Irodalom és film, múlt és jelen érintkezési pontjai Györffy Miklós új tanulmánykötetében.

Noha nem a Northrop Frye-féle „kettõs tükör” módján, mégis az egyetemes és a magyar filmmûvészet, a jelen és a múlt kerül egymás mellé Györffy Miklós kötetében, s kínál különös (át)értelmezési lehetõségeket. A kilencvenes évek magyar filmje, „a tizedik évtizedrõl” szóló írások a jelent, sõt a jövõt, a klasszikus korszakokat és alkotókat elemzõ tanulmányok az immár lezárt múltat, a modern film korát képviselik. Sõt, egy rejtettebb, elméletibb kettõsség is végigvonul a könyvön: a filmes elbeszélésmódról, az adaptáció kérdésérõl, film és irodalom egymásra hatásáról elmélkedõ gondolatok a magyar irodalom és film történeti kapcsolatának vizsgálatakor köszönnek vissza. Ahogy az utóbbi tanulmány címe is mondja, Párhuzamok és keresztezõdések alakítják a korábban már megjelent szövegekbõl összeálló, gondosan szerkesztett kötetet. Hiányérzet legfeljebb a cím nyomán támadhat bennünk, hiszen A tizedik évtized a legutóbbi évek filmmûvészeti eseményeinek feldolgozását ígéri. Ezt várakozásunkat erõsíti az alcím is – A magyar játékfilm a kilencvenes években –, amelyet a könyv fedelén kisebb betûkkel követ a további pontosítás: és más tanulmányok. Nos, Györffy Miklós könyvének kétharmada „más tanulmányokat” tartalmaz, míg a maradék egyharmad foglalkozik csupán a kortárs magyar filmmel. Nem az egyetemes filmtörténettel vagy a korábbi idõszakokkal foglalkozó írások, inkább a rendszerváltozás utáni magyar film átfogó elemzése iránti fokozott igény (s persze a kötet címe) miatt érezhetünk csalódást, ráadásul a két egység mûfajilag is eltérõ szövegeket tartalmaz – de errõl majd késõbb.
A tanulmányok jó része nemcsak abból a szempontból foglalkozik a múlttal, hogy régi irányzatokat (német expresszionizmus), életmûveket (Erich von Stroheim, Rainer Werner Fassbinder), lezárt szerzõi korszakokat (Wim Wenders) elemez; a „befejezett múlt idõ” stílusvonásként és történeti szempontként egyaránt az írások gondolati középpontjába kerül. A leghangsúlyosabban a kötet különösen szép írása, A mûvész és a mûvészet Ingmar Bergman filmjeiben foglalkozik ezzel a kettõsséggel: „Bergman mûvészetképe a múlté” – állapítja meg a szerzõ az eredetileg elõadásként elhangzott tanulmány elején, majd a gondolatmenettõl nyilván nem függetlenül Bergman mûvészetével kapcsolatosan is hasonló megállapításra jut, noha jóval megengedõbben fogalmaz: „Az idõs Bergman, amint prózája is ezt tanúsítja, az öregkor jogán végképp kilépett korából, és nemcsak saját életét és munkásságát, de az életet és a mûvészetet általában is nagyobb perspektívából nézi.” Ez a perspektíva a modern filmmûvészet korában még megvolt, mostanra viszont elveszett – Györffy érdeklõdésének és ízlésének középpontjában ez az elveszett múlt, a modern filmmûvészet klasszikus korszaka áll (lásd a hatvanas évekrõl szóló A mozitól a filmig és vissza címû tanulmányt), illetve azok a „kései” mûvészek és mûvészetek, amelyek a válság jeleit látva még a modernizmus határain belül próbáltak választ találni mondjuk a személyesség vagy a történetmondás kérdéseire. E két utóbbi téma filmtörténeti „gazdája”, Fassbinder és Wenders, nem véletlenül kerül egy-egy írás középpontjába, s az sem véletlen, hogy a kötet önállóan nem elemzett, ám legtöbbet hivatkozott szerzõje Michelangelo Antonioni.
S ugyanez a modernista hagyománykeresés határozza meg a magyar filmekrõl szóló írásokat. Az irodalom és film kapcsolatának taglalása, legyen szó akár a hatvanas-hetvenes évekrõl, akár egyetlen életmûrõl, jelesül Makk Károlyéról, a mozgóképi kifejezésmódnak az irodalom mellett – s nem azzal szemben – megszületõ önállóságát hangsúlyozza elsõsorban, felhívva a figyelmet arra a talán még nem kellõképpen elemzett magyar sajátosságra, hogy nálunk a legnagyobb „szerzõi” filmek irodalmi alapanyagból vagy írói közremûködéssel készültek (Szerelem, Szindbád, Szegénylegények). Természetesen vannak jelentõs, ráadásul újraértékelésre méltó kivételek, amit Gaál István Holt vidék címû filmjének alapos elemzése is bizonyít.
A kilencvenes évek magyar filmjeirõl szóló írások vezérfonala szintén a hagyománytörés, illetve a hagyományok továbbélése. A filmes korszakváltás kitüntetett darabja a szerzõ szerint Az én XX. századom: Enyedi Ildikó filmjének önálló elemzése, majd a kilencvenes évekrõl szóló áttekintésbe beleszõtt – részben megismételt – gondolatok a film eredetiségérõl és újszerûségérõl mind ezt bizonyítják. Az viszont, hogy az Enyedi-opus is „kettõs tükörben” jelenik meg a könyvben, már a mûfajváltást hangsúlyozza. Talán az eltelt idõ rövidségébõl fakad, hogy míg a korábbi filmmûvészeti folyamatokról elmélyült és igényes tanulmányokat olvashatunk, addig kilencvenes évek magyar filmjérõl csak gyors (eredetileg vélhetõen napilapnak készült) pillanatfelvételeket, egyfajta – ahogy a szerzõ is megjegyzi – vázlatot kapunk. Ennek a vázlatnak valóban a váza értékes: azoknak a hagyományoknak és erõvonalaknak a kijelölése, amely mentén az utóbbi évek magyar filmmûvészetét minden bizonnyal elemezni érdemes. Ilyen például néhány 1989 után készült film stílus- és szemléletmódbeli elõzményének felvetése (A kis Valentino és az Árnyék a havon vagy az Álombrigád és a Haggyállógva Vászka között; itt érdemes megjegyezni, hogy mindkét „felmenõ” Jeles András nevéhez fûzõdik), valamint a filmek csoportosítását segítõ fejezetcímek (Metafizikai távlatok, Redukció és rombolás).

Magyar Nemzeti Filmarchívum – Palatinus, 2001.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu