„Az indiai kolera már évek  óta egyre nagyobb hajlandóságot mutatott az elterjedésre és vándorlásra.”

Thomas Mann: Halál Velencében

Az egészség együtt jár az egészség képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze ellenõrzés alatt áll. A járvány, a terror az anarchia jele.

Chemical brothers
Miközben az akciófilmekben sorra-másra vetik be a terroristák és az egymással hadban álló államok a hagyományos harcászat legújabb fegyvereit, ukrán maffiózók csempésznek tengeralattjárókon nukleáris robbanófejeket az Államokba, arab szélsõségesek nyitnak tüzet ártatlan turistákra, repeszbombák robbannak a bevásárlóközpontokban, a gyilkolás módozatai között egyre elõkelõbb pozíciót szerez magának egy komoly hatásfokkal bíró, (halál)biztos megoldás is: a biológiai hadviselés, a vírusok, baktériumok világa.
Édestestvérét, a laboratóriumi körülmények között elõállított, szintetikus terminátort, a kémiai fegyvert ismerjük már – szemfüles földesurak a középkorban is mérgeztek kutakat, az elsõ harci gázt pedig 1915-ben a németek vettették be a belgiumi Ypernben, ahol az eredetileg rovarirtóként funkcionáló foszgén, a „zöldkeresztes gáz” több órás lappangási idõ után tüdõvizenyõt okozott, párolgása közben pedig a jobb sorsra érdemes katonát akár meg is vakíthatta – a bioterrorizmus réme a World Trade Center katasztrófája óta vált valós és aktuális fenyegetéssé, igaz, a mainstream mozijaiban és a zsánerfilmekben már hosszú évek óta folyamatosan jelen van a frászkeltés hatásos eszközeként.
Azon terroristák számára, akik a rend(szer) megzavarására törnek, a skála igen szélesnek mutatkozik: a hagyományos harcászattól kezdve (bombák, gépfegyverek), a vegyi fegyvereken keresztül (harci gázok, szintetikus mérgek), egészen a biológiai hadviselésig (vírusok, baktériumok) bezárólag. A génsebészet fejlõdése az örök dilemmát, a szélirány kiszámíthatatlanságát is megoldani látszik: a félelem, hogy a küldemény egy hirtelen fronttal visszakerül a frontról a feladóhoz, elvileg kiküszöbölhetõ, génmanipulációval már olyan ajánlott küldemények kézbesíthetõek, melyek kizárólag az adott genetikai állománnyal bíró emberekre nézve halálosak.
A biológiai hadviselés a fõsodor filmgyártásában az 1965-ben bemutatott A Sátán férge (The Satan Bug) címû film óta van jelen, a dramaturgia azóta sem mutálódott: a mozik negatív pólusán fanatikus terroristák, rossz doktorok, õrült tudósok, akik éppen egy gyilkos vírust készülnek a szerencsétlen lakosságra rászabadítani (A 12 majom elmebeteg kutatója, a Mission Impossible 2. fanatikus terroristája, A járvány közegészségügy ellen lázadozó orvosai, vagy a Júdás-faj rovarológusa, aki kifejleszti ugyan a titokzatos Stickler-kór ellenszerét, ezzel azonban még nagyobb szerencsétlenséget, egy mutáns faj elszaporodását idézi elõ), pozitív pólusán pedig Louis Pasteur és Alexander Fleming leszármazottjaként egy szimpatikus orvos team, akik a laboratóriumokban veszik fel a harcot a mikroszkopikus méretû Szörny ellen (Androméda-törzs, A vírus, A járvány), hogy gátat szabjanak a kitörni készülõ vagy már kitört járványnak,  valamint, hogy gyõzködjék a két pólus között tipródó kormányhivatalnokokat.

Átjárók
Amíg a hatásos ellenszer, a vakcina meg nem születik, a tudósok a hatósággal karöltve igyekeznek gátat szabni a ragály terjedésének. A védekezés elsõszámú fegyvere a karantén (Az Androméda-törzsben az amerikai kisvárost, David Cronenberg Veszettség (Rabid) címû filmjében Montreált nyilvánítják veszélyövezetté, ahol a veszettség áldozatául esett embereket katonák lövik ki, a Vírusban a hadsereg megfontolás tárgyává teszi, hogy lebombázza-e a fertõzött területeket).
Az elhatárolódás, nem csupán fizikai elzárást/elzárkózást, de pszichológiai értelemben vett elkülönülést is jelent. Az egészség együtt jár az egészség képzetével, jelzi azt is, hogy a társadalom egésze ellenõrzés alatt áll, a hivatal képes a rend fenntartására, orvosolni tudja a válságos helyzetet. A fertõzés ezzel szemben a kontroll ellentétpárjaként jelenik meg, a vad, elszabadult, ellenõrizhetetlen nyers erõ jelképeként, melyet a karanténok felállításával szorítanak ismét keretek közé.
A filmek mindegyikében a járvány terjedése a határok megsértésével, térfoglalással jár. A testek, vagyis a biológiai határok átjárhatóvá válnak, a földrajzi határok kiszélesednek (Cronenberg filmjeiben, a Rabidben a veszettség egy klinikáról indul ki, majd eléri Montreált, a Shiversben egy lakóházban tombol emeletrõl-emeletre járva, az Androméda-törzsben egy távoli bolygóról érkezik, míg a trópusi betegségeket okozó vírusok a légi közlekedésnek köszönhetõen kontinensrõl-kontinensre vándorolnak, mint A járvány, A vírus, az Ebola-szindróma címû filmekben), megdõlnek az idõbeli korlátok, a „Fáraó átka” újraéled (az egyiptomi ásatásokat végzõ régészcsoport rejtélyes halálára késõbb a biokémia adott elfogadható választ, a kutatók a királysírok megbolygatásával egy kristályosodott vírust aktivizáltak, mely rövidesen elpusztította õket), és fellazul az erkölcsi kontroll is, a fosztogatások és az erõszakos bûncselekmények mindennapossá válnak. Az egyén csak a határok ismételt felállításával, kijelölésével tudja magát újból megnyugtatóan meghatározni, a ragály elharapózásával a fõ választóvonal az egészségesek és a fertõzöttek között húzódik meg.
A fertõzõ betegség a közösség betegsége. Az egyén, a testek közötti átjárhatóságnak köszönhetõen individualitását veszti, beleolvad a környezetébe. Hiába a mikrobiológia fejlõdésének köszönhetõ, izolált vírusok, baktériumok tömege, a fertõzés kezdete, a járvány kialakulása, vagyis az, hogy az ún. „nulladik páciens” miért kapja meg a kórt, örök rejtély marad.
A válaszok között elõkelõ helyen szerepel a közösséget bûneiért sújtó isteni átok képzete (Oedipus vérfertõzéséért Théba pestisjárvánnyal bûnhõdik, az Iliász elsõ könyvében Apollón bocsát „fekete halált” az achájokra, hogy megbüntesse õket, amiért Agamemnón megszöktette Khürszész leányát), valamint a bûnbakkeresés, mely fõleg a kisebbségeket sújtotta (az 1347/48-ban Itálián végigsöprõ pestisjárvány alatt a zsidók ellen elkövetett pogromok állandósultak, s késõbb is fellángoltak a nagyobb ragályok idején).
Luchino Visconti Thomas Mann írása alapján készült Halál Velencében címû filmjében Gustav Aschenbach, mintha bûnös szenvedélyéért, homoszexuális-pedofil vonzalmáért fizetne a kolerahalállal; elõbb a szerelem keríti õt hatalmába, lerombolva az összes értéket, melyet magáénak vallott, fellazítva erkölcsi határait, majd a kolera fosztja meg õt tökéletesen az individualitásától, és teszi a Velencében tomboló járvány számos áldozata közül az egyikké.

Szerv(er)ek
A vírusok/baktériumok terjedése ellen hiába emelünk falakat, rés mindig marad a pajzson, a vírusok minden területet megfertõz(het)nek: szervet, szervezetet, szervert.
A posztmodern teoretikus, Jean Baudrillard víruselméletét az egész társadalomra kiterjeszti – szerinte az AIDS, a számítógépvírus és a terrorizmus nem cserélhetõek fel ugyan egymással, mégis rokon vonásokat mutatnak. A terrorizmust leírhatjuk az AIDS-modelljére, a számítógépkalózokat pedig tekinthetjük akár terroristáknak is, akik „programokat” robbantgatnak, fájlokat „ejtenek túszul”.
A párhuzamok lényegében vég nélkül folytathatóak: a számítógépvírusok között -- akárcsak természetes rokonaik soraiban -- találhatunk törzseket, sõt terjedésük, szaporodásuk között is fellelhetõek a hasonlóságok. A volt szovjet tagállamokból, Bulgáriából, Csehországból, Indiából és a Távol-Kelet országaiból, vagyis a hacker nagyhatalmaknak számító régiókból származó vírusok az FBI és a NASA szerverein garázdálkodnak, a perifériáról nyomulnak a plató felé, akárcsak a korunk pestiseinek tekintett két kór, az afrikai eredetû ebola és az AIDS.  A számítógépvírusok, a valódiakhoz hasonlóan behatolásukkor egy-egy szerve(r)t támadnak meg, némelyik közvetlenül fejtve ki a hatását, míg mások a memóriába beépülve a lappangási idõ után hatnak.
Baudrillard szerint a vírusok felbukkanása egy hipotetikus katasztrófa megakadályozását célozza: a terrorizmus „vírusa” válasz egy túlintegrált (állam)szervezetre, míg az AIDS felbukkanása, a promiszkuitás elharapózásának szab gátat. A test(ület) túlzott keretek közé szorítását nem viseli el, legyen szó akár egy szabványnak tekinthetõ testideálról, mely célul tûzi ki, hogy egészsége megóvása érdekében a „perem alatti baktériumok” ellen is felveszi a harcot, vagy egy agyonbürokratizált államszervezetrõl.
A túlszabályozott test(ület)ek védekezõképessége leromlik, a külsõ hatásokkal, a legkisebb mikroorganizmusokkal szemben is sebezhetõvé válnak. Bármennyire biztosnak hisszük a rend(szer)t, mindig akad rajta valamiféle repedés, ahol az ellenálló csíra támadni képes (a számítógép hálózatok túlintegrált rendszerébe hézagokon, az e-maileken keresztül érkeznek a féregvírusok, az 1960-as évek Amerikájában a kórházak sterilnek hitt, fertõtlenített környezetébõl vérmérgezést okozó staphylococcus-járvány indult ki, a World Trade Center katasztrófája pedig a biztonságosnak hitt reptéri ellenõrzést kérdõjelezte meg).
Robert Longo 1995-ös cyberfilmje, a William Gibson novellája alapján készült Johnny Mnemonic egy olyan világba viszi el nézõjét, ahol a hipotetikus jövõt a virulencia uralja. A biztosnak hitt határok átjárhatókká váltak, a kategóriák egymást fertõzik: a tudomány az üzletet, az üzlet az informatikát, az informatika pedig az embereket.
2021-ben New York mutációjában, New Ark „szabad városában” a kóros idegsorvadás az úr, melyet az emberekre zúduló túlzott információáradat vált ki. A járvány nyomában kitört káoszt az (infó)háború is súlyosbítja, a világ a multivállalatok véres harcaitól szenved, melyek „mnemonikus futárok” agyát használják fel arra, hogy az információkat egyik helyrõl a másikra jutassák. A film fõhõse, Johnny Mnemonic (Keanu Reeves) emlékeit áldozza fel (nevébõl az emlékezet görög istennõje, Mnémoszüné köszön vissza), hogy az adatoknak helyt nyerjen, miközben fogalma sincs arról, hogy fejében a „fekete kór”, a kóros idegsorvadás ellenszerének adatait hordozza (a betegség elnevezése a pestis középkori nevére, a „fekete halálra” rímel).

Mémek
Richard Dawkins 1976-ban megjelent könyvében, Az önzõ génben fejtette ki az általa megalkotott „memetika” fogalmát. A szerzõ a „mémet” tekinti a kulturális evolúció alapegységének, mely elnevezés nem csupán a „génre”, de a „mnemonikára”, az emlékezetre, sõt a francia „meme”-re, vagyis az „ugyanaz” szóra is utal.
A „mém” Dawkins szerint, egy olyan „ragályos gondolat” (szófordulat, dallam, filozófia, kép, rím, divatjelenség etc.), melynek mûködési elve a vírusokéhoz hasonlatos, csak míg a vírusok szerveket/szervezeteket/szervereket fertõznek, a „mém” az elme vírusa, mely az emberek egymás közti kommunikációja során terjed, gyakorta halálos kimenetelû fertõzéseket okozva (ilyen „mém” volt például Goethe regénye, Az ifjú Werther szenvedései, melynek hatására több száz ifjú ment önként a halálba, vagy a jelenbõl azok a kamikaze akciókat, öngyilkos merényleteket kiváltó fanatikus eszmék, melyeket a terroristák vallanak magukénak).
Terry Gilliam utópisztikus filmjében, A 12 majomban 1997-ben a Földet az állatok uralják, azt követõen, hogy egy halálos vírus támadását az emberi fajnak mindössze 1%-a élte túl. Bruce Willis megfigyelõként tér vissza a múltba, 1990-be, hogy ráleljen a 12 Majom Hadseregére, vagyis az állatvédõkre, akikrõl az életben maradtak feltételezik, hogy tömegmozgalomként egy halálos „mémet”, az állatvédelem eszméjét terjesztették el, és akiknek vezetõje, a virológus fiát alakító Brad Pitt fanatikus nézeteitõl hajtva egy biológiai vírust is rászabadított a világra.
Minden élõ szervezetek legegyszerûbbikét. Olyan molekulahalmazt, melynek még anyagcseréje sincs, mely semmiféle életmûködést sem mutat a gazdatesten kívül, viszont a saját szaporításához szükséges információkat magában hordozza.
A posztmodern kor metaforája öltött testet.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu