Baltával, stukkerrel, borotvával, ki-ki a maga esztétikája szerint. Schilling Árpád show színháza a médiaerõszakról.

X-rated: Amerikában azok a filmek kapják ezt a minõsítést, amelyek egy bizonyos – nehezen meghatározható – mérték feletti mennyiségben kínálják nézõiknek a szex és az erõszak hatásos képeit. Azt jelenti, hogy a filmet voltaképpen senkinek sem ajánlják megtekintésre. Még leginkább erõs önfegyelmû és erkölcsi felelõsségtõl kellõképpen áthatott felnõtt nézõk jöhetnek szóba közönségként, akik eléggé felvértezettek ahhoz, hogy az ilyen filmekbõl áradó gonosz késztetésnek ellenálljanak, s ne érezzék indíttatva magukat a vásznon látott szörnyûségek elkövetésére, a képzelet világának átmásolására a valóságba. Az X-ratingben tehát valamiféle filozófiai-esztétika gyanú fogalmazódik meg, az a bizonyos Oscar Wilde-i lehetõség, hogy igazából az élet utánozza a mûvészetet és nem fordítva, hogy a mûalkotás Pavlov feltételes reflexeinek módjára automatikusan és determinisztikusan kiválthatja a cselekvés ingerválaszát. És félelem is, annak veszélyétõl, hogy ha egyszer „a mûvészet tanít, nevel, szórakoztat”, akkor a mûvészet, miközben szórakoztat, a rosszra is taníthat, az erkölcs elvetésére, azaz a teljes elvetemültségre is nevelhet, az amoralitást állíthatja elénk követendõ példának. Mégpedig igen hatásosan, a szó és a látvány hatalma segítségével, olyannyira, hogy követjük is rendesen: kivont fallosszal, baltával, stukkerrel, borotvával, ki-ki a maga esztétikája szerint.
Schilling Árpád elsõ filmjének a címében az elsõ pillantásra felesleges második „x”, gondolom, erre, az X-rating gyakorlatában megbúvó dilemmára utal jelképesen és egyben igen találóan, a Nexxt ugyanis – ha „témáját”, sõt „mondanivalóját” firtatom – evvel a lehetõséggel és evvel a dilemmával foglalkozik. Pontosabban ennek populárisabb és tömegtársadalmibb megjelenési formájával: a magát közvetlen valóságábrázolásnak és tudósításnak színlelõ médiavilág mûviségével és ennek a valóságos világot alkotó fogyasztóival, közelebbrõl média és erõszak viszonyával.
Filmjének – jelen recenzens számára – két olvasata, vagy – ha már filmrõl beszélünk – két nézete van: egy lelkesítõ és egy kétkedésre sarkalló. A lelkesítõ nézet amerikai irodalmi tanulmányaim emlékeit hívja le és galvanizálja új életre. A film módszertana, narratív és vizuális ábrázolás- és elõadás-stratégiái ugyanis számomra jólesõen idézik fel annak a hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai kísérletezõ prózának a világát, amelyet John Barth, Robert Coover, Thomas Pynchon, William H. Gass, Donald Barthelme, Richard Brautigan (és még sokan mások) nevéhez köt (immár) az irodalomtörténet, s amelyet már a hatvanas évek végére „posztmodern” irodalomnak tituláltak Amerikában. Mindannyijukban közös volt az, amely a Nexxtre is áll: mûveikben megkérdõjelezték a fentebbi dilemma két szarvának a státusát, bizonytalanná, illetve megadhatatlanná tették a választ arra a kérdésre, hogy a két világ, a mûvi (média- és mûvészeti) világ és az élet, a valóságos világ közül voltaképpen melyik az elsõdleges és melyik a másodlagos, melyik a „mûvi” és melyik a „valóságos”. Önnön médiumuk, a széppróza státusának ilyetén megkérdõjelezéséhez egyébként szívesen használták a média (a sajtó és a televízió) analógiáját vagy metaforáját: média-mûfajokat utánoztak parodisztikusan, média-eseményeket ábrázoltak, mégpedig úgy, hogy végül ne lehessen tudni, média-esemény vagy valóságos esemény történik, s egyáltalán, mi a különbség a kettõ között.
A Nexxt fikciós vagy filmi kerete ilyen média-mûfaj: a film voltaképpen a Nexxt címû showmûsor egyik adása, amelynek hostesse és MC-je (ez a kényszeres angol nyelvûség ezúttal a filmé, nem a recenzensé) bizonyos Frau Plastic Chicken, magyarul talán: Mûcsirke asszony (Udvaros Dorottya meggyõzõ megformálásában). A film ebben parodisztikus-szatirikus jellegû: az ilyen típusú (nálunk még ritkább, Amerikában igen gyakori) mûsornak a szokványos kellékeit, menetét, irányított közönségét, tervszerûen hamisított életszerûségét stb. teszi vicc tárgyává, gyakran igen szellemesen.
Közben minduntalan összezavarja a „mûvit” és a „valóságosat”. Leginkább azzal, hogy „valóságosnak” mutatkozó „mûvi” terébe invitál két „még mûvibb” irodalmi alkotást és hõst, a fiatalkorú bûnözõ huligánbanda-vezért, Kicsi Alexet, akit Anthony Burgess formált meg 1962-es Gépnarancs címû regényében, majd Stanley Kubrick vitt vászonra a regény 1972-ben bemutatott filmváltozatában, és Rex Madisont, aki név szerint ugyan nem azonos Brett Easton Ellis 1991-es Amerikai psychójának sorozatgyilkosával, Patrick Batemannel, de története, ahogy a Nexxt showmûsor bemutatja stúdióközönségének és persze nekünk is, nagy vonalakban és számos apró részletében a könyvbõl kerül át a filmbe. Frau Plastic Chicken vendégei – a rég megjavult és elkispolgáriasodott Alex (Mucsi Zoltán) magától jött, Rexet (Bodó Viktor) kommandósok fogják el, mégpedig a mûsornak a helyszínre kiküldött kamerái szeme láttára, s hozzák be megláncolva a stúdióba – a mûsor erkölcsnemesítõ célzatát vannak hivatva szolgálni: Alexnek szerepe szerint be kell számolnia arról, hogy miként sikerült szakítani a bûnnel és a múlttal, Rexet pedig – a mûsor (a média és a mûvészet) erkölcsi hatalma segítségével – katartikus élménynek kell érnie, amitõl bánja bûneit és új, mégpedig jó emberként távozhat, helyszíni amnesztiában részesülvén, a show-ból vissza az életbe.
Mindkét irodalmi hõs sex-and-violence bûnözõ, s mindkettõjük eredeti irodalmi (illetve filmes) ábrázolása is vihart kavart, éppen azért, mert sokan úgy vélték, hogy az erõszak bennük kifejezésre jutó mûvészetét az élet erõszak formájában utánozta. Kubrick filmjét, miután a filmbeli huligánbanda egyenruhájához hasonló öltözéket viselõ fiatal randalírozókat füleltek le, illetve akadtak lefogott erõszakos bûnözõk, akik azt hozták fel enyhítõ körülménynek, hogy a film hatására követték el bûncselekményeiket, rendkívül élesen támadták, olyannyira, hogy két-három évvel a bemutató után szép csendesen el is tûnt a mozikból; a londoni National Film Theatre 1979-es retrospektív Kubrick-sorozatában nem tudták levetíteni, mert sehol sem volt belõle kópia, s csupán néhány évvel ezelõtt tûzték újra mûsorra felújításban. (A film egyébként Amerikában eredetileg X-rating-et kapott volna; mivel ez a halálos ítélettel ért fel, ugyanis a legtöbb amerikai mozi abban az idõben nem volt hajlandó ilyen minõsítésû filmeket játszani, Kubrickéknak valósággal ki kellett könyörögniük az enyhébb R-rating-et.) Az Amerikai psychót könyvkiadója – miután többszázezer dolláros elõleget fizetett ki a szerzõnek – nem volt hajlandó megjelentetni, majd amikor a könyv mégis megjelent, harcos feminista szervezetek bojkott alá vették és megpróbálták betiltatni; kritikai fogadtatásából is határozottan kihallatszott az elítélés szólama. (Tanulságos lehet összehasonlítani a regény 1999-es, Mary Harron-rendezte „szelídített” filmváltozatát Schilling Nexxt-beli Amerikai psycho-szemelvényeivel: a magyar rendezõ brutálisan hû az irodalmi alapanyaghoz.)
Mindez – mûalkotásba invitálni más mûalkotásokat, azok szereplõit, illetve egyik-másik részletét – szintén hatvanas-hetvenes évekbeli amerikai „posztmodern” irodalmi fogás: talán a legszórakoztatóbb módon Gilbert Sorrentino tette Hamisgulyás (1979) címû regényében. (Késõbb „intertextualitás”, majd – nálunk – „vendégszöveg” néven híresült el a módszer.)
A Nexxtben Alex és Rex – amellett, hogy körmönfont áttételekkel és többszörösen utalnak a témára, média és erõszak, ábrázolás és hatás kérdéskörére – „mûvi” és „valóságos”, „virtuális” és „reális” egybemosását viszik tovább, egészen a végkifejlet csavarjáig. Ekkor ugyanis kiderül, hogy illúzió volt minden erkölcsnemesedés és megjavulás: Rex agyonlõ mindenkit a stúdióban, majd Alexszel együtt helikopteren elmenekülnek. Hogy hová, nem tudni: még az a legvalószínûbb, hogy vissza a regényekbe, amelyekbõl vétettek, a Gépnarancsba és az Amerikai psychóba. Az agyonlõtt Frau Plastic Chickenért sem kell aggódnunk: a Nexxt következõ adásában fel fog támadni, legalábbis média-valójában.
Ez volna tehát a lelkesítõ nézet. Rangos szépirodalmi rokonsággal büszkélkedhetõ, izgalmasan paradox, mûviség és hatás, média és erkölcs kérdéskörében szellemesen vizsgálódó filmet láttunk. Mégpedig technikailag magas fokon, hibátlan kivitelben, s ez egyaránt áll a színészek, az operatõr, a vágó, a hangmérnök, a jelmez- és a díszlettervezõ munkájára.
Most jön viszont a kétkedésre sarkalló nézete a filmnek. Fikció, virtualitás, „medialitás” kérdéskörében, a valóság–nemvalóság természete ügyében régóta folyik már a vizsgálódás, szépirodalomban, filmen egyaránt, s a mûvészetek önreflexív komponense, amely ennek a vizsgálódásnak az eszköze, voltaképp egészen õsi dolog, már Cervantesnél és Shakespeare-nél is jól bevezetett és bejáratott eljárás. Nyújt-e valami újat a Nexxt ezen a téren, vagy repríz csupán, gondosan összeállított katalógusa a témában szokásos ötleteknek és mûveleteknek? A kétkedõbb válasz inkább az utóbbira hajlik.
Van egy kis baj a filmben zajló irodalmi vendégfogadással is. Schilling olyan hosszú részeket filmesít meg az Amerikai psychóból, ami már nem egyszerûen utalás, allúzió, intertextualitás, hanem filmadaptáció, amit valahogyan jelölni kellene. A Gépnarancs esetében ennek nyilván az lett volna a megfelelõje, ha a Nexxtbe a Kubrick-filmbõl jeleneteket vágat be a rendezõ. Mivel ezt nem tehette, helyette hosszú jeleneteket újraforgatott a regény magyar fordítása alapján: a Gépnarancs majd’ minden kulcsjelenetét megtekinthetjük a showmûsor során, részben filmbejátszásként, részben a helyszínen elõadva. Ha most a szerzõi jogokat érintõ kérdésektõl el is tekintünk, a mûvészi összhatás – legalábbis ebben az összefüggésben – eléggé zavaró: a különbözõ státusú megjelenítések (a showmûsor, az Alex-élettörténet és a Rex-sztori) ütik egymást. (S ha már Kicsi Alexnél tartunk: felhívnám az alkotók figyelmét, hogy az angol „Alex” keresztnévnek „Alekszej” az orosz megfelelõje, s nem „Alekszandr”; az „Alexander”, ahogy a filmben végig hallani, pedig végképp nem, ez ugyanis a név angol alakja.)
Végül az utolsó, s alighanem a legsúlyosabb kétség. A filmnek a nézõkre tett hatását figyelve és a nézõtérrõl a brutálisabb jeleneteknél szemüket eltakarva távozókon eltöprengve gyanút fog az ember: vajon ez a média és az erõszak viszonyával foglalkozó film, amely láthatólag az X-rating-jelenséget teszi meg témájául, nem esik-e önnön témája bûnébe? Száztíz perc, javarészt erõszakos szexszel és véres erõszakkal kitöltve: a Nexxt – lehet, szándéka ellenére – bizony maga is X-rated film. Azaz duplán az: XX-rated.
 

Nexxt – magyar, 2001. Rendezte: Schilling Árpád. Írta: Tasnádi István. Kép: Nagy András. Zene: Monori András. Díszlet: Ágh Márton. Jelmez: Varga Klára. Vágó: Major Klára. Hang: Juhász Róbert. Producer: Budai György. Szereplõk: Udvaros Dorottya (Frau Plastic Chicken), Mucsi Zoltán (Alex), Bodó Viktor (Rex). Gyártó: Nextreme Film. Támogató: ORTT, tv2, CIB Bank, Porsche Hungária. Forgalmazó: InterCom. 87 perc.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu