Biológiai értelemben a jelen a létezõ világok legjobbika. A mozgókép-mítosz mindezt egyelõre másképp látja.
A klasszikus leibnizi tétel a Candide-ban még gúny
tárgya, ma meghökkentõ igazság: a földi
teremtmények, amelyek mögött milliárd évek
kijózanítóan kegyetlen sodrása hömpölyög,
a maguk nemében a kifinomult tökéletesség bizonyosságai.
Ebben a sokatpróbált Édenben lehetetlen Istent játszani:
a génekben turkáló, belõlük lopva másoló
ember szánalmas genom-hacker csupán, plágiuma értéktelen
kacat. A valóságban nincs oly emberi kreálmány
– légyen az vírusba plántált skorpióméreg
vagy akár Dolly, a bárány – amely versenyre kelhetne
az õstermészet vad kreatúráival. Ha rettegett
kórokozók és belõlük emberkéz által
vegyített genetikai kimérák között a laborok
mélyén párharcot engedünk, a valóságban
rendre az elõbbiek gyõznek: farkasok közt elnémulnak
még a harci kutyák is. Az Androméda-törzs hideglelése
és a Vírus bio-apokalipszise a tudás hûvös-józan
talajáról nézve feloldódni látszik Gaia
idõtlenségében.
A biológiai hadviselés modern démonai sem génfarmokkal
üzletelnek ma már, inkább az amazóniai esõerdõkben
rejtezõ ismeretlen mikrobák közül válogatnak.
Mi végre hát az írott és filmes disztópiák
riasztó nyomorúsága? Miért a lárma képben,
hangban több mint száz éve már?
„A világ szebb lenne, ha nem volnának laboratóriumok”
– állapítja meg Elizabeth a Frankenstein átkában,
Terence Fisher filmjében, s mi elhisszük neki, sokkal inkább,
mint a bevezetõ bagatellnek ható optimizmusát: a felfoghatatlan
méretûvé tágult világ homorú tükrében
a mi kicsinyke ismeret-morzsáink már ijesztõ jövõbeni
tendenciákká hatalmasodtak. Az emberiség inflálódó
tudás-gömbje egyre nagyobb felületen súrlódik
az ismeretlennel, és rettegünk, hogy a mohó tudásvágy
végül bûnbeeséshez vezet. Ugyanez a páni
félelem vibrál a Monsanto génkezelt ültetvényeit
feldúló neoludditák tettében éppúgy,
mint majdnem minden, a témába vágó filmkockán.
S ím a korhangulat is: az ezredforduló az idõóceánban
emelt mesterséges partként, míg közeledünk
feléje, lelkes – s egyben borzongató – ideák megvalósulását
ígéri; megérkezvén a feltáruló
terra incognita már inkább nyomasztó. A múltból
sem szüremlik át megnyugtató tanulság: Hirosima
szégyenfolt a tudomány ártatlanságán,
és több mint negyedszázada a biológiai pokolgép
rémképe is riogat. (A bioterror viszont immár valóság.)
1974-ben a Berg-bizottság bejelenti, hogy a génsebészet
realitássá vált (ártalmatlan kólibaktériumokba
sikerült belecsempészni egy bizonyos, rákkeltõ
majomvírust – ó, bárcsak ne ezzel kezdték volna!),
de egyúttal – az esetleges veszélyekre tekintettel – önkorlátozásra
szólítja fel a kutatókat. A tudomány elefántcsonttornyán
kívül rekedtek számára mindez értelmezhetetlen
és baljós is volt egyben (vírus?, rák?, mekkora
lehet itt a baj, ha már õk is óvatosságra intenek?!),
s az még ma is: az 1997-ben indult South Park-széria beszédes
nevû dr. Mephestójának groteszk lényei a négyülepû
majmon át a szúnyoggal keresztezett elefántig mindannyian
ezt a zavarodott viszonyulást tükrözik.
Nem meglepõ, hogy a science fiction-filmeket is mily könnyedén
termékenyíti meg ez a biohazard-szorongás, hiszen
e mûvek legtöbbször csak olyan mértékben
tudományosak, amennyire irodalmi alapanyaguk az adott kor újszerû
felfedezéseinek áramában megmerítkezik. Mary
Shelley Frankensteinje az 1700-as évek végén még
elektromos delejjel gyõzi le a halált, s ebben nem nehéz
felismerni Galvani békacombjának vis vitalisát. Száz
évvel késõbb H. G. Wells már a Haeckel-féle
embriológia és a sebészet dicsfényébõl
gyúrja össze az élõket újrateremteni képes
dr. Moreau alakját, aki végül Frankenheimer 1996-os
filmjében korhû génmanipulátorrá egyedfejlõdik.
Mindkettejük teremtményei torzra sikeredett, horrorisztikus
állat-emberek, mert a korszellem, amiben fogantak, a teremtéssel
kacérkodó tudóst még nem tekinti újdonsült
tevékenysége mesterfokú mûvelõjének.
Monstrumaik nemcsak azért veszélyesek, mert istenkísértésbõl
születtek, hanem kontár tökéletlenségük
okán is. A filmes adaptációk óva intik a mindenkori
nagyravágyókat: torzszülött kreatúráik
meghasonlása és lázadása elkerülhetetlen,
ambíciójuk fizetsége a biztos pusztulás. (Ugyanezt
a tanulságot tálalja elénk bosszantó didakszissal
Kenneth Branagh filmjének kerettörténete is: a fiatal
sarkkutató, a nagyreményû, mindenre elszánt
tudós-jelölt megrettenve Frankenstein elbeszélésétõl,
kedveszegetten inkább hazatér.)
Cronenberg is iszonyú büntetést ró könnyelmûen
kísérletezgetõ hõsére: az 1986-ban forgatott
A légy ember-fõszereplõjének génállománya
véletlenül összekeveredik egy rovaréval, aminek
következtében sorozatos átvedlések borzalmas
stációit kénytelen átélni a továbbiakban,
örök mementóként potenciális követõi
számára.
A legújabbkori biomanipulátorok tevékenységében
viszont éppen az az aggasztó, hogy túlságosan
is tökéletesen dolgoznak: a Jurassic Parknak, a dr. Moreau-sziget
eme harsány parafrázisának õshüllõi,
de a Vírus és a Steven Seagal-féle A patrióta
mikrobái is hibátlanok a maguk módján. Tökéletességük
megnyerõ mohó fanatikusoknak és öntörvényû
milliárdosoknak egyaránt, s e pillanattól fogva már
nem csak létrehozójukat, de az összes gyanútlan
földi halandót is veszélybe sodorják (s ez bennük
a modern: a korábbi filmek szörnyszülötteinek pusztításai
– kárörvendõ elégtételt nyújtva
a megborzongó kívülállóknak – mindig csak
magát a teremtõt és közvetlen környezetét
sújtották).
„A jövõ dolga az, hogy veszélyes legyen”
– írja Whitehead az Eszmei kalandozásokban, ám
a tudományos-fantasztikus film nem híve ennek a posztmodern
olvasatnak. A jövõvel éppen az a gond, hogy veszélyes
– véli –, s így aztán lelkesen ölti fel magára
a tudomány önvádló lelkiismeretének maskaráját.
Nem azért elsõsorban, mert így idézhet elõ
olcsó katarzist, hanem inkább rejtett rivalizálásból
fakadóan: tudós és filmes ugyanis voltaképpen
egylényegû, hisz mindkettõ új világok
létrehozására képes. Ám míg a
film univerzuma virtuális, addig a tudományé materiálisan
is átitatja a hétköznapokat (még ha nem is mindig
érthetõ). A két misztikum közül azonban
a filmé átélhetõbb, akkor is, ha téveszmékbõl
táplálkozik. A tábla és kréta helyett
a képernyõ szocializál.
A tudatformálás versenyében vesztésre álló
tudomány riadtan szemléli önmagát mint mozivászonra
közhelyesült „õrült tudóst”, de közben
tovább építgeti kongó oszlopcsarnokát.
Pedig e dehonesztáló filmes toposz makacs létezésének
oka nem a tudás bármely tárgyiasult bûne – ilyen
ugyanis a valóságban nemigen akad –, hanem a hûvös
csarnokok puszta léte. Tévedés, hogy a tudomány
célja az egyetemes igazság meglelése lenne, annál
jóval kevesebb: a fejekben tornyosuló elõítélet-halmok
fokozatos lebontása.
E nélkül ki hinne ugyan a géntechnológia
veszélytelenségét ecsetelõ szakértõnek,
pláne A brazíliai fiúk után? Melyik kormány
finanszíroz nyugodt lélekkel õslénytani kutatásokat
a Jurassic Park trilógiájának árnyékában?
Ki akar sokáig élni, ha A hatodik napon vagy a Gattaca közeljövõ-víziója
vár reá? Ki hiszi el, hogy ezek az antiutópiák
soha nem valósulhatnak meg?
A brazíliai fiúk és a Jurassic Park I. azért
ördögi, mert bámulatosan szakszerû: oktatóprogramokat
megszégyenítõ pontossággal szemléltetik
– mint film a filmben – a sejtmag-átültetéssel végzett
klónozás technikáját. (Az ihletettség
nyilvánvaló: Schaffner filmje a hetvenes években,
nem sokkal az elsõ sikeres állatklónok, a Gurdon-féle
békák létrehozását követõen
készült.)
A brazíliai fiúk Dél-Amerikában bujkáló
dr. Mengeléje a Führertõl idejekorán levett vérbõl
csecsemõket klónoz, s ezeket – nem bízva mindent a
biológiára – olyan családokkal nevelteti fel, amelyek
szociokulturális háttere megegyezik a kis Adolf hajdani körülményeivel.
Dr. Mengelét persze végül eléri az Istent játszó
orvosok szokványos végzete, de a film balsejtelemmel terhes
befejezése azt sugallja, hogy a kísérlet mégiscsak
sikeres – holott a valóságban nem lehet az: a sejtmag-transzplantációval
gyártott klónok sohasem pontos másolatok, még
annyira sem egyeznek meg az eredetivel, mint az egypetéjû
ikrek egymással (az idegen petesejtbe beültetett sejtmag nem
vonhatja ki magát a citoplazma finom szövedékének
„anyai” hatásai alól). A természet szoftverei másolásvédettek.
Ugyanez az effektus torzítja el a nevelési környezet
mégoly gondosan felépített reprodukcióját
is: hiába a megtévesztésig hasonló családi
miliõ, ha mindez teljesen más társadalmi közegbe
ágyazódik bele. Hitler és Mozart sem teremthetõk
újra, de az elvetemült diktátorok sem klónoznak
majd legyõzhetetlen hadseregeket a jövõben, mert e céljuk
mindig is egyszerûbben és biztosabban elérhetõ
lesz fanatizálással, s ha kell, irányított
„szaporítással”, mint kémcsõben történõ
babrálással. (A mítosz azonban tovább él:
a Csillagok háborúja II.-ben Darth Sidious félelmetes
armadát klónoz a Jedik ellen.)
A Jurassic Park dinoszauruszait is vér-nyersanyagból,
több millió éve borostyánba kövült
rovarok gyomrának beltartalmából kopírozzák,
bölcsõjük kétéltû-petékben
ring. Mindez invenciózus elképzelés ugyan, de a gyakorlatban
kudarcra van ítélve: ily hosszú idõ bizonyosan
feltépdesi már a dezoxiribonukleinsav finom fonalát,
s ha esetleg mégsem, akkor a fajidegen petesejt illeszkedni képtelen
matériája lesz a sikertelenség oka.
Míg a fenti filmekben megcsillan idõnként a tudományosság
léha illúziója, addig Spottiswoode giccsbe hajló
akció-sci-fije, A hatodik napon csak a közhiedelemben élõ
hamis sztereotípiákat erõsíti tovább,
leginkább azt, hogy a felnõttekbõl tenyésztett
klónok – mint valami fotokópiák – az eredetivel azonos
életkorúak is lehetnek. (Ugyanerre a tévképzetre
épít a Michael Keaton bohóckodásával
készült Közös többszörös is, de az
legalább egy percig sem veszi komolyan önmagát.)
„Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs”
– minõsíti Madách a Falanszter lombikban mocorgó
lényeit. Valóban: mit ér az ember, ha másolat?
Devalválja-e, amikor rádöbben, hogy mégsem „egyedüli
példány”? Mi jár Ripley fejében, mikor az Alien
4-ben megpillantja formalinban úszó, sikerületlen iker-klónjait,
vagy mire gondol az A. I. androidja, midõn szembesül saját
prototípusaival?
A választ a dramaturgiai erõtér szabja meg: A
hatodik napon Adam-Schwarzeneggerét üldözõ bérgyilkos
létezése például nem érték, mert
nem unikum. Bármikor legyártható újra, sorozathalála
súlytalan. Videójáték-figura, amelynek eleve
több élete van. A fõhõssel sokkal humánusabb
Spottiswoode: belõle „csak” kettõ létezik, de õk
az „egy test–egy lélek” megható szimbiózisa által
jogot nyernek önnön életükre. Nem is lehet ez másképp:
senki sem értéktelenebb attól, hogy ikertestvére
van vagy lészen ezen a nagyvilágon.
A megegyezõ életkorú hasonmások abszurditása
a moralizálás mellé mindig egy kis komikumot is kanyarít
a vászonra: a Közös többszörös „ketteskéje”,
„négyeskéje” nem csak klónok, clownok is egyben, szeretnivaló
bohócok. De ilyenek Az elveszett gyerekek városában
Krank segítõi, a tizenkét teljesen egyforma klón
is, akik képtelenek eldönteni, melyik közülük
az eredeti, és kik a másolatok. Mindegyiküknek saját
lelke van, sõt a Michael Keaton játszotta figuráknak
önálló egyénisége is. Ez nem a szép
új világ.
A jövõ ígérete
A Gattaca szívbemarkoló üzenet a megvalósult
eugenika korából, könyörtelen látlelet a
jövõbe rohanó diszciplínák borzolta pszichózisokról.
(Már a címe is démoni konstrukció: a DNS bázisainak
kezdõbetûi – G, A, T, C – alkotják az indoeurópai
fül számára vészjósló kombinációban.)
Techno-noir ez a javából, vagy inkább techno-jaune,
fekete kontúrok alatt sárgában úszik itt minden,
s tudatalattink dekódolja nyomban, mint amikor darázs közelít:
veszély, méreg, veszély, veszély.
Mindez alattomosság, mert a nézõ a végén
egyedül marad ezzel a szorongásával, s nem érti,
hogy Gattaca hétköznapi apartheidjétõl ugyanaz
a genetika mentheti csak meg, amelybõl ez a kegyetlen vízió
vadhajtásként kinõtt (hacsak el nem pusztítják
az Einstein-típusú zseniket már csecsemõkorukban
a la Dürrenmatt). Az anthrax-spórák ellen sincs orvosság
a kertekben, de lesz majd a kémcsövekben.
Mit hoz hát a jövõ?
A filmmûvészet továbbra is a tudomány önjelölt
Mefisztója marad, aki tagad és tagad?
Kizökken-e majd végre a biokatasztrófa-filmek mindenkori
tudósgárdája abból a sablonosan elõítéletes
szereposztásból, amelybe mindmáig belekényszerül;
meddig lesz még a merész, újító poszt-Frankenstein
az obligát áldozat, mialatt szemlélõdõ,
szkeptikus kollégája az emberiség megmentõjének
szerepében tetszeleg?
Amíg a biotechnológia be nem bizonyítja ártatlanságát?
Végtére is a bûn bizonyítandó, nem
az ártatlanság… Márpedig mindmáig nem létezik
biomanipulációból eredõ bizonyított
kár, hipervirulens organizmus, rákkeltõ paradicsom,
mint ahogyan Jura-park sem. A palack már kinyílt, belül
üres, szellem nem is volt. Baktérium termelte inzulinon élünk
réges-rég, és elégedetten visszük haza
a transzgénikus szóját; a szép új világ
az lesz, ha majd csak ilyet kérünk, mint ahogy ma is eldobjuk
a vackort, és választjuk a szép, nemesített
almát. Álmainkban még mindig Huxley epszilon mínusz
félmajmai kísértenek, pedig az már futur dans
le passé, múlt idejû világ.
Ahogyan arról szó esett már, a természet
biztos kézzel védi õsi szabadalmát: ha barbár
módon nyúlunk a gének közé, a gépezet
leáll. Ma még Frankenstein túléli és
elsiratja gyönge, sebezhetõ monstrumát.
Éljük mi is, amíg lehet, a létezõ
világok legjobbikát.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu