Roy Andersson 1975 és 1996 között kizárólag
reklámfilmeket készített. Ez az életrajzi tény
legalább annyira rendhagyó, mint négy éven
át forgatott harmadik játékfilmje, amely 2000-ben
a cannes-i a zsûri különdíját kapta. Az összefüggõ
cselekmény nélküli filmköltemény idõben
és térben lazán kapcsolódó, Robert Altman
Rövidre vágva címû filmjéhez hasonló
mozaikdarabokat villant fel egy szétesõ, névtelen
európai város polgárainak életébõl.
A szolárium-ágyban fekvõ, láthatatlan cégtulajdonos
közli Pellével, hallgatva az idõk szavára, mindenkit
elbocsátanak pangó vállalatuktól. A cég
kihalt folyosóján az idõsödõ Lasse térden
állva könyörög állásáért
Pellének. Karl felgyújtja csõdbe jutott bútorüzletét,
igazi bánata azonban az, hogy fia „addig írt verseket, míg
bolondokházába nem jutott”. Karl másik fia taxisofõr,
aki a nagyváros végtelen csúcsforgalmában araszol.
Egy vállalkozó az ezredforduló közeledtével
a feszületben látja a nagy üzletet, késõbb
az eladhatatlan kegytárgyakat a szemétdombra hajítja.
Gazdasági szakemberek a válságból gyermekáldozat
révén keresik a kiutat.
A történetfoszlányok legalább olyan provokatívak,
mint képi megfogalmazásuk. A festményszerû beállítások
végtelenül statikusak (a jelenetek mindegyike egyetlen, széles
látószögû kamerával felvett, hosszú
snitt), a fáradtnak és „csúfnak” ábrázolt
amatõr színészek bábokként mozognak,
és mondják fel melodramatikus dialógusaikat a steril
és személytelen díszletek között. A mindent
átható csigalassúság részben a Kaurismäki
filmekbõl ismert fanyar humornak hat, de ez alig oldja a film Fellinit
és Lindsay Andersont idézõ szürreális
és apokaliptikus társadalomkritikáját, sötét
és nyomasztó világát. Mintha a Sátántagó
svéd változatát látnánk.
Hideg János
Van egy szint, amelyen kisebbségek, kisebbségi nemzetek
mintha valami közös recept szerint mutatkoznának meg a
nagyvilágnak. Gyermek-lelkû, könnyen síró,
sokat nevetõ, bumfordian esendõ figurák vagyunk, a
célirányos ész helyett inkább ábrándok
irányítják csetlés-botlásunkat; közben
folyvást jár a szánk (a rajtunk uralkodó etnikum
szófukar), hetet-havat összehordunk, bár gyakran fején
találjuk a szöget, s persze igazából nagyon
szeretjük egymást, úgyhogy tessék rajtunk nevetve
meghatódni (vagy meghatódva nevetni): valami ilyesmi élteti
a -- hogy mondjunk valami szakszerût is -- regionális egzotikum
jegyében született mûvészeti alkotásokat,
a Tóbiás, a tejesembert, A hely hõsét, a Tót
atyafiakat vagy akár a Háry Jánost.
Most egy angol filmen Wales tálalja fel magát a fenti
recept szerint. Pontosabban walesi filmen, hiszen -- talán a rendezõ-asszony
kivételével -- walesi nevet visel a produkcióban mindenki,
s -- bár a pénz nem etnikai fogalom -- a film költségvetése
is javarészt walesi forrásokból állt össze.
Egy új walesi széria folytatódik benne, valamelyest
az Az angol, aki a dombra ment föl vonalában. Kisvárosi,
sõt falusi történet, rengeteg ütõdött
és szíre-szóra dalra fakadó walesi van benne,
ez a lelkésztõl az ingatlanügynökig mindenkire
áll. A történet a jótorkú pékmesterrel
kezdõdik, aki a lelke mélyén Pavarottinak hiszi magát
(s idõnként egy Pavarotti-gumimaszkot húz a fejére),
majd atyai terror alatt tartott lányával folytatódik,
aki nem élhette ki énekesi tehetségét. Innen
már a film története az õ története,
s ez a történet gügye komédiából
lassan szívhez szóló emberi drámává
komolyodik. Hogy hogyan, ezt nem mondom el, mert papíron merõ
érzelmes giccs és göregáboros klisé lenne
belõle. A filmvásznon viszont kisebbfajta csoda történik:
amit látunk, pontosan követi ugyan a fenti receptet, viszont
ízléssel és tehetséggel van kikeverve; minden
lehetséges csapda ott tátong a filmben, de végül
egyikbe sem sétálunk bele. Kedves és szép kis
filmet látunk, lehet rajta nevetni, még meghatódni
is.
Takács Ferenc
Angela és lánya, Page egyszerû, ám hatásos
módon keresik kenyerüket: Angela elvéteti magát
egy gazdag balfácánnal, akit aztán Page azon melegében,
lehetõleg már a nászéjszakát követõ
reggel elcsábít, ügyelve arra, hogy a mama rajtakapja
az áldozatot – a többi már a válóperes
ügyvéd dolga. Utolsónak szánt nagy dobásukat
azonban váratlan esemény zavarja meg: Page szerelmes lesz…
Nagyjából ennyi a film története, de aki
azt gondolja, kisebbfajta bravúrral állunk szemben, hiszen
a soványka alapötletbõl Hollywood nagyszabású,
két órás filmet kanyarít, az csalódni
fog: a film pontosan annyit ér, amennyit a rezümé alapján
gondolhatunk, mondjuk egy negyedórás kabaréjelenetet
a Szeszélyes évszakok végén. Az még
rendben volna, hogy (józan önkritikát gyakorolva, vagy
merõ igénytelenségbõl, netán cinizmusból
adódóan, ne firtassuk) a vígjátékoknak
azon csoportjába sorolható, melyek nem annyira a nevettetést,
mint inkább a szórakoztatást tûzték ki
célul. Mégiscsak lehangoló azonban, hogy egy népes
stáb idõt, pénzt, munkát, fáradtságot
nem kímélve hozott létre egy olyan terméket,
melyben elvétve akad csak megjegyezhetõ poén, eredeti
helyzet, jól végigjátszott jelenet, netán egyedien
jellemzett figura vagy minimálisan ihletettnek nevezhetõ
alakítás – érdektelen emberek valószínûtlen
dolgokat tesznek, és ezt mulatságosnak kellene találni.
Számomra a két, jobb sorsra érdemes férfiszínész
alakítása volt igazán jellemzõ: Ray Liotta
Scorsese Goodfellasának jóarcú ifjoncából
küzdötte le magát észrevehetetlen tucatkomikussá,
Gene Hackman pedig úgy játssza le, voltaképp primitíven
egyszerû eszközökkel, a láncdohányos, nikotinfüggõ
milliomos szerepében az egész társaságot tokkal-vonóval-Sigourney
Weaverrel együtt, hogy egyáltalán nem is írtak
neki szerepet. Szerepel még a filmben Jennifer Love Hewitt; nos,
õ egy nagyon csinos lány.
Ágfalvi Attila
Elle Woods, vagyis Dr. Szöszi hamisítatlan kaliforniai álom(lány).
Haja szõke loknikban hullik alá, mosolya kifogástalan,
idomai a legmenõbb plasztikai sebészeten szabvány
szerint készültek, gondja egy szál sem, hacsak az nem,
hogy a tündér meséje happy enddel záródjon,
és a királyfi is elvegye.
Történetünk kezdetén a királyfi azonban
gondol egyet, és kiadja Szöszi útját, mondván,
jobban szereti a gonosz mostohákat. Amerika másik partján
a barna a nyerõ, ha szenátor akar lenni, nõsülnie
is tudni kell. Sem a lófog, sem a zsíros haj nem lehet akadály.
A Szöszi elhatározásra jut. Bár szakdolgozatát,
hogy imponáljon a királyfinak, a tûpöttyök
számmisztikájából írta, felvételizik
a Harvard jogi karára, ahová Lófog és a királyfi
kéz a kézben jár(ogat).
A film mûfaját tekintve tündérmesébe
ágyazott karriertörténet, romantikus komédia.
Romantikus, mert a Szöszi végül célt ér
(igaz, nem a királyfinál), és komédia, melyben
a humor az anakronisztikus helyzetekbõl táplálkozik.
A Szöszi a kaliforniai életstílus megtestesüléseként
bõszen látogatja rózsaszín topánkáiban
az elõadásokat, kitartóan jegyzetel halványlila
laptopjába és Cosmót olvas a campus területén.
Helyzete semmivel sem könnyebb, mint az egéré a Marson,
az elefánté a porcelánboltban, esetleg Tarzané
New York-ban.
Kitartása és hûsége a szülõföldhöz
végül meghallgatásra talál: az egykori fitness-világbajnoknõt
gyilkossággal vádolják. A per elõkészítésében
a Szöszi is közremûködhet, aki ezzel jellemfejlõdése
csúcsára ér: talpraesett ügyvédbojtárrá
válik, szerelembe esik és sok-sok barátra tesz szert.
A hírek szerint a filmnek már készül a folytatása
(gondolom Dr. Szöszi 2., esetleg Dr. Szöszi doktor címmel),
ami érthetõ, hiszen a „ne ítélj elsõ
látásra”, mert ”nem a ruha teszi az ember (lányá)t”
tanulsága örökérvényû.
Hungler Tímea
Vigyázat film noir! A ponyva-szakíró Cornell Woolrich
Waltz Into Darkness címû dolgozatából merítõ
Eredendõ bûn a puffadt ajkú Angelina Jolie sejtelmes
szavaival nyit, s a hunyorgó Antonio Banderas zárszavával
ér véget. A köztes másfél órában
kibomló szerelmi melodrámában egy tehetõs kubai
kávékereskedõ (Banderas) amerikai feleséget
rendel, de némi fondorlat folytán csábos szélhámosnõt
(Jolie) kap kézhez. A jó vásárnak induló
cserébõl aztán sok kalamajka adódik – késelnek
és kávéznak, mérgeznek és ármánykodnak,
színlelnek és szeretnek, izzadnak ágyban és
életveszélyben, õrjöngenek kínjukban és
örömükben… „Olcsó melodráma” – fintorog az
úrilányt játszó statiszta a filmbéli
színielõadás láttán, a nézõ
meg nem tudja, most mi van, lehet, hogy valaki odaátról üzenget?
A látványos díszletek elõtt zajló, háromszereplõs
(femme fatale – züllött bûntárs – csapdába
csalt hõs) kvázi-thrillert éppen a mûfaj lételemének
számító feszültség hiánya öli
meg. A Woolrich-féle írott eredetiben talán volt valami
a teátrális dialógusokon és a század
eleji Kuba egzotikumainak leírásán kívül.
Ha volt is, a Banderas ülepének és Jolie kebleinek fényképezésébe
valamint a korhû atmoszféra megteremtésébe feledkezett
filmesek tudomást se vettek róla. Pedig a valódi film
noir, melyet megkíséreltek életre kelteni, nem sztár-,
de még csak nem is büdzsé-függõ. Félelem-
és feszültségérzet, bukás és esendõség
a kulcsszavai, s még csak hírbõl sem ismeri a megbocsátást,
a happy endinget. Az Eredendõ bûn megmosolyogtató tündérmesének
tûnik a készítõi által igen nagyra tartott
noir-nagyságokhoz képest, ha egyáltalán illendõ
egy kiérdemesült mûfaj korszakalkotó darabjaihoz
hasonlítani.
Elek Kálmán
Spielberg Párbaja valószínûleg a producerek
vágyálma lehet: a televíziónak szánt
alkotás nevetségesen alacsony büdzsével készült
és a kis képernyõk után hatalmas bevételt
hozva hódította meg a mozivásznakat is. Gondolom,
az már kevéssé érdekelte a hasonló témájú
Kéjutazásba pénzt fektetõ urakat, hogy Spielberg
filmje nem csak attól zseniális, mert egy böhöm
nagy kamion megszállottan üldöz egy kisautót: õk
igazából csak egy hamburgeres, kólás, pszicho-thriller
road movie-t akartak, jó nagy adag tini horror öntettel. Ennek
megfelelõen a Párbajban ócska kis autójával
Dávidként a kamion Góliátjával szembeszálló
egyszerû kispolgár helyett a nézõk három
fiatalt kapnak: a tinilányok ügyeletes sármos kedvencét,
Lewist, a rosszcsont, de jó dumás bátyó Fullert,
illetve a szexis szõke lányt, Vennát.
A romantikus háromszögnek induló sztori elején
a két fiatal srác Lewis frissen vásárolt használt
kocsiján útra kel, hogy majd útközben felvegyék
a lányt. A hosszú kocsikázás unalmát
azzal akarják elverni, hogy CB rádión keresztül
egyikük nõnek adja ki magát, és ezzel jól
felhúznak egy ismeretlen kamionsofõrt. Persze rákapnak
a tréfára, így végül a szórakozás
tragédiába fullad: a haragra gerjedt sofõr dühében
bestiálisan gyilkolni kezd. Bár a fickót egész
végig nem látjuk, a rendezõ minden erõfeszítése
ellenére sem válik figurája oly misztikussá,
mint a Párbaj negatív fõszereplõje, ahogyan
a kamiont mutató baljós kameranézetek sem Spielbergéhez
mérhetõen elegánsak.
Ugyanez elmondható a feszültségteremtésrõl
is: a Párbajban ügyesen kevert suspense és malaise sajátos
keveréke helyett Dahl a szokásos, más filmekbõl
ismert horror-izgalmakat tálalja. Mindent összevéve
azért a Kéjutazás nézhetõ, tisztességes
„iparos munka”: ha elég nézõ vevõ rá,
akkor a film befejezése alapján akár folytatódhat
is. Ha nem sikerül, az sem tragédia.
Herpai Gergely
A nem kereskedelmi indíttatású filmkészítõk
a történelmi témában a társadalmi folyamatok
megrajzolásának lehetõségét látják,
alkalmat a kutatásra a jelenkori konfliktusok forrásvidékén.
A hollywoodi film- és televízióipar számára
a történelem: látványos fantáziavilág,
kulissza és történetek halmaza. Egymásra épülése,
folytonossága nincs, csak kiragadható, érdekes darabjai.
A Lovagregény tökéletesen illik e sorba, ám szerencsére
távol esik a tendencia abszurd (bár logikus) végpontjától,
melyet a Herkules- és Xena-féle szériák képviselnek.
Ezek hetet-havat összehordanak, alkotóiknak mindegy, görög
vagy római mitológia, bibliai történet, középkori
história, egyként belezagyválják kalandsorozatukba.
A Lovagregény jópofa, szemtelen anakronizmusai más
tõrõl fakadnak. Remélhetõleg nem akad a legfõbb
célközönség, a tinédzserek között
oly oktondi, aki azt képzelné: a XIV. században a
lovagi torna nézõi a Queen We Will Rock You címû
számát énekelve várják a viadalt, a
kovács meg Nike márkajelet kalapál bele a vértezetbe.
A párbeszédekbe modern elemek szövõdnek,
a jeleneteknek van sodrásuk, a cselekménynek azonban nincs
több, mint két órára elegendõ töltése.
Ez ugyanis (az eredeti cím szerint) lovagmese, viszont több
szeretne lenni: nagyepika, lovagregény (ahogy a magyar cím
mondja). Fõhõsét pedig, az ifjú fegyverhordozót
arra hajtja a becsvágy, hogy szerény származása
ellenére bajnokká (és nemesemberré) váljék.
A címnek egyébként a Canterbury mesék szerzõjéhez,
Geoffrey Chaucerhez is van köze, akinek alakját hozzá
illõ tiszteletlenséggel építették bele
a történetbe.
Összességében élvezetes kosztümös
Rocky-variációt látunk, s ebben része van a
rockzene üdítõ használatának éppúgy,
mint a legfrissebb ausztrál importsztárnak (Heath Ledger),
aki megjelenésében és játékában
is tökéletesen alkalmas az ambiciózus apród szerepére.
Harmat György
Az Elisabeth Sanxay Holding név elsõ pillantásra
egy hongkongi vegyesvállalathoz is tartozhatna, valójában
azonban az Egyesült Államok egyik legkitûnõbb
nõi bûnügyi íróját takarja, akinek
40-es években készült regényeit többek között
Raymond Chandler és Patricia Highsmith is igen nagyra becsülte.
A jellegzetesen noir-témákra szakosodott szerzõnõ
mûvei sajnálatos módon kevésbé bizonyultak
vonzó alapanyagnak a filmvilág számára, mint
a Marlowe-esetek vagy a tehetséges Mr. Ripley történetei:
egyetlen jelentõs moziadaptációja az 1947-es Blank
Wall (Üres fal) alapján készült Óvatlan
pillanat, amelyet Max Ophüls rendezett rövid hollywoodi tartózkodása
kevésbé szerencsés közjátékaként.
A sötét, klausztrofób thrillerbõl a francia rendezõ
saját szájízéhez igazítva pasztell-tónusú
melodrámát forgatott, amelynek láttán csak
sajnálkozhat a nézõ, hogy a filmmogul Selznick Holding
helyett a jóval érdektelenebb Daphne du Mauriert választotta
Hitchcock amerikai bemutatkozásához.
Annál nagyobb szerencse, hogy az ezredfordulós újrafeldolgozás
a Highsmith-filmtervük kudarca után hasonló tapintású
alapanyagra vadászó McGehee-Siegel alkotópároshoz
került. A Varrat remekbeszabott neo-noirjával debütáló
duó kezében a Holding-mû eredeti fényében
ragyog fel: az írónõ puritán képei,
tömör leírásokra épülõ stílusa
és precíz suspense-technikája híven tükrözõdik
vissza az elkészült film hûvös, visszafogottságuk
ellenére mégis lenyûgözõ erejû képsorain.
Bár a rendezõk jelentõs tartalmi módosításokat
hajtottak végre forgatókönyvükben (a kaliforniai
helyszínbõl nevadai lesz, az anyai védelemre szoruló,
önfejû csitribõl pedig homoszexualitását
titkoló kamaszfiú), ezek inkább gazdagítanak,
sem mint rontanak a feldolgozáson; a nem kifejezetten a tipikus
hollywoodi anyaképbe illõ Tilda Swinton választása
pedig igazi telitalálat a fõszerepre. A Hetedik, vagy a Memento
posztmodern noirjai felõl nézve a Mélyvíz talán
avítt bûnügyi melodrámának tûnhet,
de az idei multiplex-kínálatban mindenképp ritka és
üde színfolt, kellemes idõutazás Douglas Sirk
és a Mildred Pierce fénykorába.
Varró Attila
A fiatal regényíró és virágárus
felesége váratlan örökséghez jut Párizsban:
egy hatalmas, ódon lakás lesz az övék, de csak
akkor, ha megtartják az örökhagyó aggastyán
házvezetõnõjét is. Regényírónk
a lakásban hatalmas állvány-távcsövet
talál, mely egyenesen saját, elõzõ lakásuk
ablakára szegezõdik. Talál még számtalan
fénykép-negatívot, melyen saját ifjú
felesége látható ebben az elõzõ ablakban,
félmeztelenül. Holmi levél-töredék is elõkerül
az egykori gazda asztalfiókjából, a feleség
kézírásával, aki pedig állítólag
nem is ismerte a vénséget. Mi történt tehát?
A rendõrség is erre kíváncsi, ugyanis az öregurat
esetleg megölte valaki, talán a házvezetõnõ.
Bosszantóan rossz film, Hitchcock-motívumokkal. Vagy
inkább Hitchcock-paródia. Az alaphelyzet távolról
a Hátsó ablakra emlékeztet, s bár ez inkább
dicsérendõ volna, a másodlagosság, meg az eredeti
képi- és történetmondó tehetség
hiánya már nem az. A film legérdekesebb figurája,
a bosszúéhes házvezetõnõ lehetne, ha
a Rebecca szintén Hitchcock-alkotta figurájával tudna
valami kezdeni rendezõnk. Nemigen tud, és itt sem a mintakövetés
szándéka a hibás. Hibás a blöffölõ
hajlam, hibás a stílusérzék fájdalmas
hiánya, meg a nyegle nagyot-akarás. A film thriller szeretne
lenni, ez azonban az egyik legnehezebb film-fajta, eredetibb tehetség,
vagy józan és biztos kezû iparos-alkat kell hozzá.
A Sötét ablak rendezõje egyik sem: sóhajtsunk
keserûen a közprédává lett Hitchcock emlékére.
Glauziusz Tamás
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu