Mennyi Kubrick van egy MI-ben? Spielberg filmje fel sem veti a mesterséges intelligencia érzelmi problémáját.

Hogy Kubrick szándékai szerint milyen formát öltött volna utolsó filmje, azt legfeljebb a túlnani filmszínházban lesz alkalmunk láthatni. Amit viszont az itteniekben lehet látni a rendezõ-páros terveibõl, színtiszta spielbergi termék. Az elõkészületek, a hosszas telefon- és telefax-kapcsolat révén kirajzolódó koncepció egy nagy, közös mû lehetõségét ígérték. Ám ami sikeredett, az éppen azt a bizonyos valamit nélkülözi, amitõl Kubrick munkái magasan kiemelkednek a mozgóképipari termékek tömegébõl.
Bár elmondása szerint Spielberg úgy érezte „hogy Stanley valójában nem halt meg, mivel velem volt a forgatókönyv írása és a film felvétele során”, az A. I.-t elnézve nyilvánvaló, hogy korántsem volt zavartalan a túlvilágról érkezõ telefaxok vétele. Kubrick késõi mûveihez képest különösen éles a kontraszt: e film rendezõje a való világ meglehetõsen tagolt domborzatából fõként az érzelgõs játékok hegyeit észleli. (Nomen est omen: Spielberg = játékhegy). Pedig a MI majdani mutánsai(nk), ezek a Mesterséges Intelligenciával bíró lények éppen az érzelmek kérdését vetik fel példátlan élességgel.
Az érzelmekrõl – szokásos filmes elõfordulásuk alapján – egykönnyen vélhetõ, hogy hollywoodi hiedelemvilágban elõforduló fûszerek, melyeket a könnyek hathatósabb fakasztására adnak alkalmat. Ennek a melanzsnak az újabb keletû térhódítását a szociologikus és historikus színezetû magyarázatkísérletek a racionalizálódásra, a világ „varázstalanodására” (Max Weber) adott reakcióként szokták értelmezni. Az agykutatás újabb eredményei azonban az érzelmek új értelmezésére vezettek (Detlef Linke). E szerint nem pusztán szentimentális szemlélõdésekre alkalmat adó érzületekrõl van szó, hanem életfontosságú képességrõl: az érzelmek az agyi alrendszerek jelzéseinek szintézisébõl születnek és a magatartás orientációját hivatottak megadni.
A jövõre nézve ez azzal a következménnyel járhat, hogy MI majdani mutánsai(nk) nem pusztán járulékos elemekként, afféle dekórumként, hanem magas intelligenciájuk magától elõálló képességeként tanúsítanak érzelmeket.
Alighanem e lehetõség felvetése miatt figyelt fel Kubrick Brian W. Aldissnek a film alapjául szolgáló A szuperjátékok kitartanak egy nyarat címû elbeszélésére (magyarul a Galaktika 1981/42. számában olvasható). A novella világában – akárcsak Kaliforniában – örök nyár van, és makulátlan mûkavics a kertben. Az édeni helyrõl aztán egy ponton kiderül, hogy illúziótechnikai tünemény: a „többi közé beékelt lakásnak nem voltak ablakai: senki sem kívánta látni a túlzsúfolt külvilágot.” A sci-fi reál vagy noir vonulatába sorolható mûben egy olyan környezet sejlik fel, amelyben alapvetõ emberi képességeket a túlnépesedés következményei szorítanak szigorú és intézményes korlátok közé. A lottón nem vagyonokat, hanem gyermekek világra hozatalának engedélyezését lehet nyerni. Aldiss a mûfaj bevett, futurooptimista közhelyeit – „mindenkinek meglesz rá a módja, hogy saját házában élvezhesse egy Einstein szolgálatait” – kifinomult iróniával ellenpontozza („emberszolgánk áldás lesz, hiszen minden kérdésre válaszolni fog, és a legunalmasabb társalgás sem fogja untatni”). Hõseirõl adott jellemzései metszõen pontosak: „egy korábbi és kevésbé kifinomult nemzedék – a szemüktõl eltekintve – finom embereknek tartotta volna õket. Elegáns karcsúságuk magyarázata egy ártalmatlan élõsködõ szalagféreg, amely lehetõvé teszi a gazdája számára, hogy 50 százalékkal is több ételt vegyen magához, anélkül, hogy féltenie kellene az alakját.”
A történet tengelyében itt is ugyanaz áll, mint a filmben: a MI-gyereknek „anyjához” fûzõdõ kapcsolata; érthetõ és viszonzatlan vonzódása. A nõ részérõl pedig az ugyancsak érthetõ, önkéntelen szeretetgesztusakkal tarkított viszolygás. A természetes és a mesterséges állandó egymásba mosódásának és szétválásának hol lazább, hol erõsebb feszültsége kezdi ki és bomlasztja fel – mind az irodalmi, mind a filmbeli változatban – ezt az évszázezreken keresztül kondicionált kapcsolatot.
A MI-gyerek érzelmei valóságosak; átéltek és reflektáltak. (Az elbeszélésben nem szembesül sorozatban gyártott társaival; tudatában van mesterséges voltának.) MI-macijával folytatott dialógusa során megkérdi tõle: „Hogy tudja az ember megmondani, mi a valódi, és mi nem? Mire azt a választ kapja, hogy „senki sem tudja, mit jelent valójában az, hogy ‘valódi’.”
Spielberg szentimentális filmje fel sem veti a mesterséges intelligencia érzelmi problematikáját, a benne rejlõ fejlõdéslehetõségeket. A MI-kisfiú érzelmeit merõ programként láttatja, változatlanul, fejlõdésképtelenül „futtatja le” – bombasztikus szentenciákkal felvirágozva („Elindultál, hogy valóra váltsd álmaidat, amit gépek még sosem tettek”).
Magasröptû és mélyen szántó szofizmák amúgy is szép számmal akadnak a filmben („a történelemben mindennek megvan a lenyomata; egy nap az örökkévalóság; te vagy az emberi nem élõ emlékezete…”). Ezek hivatottak enyhíteni a szellem (és a rendezõtárs) hiánya következtében elõállott helyzeten. Éppoly funkcionálisak, mint az érzelmek – olykor dramatikai funkciót töltenek be, de leginkább merõ színezékként szolgálnak.
Mivel „a jövõre vonatkozó sejtések befolyásolják a jövõt” (Soros György), jövõnknek nem tenne jót, ha a MI-problémánk ennyiben maradna. Az ilyes tudományos-fantasztikumnál már a tudomány is képes volt tovább tekinteni, amikor is köreiben felvetõdött, hogy a mesterséges intelligencia magas fokának elérése esetén emberi jogokkal kell felruházni – a gépeket. S ha már fennáll jogaik lehetõsége, miért zárnánk ki azt, hogy érzelmeik lehessenek, s hogy ezek akár fejlõdhessenek is?!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu