélsõséges ostobaságuk vetekedhetett.
De még ez is kevés volt ahhoz, hogy átcsapjon a világ
közvéleményének ingerküszöbén.
Az afgán nõknek várniuk kellett addig, amíg
Uszáma bin Ládin emberei belevezették az utasszállító
gépeket a World Trade Center ikertornyába. De akkor lehullt
a fátyol.
Az egymást követõ katonai puccsok, majd a több
mint tíz éven át tartó szovjet megszállás
után az afgánok végre birtokba vették hazájukat
meg az ott maradt orosz és amerikai haditechnikát. A mudzsahhid
parancsnokok egymás ellen fordították fegyvereiket
és katonáikat, a lakossággal pedig az történt,
ami egy háborúban kivérzett, elnyomorodott országban
történni szokott, ha az emberek egy részének
van fegyvere, a másiknak meg nincsen. Bevezették a szabad
rablás és gyilkolás intézményét,
az útonállást, a nõk és gyerekek befogását
és megerõszakolását. Ilyen apokaliptikus állapotok
között léptek színre a fiatal, tiszta kezû
és igaz hitû tálibok, akik törvényt és
rendet, de mindenekfelett békét ígértek a népnek,
amely szabadítóként fogadta õket. Kezdetben.
Pedig õk állták a szavukat. Ahol megvetették
a lábukat, ott véget vetettek a bandaháborúknak,
lefegyverezték a lakosságot, és szigorúan érvényt
szereztek a törvényeknek. Hogy Afganisztán ma is romokban
hever, szegény és szûkölködõ, az nem
róható fel a táliboknak. Õk egy szóval
sem ígértek virágzó gazdaságot, növekvõ
életszínvonalat, a civilizáció áldásainak
terjesztését, ahogy szabadságjogokat, nótát
és kacagást sem.
Az Erény és a Bûn Minisztériuma
De kik azok a tálibok? Ezek a zömükben fiatal férfiak
mind a háborúban szocializálódtak. Életük
eddigi húsz-harminc éve alatt egy napig sem volt béke,
nem ismerik a létbiztonságot, a családi harmóniát.
És nem ismerik saját országuk történelmét,
sõt az iszlám hagyományait, kultúráját
sem. Többségük a pastu hegyvidék egyik legarchaikusabb
törzsi közösségébõl származik,
fegyverek és férfiak között nõttek fel,
egyetlen iskolájuk a madrasza, ahol az iszlám harcosait készítik
fel, gyorsan és célratörõen. Innen kikerülve
egyik kezükben Kalasnyikovval, a másikban a Koránnal
indultak harcba, és ahol gyõztek ott betiltották a
nõket.
Noha a Korán maga int attól, hogy szó szerint
értsék képes-virágos mondatait, a tálibok
és fundalista társaik nem jelentéshálókkal,
dekonstrukcióval, alternatív szövegértelmezésekkel
foglalkoztak a madraszák gyorstalpalóin. Õk igenis
szó szerint vettek mindent, vitás kérdésekben
pedig az volt az irányadó, hogy ami nincs kifejezetten megengedve,
az tilos. Az afgán rendszernek nem volt szüksége alkotmányra,
büntetõ törvénykönyvre vagy közigazgatásra.
Ahogy televízióra vagy a nyugati értelemben vett sajtóra,
rádióra sem. Az irodalom a föld alá szorult,
nem készültek filmek, de még fényképek
sem. Kommandók járták a házakat, elkobozva
a tévéket, videókat, rádiósmagnókat,
kamerákat, de még a családi fotóalbumokat is.
A mozikat bezáratták, lerombolták. A könyveket
elégették, vagy kitépték, filctollal bemázolták
a képes oldalakat (hívõ muzulmánnak csak egy
könyvet kell ismernie.). Afganisztánról nem láthattunk
szigorú értelemben vett dokumentumfilmet. Történtek
ugyan erre heroikus kísérletek, de mivel tilos volt a forgatás,
a fotózás, a szabad mozgás, az emberek, kivált
a nõk megszólaltatása, maradtak a rejtett kamerás
felvételek. Amikor a RAWA (az afgán nõk forradalmi
szervezete) vállalkozott arra, hogy ha lehetséges, képekkel
dokumentálva összegyûjtse és a világ elé
tárja az atrocitásokat, halálmegvetõ bátorságról
tett tanúbizonyságot. Akárcsak a BBC afgán
származású riporternõje, akit a fátyol
leple alatt a RAWA aktistivái kézrõl kézre
adva vittek végig a titkos lányiskolákon, szépségszalonokon
és önsegélyezõ helyeken.
A tálibok korlátozták a sportot, a stadionokat
átalakították büntetõ- és vesztõhelyekké,
a futballkapukból akasztófák lettek; miután
a hagyományos ünnepeket is eltörölték, az
esküvõkrõl számûzték a táncot
és a zenét, betiltották a közkedvelt sárkányröptetést,
de még a kanárimadarak tartását is, szinte
egyedüli népszórakozássá vált a
nyilvános megkövezés, csonkítás, gyakran
halálos megkorbácsolás, tarkónlövés.
Ám az elnyomó törvények java része az
asszonyok ellen irányult. Nem túlzás, hogy a tálibok
betiltották a nõket. Sokukat egyszerûen halálra
ítélték azzal, hogy megtiltották nekik a munkavállalást
és azt, hogy közeli férfirokon kísérete
nélkül elhagyják a házat. Egy olyan országban,
ahol a férfiakat megtizedelte a több évtizedes háború,
a nõkre maradt a családfenntartás feladata. A kórházakból
kitiltották a nõi alkalmazottakat és betegeket, férfi
orvos nem kezelhetett többé nõt. Bezárták
valamennyi fürdõt, az egyetlen helyet, ahol meleg vízhez
lehetett jutni; lerombolták a lányiskolákat; a fiúiskolák
jó részét pedig azért kellett becsukni, mert
a tanítónõket kivonták a forgalomból.
Kötelezõ viseletté tették a burkát,
az iráni csador súlyosbított, a szemet is takaró
változatát. A tálib észjárás
a következõ: mivel a Korán nem részletezi, hogy
mely testrészüket takarják el a nõk, biztos,
ami biztos, takarjuk le õket egészen. Tilos volt továbbá
a smink és a körömlakk, a színes öltözék
és a magassarkú cipõ, általában minden,
ami felkeltheti a figyelmet, így a nevetés, a hangos beszéd,
a léptek ütötte zaj. A szemüveges vagy gyengénlátó
nõk szinte vakon botorkáltak; a hírhedt vallásrendõrség
(Az Erény Elõmozdításának és
a Bûn Üldözésének Minisztériuma) pribékjei
helyben megkorbácsolták azokat, akik egy pillanatra felemelték
a fátylat a piacon, hogy megszámolják az aprót;
mások a láb- vagy kézujjaik elvesztésével
fizettek lakkozott körmükért.
Kényszerû távozása elõtt az UNICEF
felmérte az afgán gyerekek helyzetét: több mint
hetven százalékuk elvesztette valamelyik családtagját,
szélsõségesen erõszakos cselekményeknek
volt szemtanúja, és úgy érzi, hogy nem tud
már bízni a felnõttekben. A család elveszítette
értékét
és megtartó erejét, hiszen a szülõk képtelenek
voltak biztonságot teremteni a gyerekeiknek, megvédeni õket
vagy akár enni adni nekik. Hogyan nõttek fel, mire szocializálódtak
azok a gyerekek, akik azt látták, hogy nincs miért
tisztelniük a szüleiket, az anyjuk értéktelen és
megvetett lény a társadalomban, akit a legapróbb vétségekért
is bármikor megverhetnek, megalázhatnak? Akik nem láttak
szép, fiatal, sem vonzó, idõsebb nõket az utcán,
a moziban, a televízióban vagy a képeslapokban (Afganisztánban,
lám, megvalósult egy harcos feminista követelés,
ha nem is éppen úgy, ahogyan azt képzelték),
sosem találkoztak tanítónõvel vagy doktor nénivel?
Mivel sem a tanulás, sem a munkavállalás nem állt
nyitva a fiatalok elõtt, szinte az egyetlen pálya gyakran
már gyerekként belépni a tálibok soraiba.
A tekintélyes muzulmán országok közül
egy se ítélte el a tálibok rémtetteit. Érdekes
módon, ezt Irán tette meg egyedül, és még
jóval azelõtt, hogy diplomatáit lemészárolták
volna. Ahmed Jannati ajatollah már 1996-ban szûklátókörûnek
és az iszlám megcsúfolásának nevezte
azt, amit a tálibok a nõkkel mûveltek.
Mert a magát iszlám köztársaságnak
nevezõ Irán nagyot változott 1979 óta. A sokszor
csak apró, folyamatában és az emberek életére
gyakorolt hatásában mégis drámai változásokat
szinte lépésrõl lépésre, lélegzetvisszafojtva
követheti a világ. Hála a perzsa filmnek, amely nemcsak
Irán alkotóinak és népének felszabadításán
fáradozik, hanem mintegy mellesleg a mozi megtépázott
becsületének helyreállításán is.
Perzsa filmszõnyeg
Az iráni filmkódex részletekbe menõen szabályozza
a nõk, a házasság, a családi élet, a
férfi-nõ kapcsolatok megjelenítését
a vásznon. Mivel a korlátozások nõrõl
nem mutatható premier plán; olyan ruhát kell viselnie,
ami elrejti a test körvonalait; nõ és férfi között
nem lehet testi érintkezés: az anya nem ölelheti meg
a fiát, férj és feleség csak akkor foghatja
meg egymás kezét, ha a színészek civilben is
házasok szinte lehetetlenné tették a nõk
életszerû ábrázolását, sok rendezõ
inkább férfi- és gyerekhõsöket választott.
De egyre gyakrabban akadnak olyan bátrak, akik vállalják
a kockázatot, akarnak és tudnak is gúzsba kötve
táncolni. És persze vannak nõi rendezõk, tizen-tizenketten,
akik a nehéz idõkben is ott álltak a kamera mögött.
Az iráni rendezõk fiatalabb nemzedékéhez
tartozó Mohsen Makhmalbaf különös pályát
futott be Teherán szegénnegyedétõl a sah börtönén
át (ahol iszlám radikálisként ült) a reformer
filmes szerepéig. 1996-ban forgatott Gabbeh címû filmje
gyönyörû metafora egy perzsa szõnyegrõl (gabbeh),
amelynek nõalakja megelevenedik, és elmeséli szerelme
történetét, amelyhez egy nomád törzs élete
és vándorlása ad keretet. Makhmalbaf arról
is nevezetes, hogy felesége és lánya is filmrendezõ
lett. Felesége, Marziyeh Meshkini filmje, A nap, amikor nagylány
lettem körkép a perzsa nõk sorsáról: az
elsõ rész fõhõse egy kislány, a másodiké
egy fiatalasszony, a harmadiké egy idõs nõ. Havvának
(Éva) ma van a kilencedik születésnapja, megkapja elsõ
csadorját és a nagymama már nem engedi el játszani
Hassan nevû barátjához. Ám az anyának
eszébe jut, hogy Havva délben született, és most
még csak 11 óra: maradt még egy órája
az életre. A középsõ rész fiatalasszonya
biciklin száguld a társnõivel, lobognak, úsznak
a szélben a csadorok, de lobog, úszik a lovak sörénye
is, amelyeken a család üldözõbe veszi, hogy eltántorítsa
istentelen vállalkozásától. A harmadik rész
nagymamája váratlanul pénzhez jut, és végre
megveheti magának mindazt, amire egész életében
vágyott: ruhát, bútort, háztartási gépet.
Szürreális látványt nyújt a tengerparti
homokon kirakodott holmi, szinte egy egész otthon, amint arra vár,
hogy a hajóra vigyék. Három epizódban az egész
élet, a nõ sorsa az iszlám törvények uralta
Iránban.
Bahram Beizai a forradalom elõtti újhullámos rendezõkhöz
tartozik; a Bashu, a kis idegen még 1988-ban készült
és a háborús idõkben játszódik.
Egy kisfiú otthonát lebombázzák, családja
meghal, csak õ menekül meg. Elbújik egy teherautón,
és kiköt az ország egy távoli vidékén,
más nemzetiségû, más nyelvet beszélõ
emberek között. A film fõhõse mégsem a gyerek,
hanem Naii, a ragyogó fiatalasszony, aki férje távollétében
egyedül gondoskodik két gyerekérõl, látja
el a gazdaságot és a háztartást. Megszánja
az árva fiút, pedig nem mindegy, hogy hány éhes
szájat kell etetnie, és még ahhoz is van benne kurázsi,
hogy szembeszálljon az idegen befogadását ellenzõ
nagycsaláddal. A Bashu falusi történet, és ennek
is megvan a jelentõsége. Az iszlám fundamentalizmus
némiképp paradox vagy inkább ironikus módon
nem a tradicionális közösségekben, közel
a gyökerekhez bontotta ki leghúsosabb szirmait, hanem a nagyvárosokban.
Ez még a tálibok uralmára is érvényes
volt: a földeken, még ha férfiakkal dolgoztak is együtt,
a nõk nem viseltek sem csadort, sem burkát, néha még
fejkendõt sem; szinte háborítatlanul élték
régi, robotos életüket, amelynek amúgy sem volt
része a dévaj szórakozás. Naii is csak akkor
kanyarít magára egy sötét leplet, amikor a nagypiacra
megy árulni a terményeit.
Naii írástudatlan, de két nyelven beszél:
a helyi közösség és az állatok nyelvén.
A férjétõl érkezõ leveleket elõbb
a család egy tekintélyes férfitagja olvassa fel és
válaszolja meg helyette, majd Bashu veszi át a helyét,
amikor általános csodálkozásra kiderül,
hogy a sötét bõrû, más nyelvû idegen
ugyanazon a nyelven ír-olvas, amin a falusi gyerekek tanulnak az
iskolában. Bashu családi és közösségi
státusára sorsdöntõ hatással van a családfõ
állásfoglalása, ezért nem mindegy, ki és
hogyan interpretálja a perzsa leveleket. A film végén
megérkezik a régen várt férj: nem hozott pénzt,
és a fél karját is elvesztette. Az iráni filmre
oly jellemzõ szúkszavúsággal és titokzatossággal
a rendezõ nem tér ki arra, mi történt a férfival,
és a történet végét is nyitva hagyja.
Nem kis részben ez a nézõnek mindenkor felkínált
szabad interpretációs mezõ adja a perzsa filmlevelek
vonzerejét.
Dariush Mehrjui egyike a legnevesebb rendezõknek, sokan az õ
1969-es A tehén címû filmjétõl számítják
az iráni új hullámot. Los Angelesben tanult; nyugatos
mûveltségét tekintve nem csoda, hogy a nõi tematika
egyik zászlóvivõje és neki jutott eszébe
filmre vinni a Nóra iráni változatát. (Érdekes,
hogy a nyilvánvaló forrás ellenére Ibsen neve
nem szerepel a fõcímben.) A teheráni Nórát
Sarának hívják, jómódban él bankár
férjével, de Hassam csontrákot kap és az asszonynak
gyorsan pénzt kell szereznie a svájci gyógykezeklésre.
Nõ azonban nem juthat kölcsönhöz a férje vagy
az apja aláírása nélkül, ezért
Sara az apja nevét írja a váltóra. A férj
felépül, az asszony pedig három évig varrással
és hímzéssel tölti az éjszakáit,
hogy törleszthesse az adósságát. Ám a
nyugatias külsejû és viseletû negatív
hõs nem adja vissza a váltót, hanem azt követeli,
hogy Sara férje helyezze vissza az állásába,
ahonnét sikkasztás miatt bocsátották el. Hassam
mindent megtud, és közli az asszonnyal, hogy a látszat
kedvéért együtt maradnak, de a gyermekük nevelésére
méltatlannak bizonyult. Közben Sara barátnõje
Németországból hazatért fiatal özvegy,
képzett, modern, dolgozó nõ jobb belátásra
bírja a negatív hõst, aki visszaadja a váltót.
Hassam megnyugszik, hogy nem lesz botrány, és megbocsát
a feleségének, ám legnagyobb megdöbbenésére
Sara nem bocsát meg neki, és gyermekével együtt
elhagyja a babaházat, talán nem örökre. Annak idején
a Nóra elõadásait hangos botrányok kísérték,
Ibsen gyalázkodó, fenyegetõ leveleket kapott. Irán
egyik városában tavaly felgyújtottak egy mozit, amelyben
lázadó nõkrõl vetítettek filmet. Ibsen
Nórája óta éppen száz év telt
el, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az iráni
nõk emancipációja száz év lemaradásban
van.
A 2000-dik évben külföldi fesztiválokon bemutatták
Jafar Panahi vérlázító filmjét, A kört.
Nyolc nõ szerepel benne, õk adják tovább egymásnak
a történet fonalát, amíg körbe nem ér.
De pontosabb volna sorsfonalat mondanom, mert nem a történetét
ismerjük meg a szereplõknek, hanem a sorsát. Ép,
egészséges, szép fiatal nõk, akiknek fabatkát
sem ér ér az élete, és képtelenek kitörni
megalázó, reménytelen helyzetükbõl. Az
egyik lánygyereket szült már megint , és ezért
el fogja hagyni a férje; a másik lányként esett
teherbe, a családja elûzte, és most orvos barátnõjétõl
kér segítséget: végtére nem lehetetlen
az abortusz, csak kell hozzá a férj vagy apa aláírása;
a doktornõ nem mer segíteni, mert retteg az urától.
Ketten börtönbõl szabadultak, illetve szöktek; az
egyiknek nincs hová mennie, mert a férje azóta újranõsült,
a másik még reménykedik, hogy visszavárja a
család egy távoli vidéken, csakhogy magányos
nõ nem utazhat férfikíséret vagy engedély
nélkül. Szállodai szobát sem vehet ki; marad
az utca, ahonnét elõbb-utóbb begyûjti a rendõrség.
A fiatal anya elveszti a gyerekét, és azt reméli,
jó emberek veszik majd magukhoz. Hogy hol a helye egy prostituáltnak,
kár is kérdezni, a kör bezárul, mindenki rács
mögött van, az egyetlen helyen, amelyet a nem elég simulékony
nõknek nyújt a mai társadalom.
Jafar Panahi filmje alaposan lehûti a lelkesülõket,
és belerondít az emberi jogokat, a nõk jogait egyre
inkább tiszteletben tartó ország imázsába.
De ha józanul próbáljuk nézni a dolgot, akkor
mégsem olyan kilátástalan a helyzet. A kör szélsõséges
élethelyzeteket mutat, és nincs az a demokratikus mintaállam,
ahol rózsás jövõ vár az egzisztencia nélküli
lányanyákra, a börtönviseltekre vagy az utcanõkre.
Nézhetjük úgy is a kérdést, hogy A kör
címû film elkészült, habár otthon nem mutatták
be, zajos sikert aratva bejárta a nemzetközi szcénát,
és Arany Oroszlánnal tért haza Velencébõl.
Nem lehet többé úgy tenni, mintha nem létezne.
És nem lehet úgy tenni, mintha nem léteznének
a filmben ábrázolt, feszegetett problémák.
Iránban már megvívták az iszlám
forradalmat. Napjainkban egy második, csöndes forradalom zajlik,
változó sikerrel, amelyben többek között az
emancipáció a tét. Nem csak a nõké.
|