A borzalom televíziós képein az épület a fontos, a háttér, s nem az ember, aki a mélybe veti magát.

Be vagyunk a Kéttoronyba zárva, ahogyan az a sok-sokezer gyanútlan ember abba a büszke, összeomlott két toronyba, amelyben a halálát is lelte: be vagyunk zárva a képi képzeletünkbe, amelyet mások diktálnak nekünk.
A két torony eltalálása között eltelt tizennyolc perc. Romlott emberi elmémmel nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a terroristák bekalkulálták: az elsõ repülõgép becsapódását még nem filmezik le (tévedtek), de az égõ torony látványa azonnal odacsábítja mind a hivatásos, mind az amatõr képrögzítõket, és a második becsapódást már milliárdnyian fogják látni egyenesben, majd újra meg újra az ismétléseit (ez bejött).
A terroristák fõnökei is be vannak zárva az emberi képi képzeletbe: a katasztrófa-filmek látványát másolták tudatosan. Godzilla New York-i felhõkarcolókat morzsolt össze a mancsával; pokoli, égõ tornyokat mutogattak nekünk a képalkotók évtizeden át; földönkívüliek a Fehér Házat támadták. A legmagasabb, ember által emelt, szimbolikus erõvel felkent épületek lerombolása a mítoszokban mindig elõkelõ helyet kapott Trójától, a jeruzsálemi második templomtól és Karthágótól a II. világháborúban lebombázott német képtárakig, a mosztári hídig és tovább.
Van egy elég jelentõs mozzanat mégis: a XX. századig nem tudtak katasztrófát képen ábrázolni, e véres cselekmények közlésének alapvetõ módja a szöveg volt, elsõsorban az epika. Állóképen is megörökítettek persze döbbenetes pillanatokat: ezt a célt szolgálta a számtalan keresztrefeszítés-ábrázolás; Leonardo a vízözön drámai pillanatait rajzolgatta kiábrándultan élete végén; esztétikai alapvetések foglalkoznak hasonlókkal, például Lessing a Laokoonban; Goya kivégzési képein az utolsó pillanat van megörökítve; Dugovics Títuszt, az egyik korai kamikazét is abban a pillanatban ábrázolta a romantikus  festõ, amikor a törököt megragadván épp a mélybe veti magát – de a lángoló Nándorfehérvár egyetlen idõpillanatban ábrázolhatatlannak bizonyult. A Halál diadala festõje a pisai Camposantóban egy freskón epikus történeteket követett végig képregényszerûen és újrakezdhetõen, sõt mások is kísérleteztek ezzel, ám a mi idõnkben dívó naturalista képi ábrázolás nemcsak lehetetlen volt korábban, hanem bölcs társadalmakban egykor még tiltották is. A régi zsidók például, akiknek meglehetõs tapasztalataik gyûlhettek össze a képi képzelet megsemmisítõ erejérõl, ha sem Istent, sem embert, sem állatot, sõt növényt sem engedtek ábrázolni soha és sehol – elvileg a bálványimádás elleni harc jegyében, de talán inkább a képzelet kordában tartásának céljából. Tudhattak az emberi képzeletrõl valami nagyon embertelent, valami rettentõen veszélyeset.
Van azonban a harmadik évezred kezdetének megejtõen emblematikus képsorozatában egy, a katasztrófa-filmekben megszokottnál is riasztóbb elem. A CNN helyszíni közvetítésének elején – én véletlenül már délután négytõl láttam, amikor az egyik torony még állt, és annak összeomlását egyenesben szemlélhettem kényelmes fotelembõl – olyan képek is feltûntek, amelyeken tisztán lehetett látni, hogy emberalakú valamik zuhannak lefelé, magam legalább három ilyet számoltam össze. E képek ismételt sugárzását még aznap megszüntették, azóta sem tûntek fel újra. Fotókon találkoztam csak velük elvétve a lapokban. Bizonyos, hogy vannak még ilyen fotók, és egészen biztos, hogy a jelenlévõ amatõrök nemcsak a második gép becsapódását rögzítették a kameráikkal, hanem az öngyilkosok zuhanását is. Ezek a képek a jelek szerint be vannak tiltva. Akárcsak a halottakról, illetve azok testrészeirõl készült felvételek.
A két torony újra meg újra lángol és összeomlik a világ tévéképernyõin, de az áldozatok nincsenek sehol, legföljebb a hozzátartozóik kiásását váró, reménykedõ emberek kezében lévõ képeken – de azokat sem mutogatták soká. Szóban beszámoltak arról, hogy egyes öngyilkosok kézenfogva ugrottak le a toronyból a biztos halálba, de ezt képen nem kötötték az orrunkra, nehogy másképpen rendüljünk meg, mint tanácsos. Azóta a politikusok nyomultak elõtérbe, bõségesen lehet látni és hallani õket, magabiztosak, erõteljesek, fûzõt viselnek peckesen és fenyegetõznek a megnyugtatásunkra – a politikusnak az a dolga, hogy mindenbõl a maga számára maximálisan kedvezõ eredményt hozza ki, természetesen még ebbõl is.
A hivatalos magyarázat szerint azért nincsenek egyének a képeken, mert nem akarják a nézõk idegeit borzolni, nem akarnak gyilkos indulatokat gerjeszteni bennük, meg hát a halottak és hozzátartozóik emberi jogai miatt.
Ez az érvelés hamis.
Eléggé borzolják az emberek idegeit folyamatosan így is, úgy is. Csakhogy az a képi logika, amely az eltérített gépeket a diabolikus hatalommal felruházott épületeknek vezettette, mindenkinek megfelel, a hivatalos Amerikának is. Amerika éppen úgy szimbolikusan akar ezekre az épületekre gondolni, mint a terroristák. Azt kell mutatni, hogy a tudomány és technika XX. századi csodáit érte támadás, vagyis magát a civilizációt, és a meggyilkolt egyének látványa ezt a koncepciót alapjaiban ásná alá.
Sok ezer áldozatot követelõ, semmivel sem igazolható, rettenetes tömeggyilkosság történt ismét – errõl az írott és hallható források be is számolnak becsülettel. De a képek, amelyeknek erõsebb a hatásuk, ezt a tényt úgy kendõzik el, hogy szimbolizálják. Az egyéni halál elgyászolása zavaró. Ez azt is jelenti, hogy az egyéni élet értéke immár nulla. Ez maga a háború; történetesen évtizedek óta folyik már, csak nem tettük a kellõ nyomatékkal szóvá; mi magyarok legutóbb a velünk a múltban is, a jövõben is szomszédos Jugoszlávia bombázásakor sunyítottunk embertelenül.
A jelentésekben beszámolnak róla, hány ország hány polgára hiányzik (missing), a többség nem is amerikai volt. De a kép amerikai épületek elleni támadásokról szolgáltat látványt, azt vési be, és az egyénnel nem törõdik, akár amerikai volt, akár külföldi.
Egyéni halál csak békében gyászolható el. Háborúban az objektumok az érdekesek (épp e célból találták fel a neutron-bombát, amely csak az embereket öli meg, az igazi használati értéket érintetlenül hagyja). A terrorista és a büszkeségében eltalált amerikai képszolgáltatás ebben egymásra talál. Goya döbbenetes képein még individuumok láthatóak, arcukon a sorsuk, a végzetük, még a kivégzõk is karakteres egyének – de Goya a múlt. A jelen és a jövõ az expresszionizmussal kezdõdött embertelen szemlélet folytatása: nem a rettenetében kiáltó ember a fontos többé, hanem „a kiáltás” maga; meg lehet nézni Munch képeit ebbõl a szempontból, vagy annak a nagyon tehetséges festõnek azt a nagyon rossz képét, a Guernicát.
A képek elhallgatása, hogy ezzel a képzavarral éljek, manipuláció. De képek sulykolása is az lehet. Azt mondják újabban, hogy a mostani terrortámadás hírére diadaltáncot járó, örvendezõ palesztin gyerekek és nõk még szeptember 11-én mutatott képsorozata több évvel ezelõtti felvétel, az archívumból kapták elõ. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ez igaz – de lehetetlennek sem tartom. Nincs megbízható nézõi módszerem arra, hogy a képi hamisítást kiszûrjem. Ugyanígy nem tudhatom, vajon a szarajevói piactér elleni támadást ki követte el? Vajon a hegyekbõl lövöldözõ szerbek, vagy maguk a bosnyákok, hogy a nemzetközi beavatkozást kiprovokálják, mint késõbb egyes újságírók állították? Én csak a vérzõ, tagjaikat veszített áldozatokat láttam a képernyõn. Nem tudhattam volna, ha éltem volna akkor, ki gyújtotta fel a Reichstagot, valóban Dimitrov-e, vagy maguk a nácik; nem tudhattam volna, ha akkor éltem volna, sõt nem tudhatom ma sem, vajon kik bombázták meg Kassát, aminek hírére Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen. Akkor még csak szóban folyt a maszlag. Ma már képekben. Az utóbbi az erõsebb, mert naturalisztikus.
A „cui prodest” õsrégi, bevált elvét próbálja az ember alkalmazni, ha észnél szeretne maradni. Az elmélkedés nem képben van, tehát szabad. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy terrort elsõként azok alkalmaznak, akik reménytelenül kisebbségbe kerültek, akiknek pénzforrásai éppen kimerültek, és a visszacsapás reményében indítottak gyilkos akciót, hogy a rokoni hullahegyek láttán kényszerûen hozzájuk térülõket megnyerjék. Hasonló jellegû visszacsapást szintén csak önbizalomhiányban szenvedõk indítanak, akik a legutóbbi választást alig, sõt aligha nyerték meg törvényesen, s ez a váratlan válság egészen jól is jön neki. Hallgatom a rádiókat, betelefonálnak mindenféle emberek, és idõnként hozzám hasonlóan fura dolgokat mondanak. A kelet-európaiaknak, szorosabban a magyaroknak, úgy hallszik, meglehetõs tapasztalataik gyûltek össze az elmúlt évtizedekben a manipulációt illetõen, aránylag sokan nem tudnak annyira naivak lenni, mint a békésebb nyugati államok most elképedt polgárainak zöme. Nem mintha ez számítana, persze, ezek egyéni vélekedések, amelyeket az állami állásfoglalás kapásból elnyom.
Azon azonban el tudok tûnõdni, ugyan miként is ábrázolták a nagy katasztrófákat a hajdani mesélõk, és hogyan ábrázolják ma. Egykor a mesélõk a tömegbõl egyes embereket választottak ki, az õ életük és haláluk állt a középpontban, mint mondjuk Homérosznál, Vergiliusnál, Danténél, vagy ugorjunk, Viktor Nyekraszovnál, Fellininél, Bergmannál, Wajdánál és a többieknél. Egyének sorsa volt fontos, és a háború körülöttük az elmosódó háttér. Ezrek, milliók szenvedését és halálát nem tudjuk részvéttel követni, de egyesekét igen; ebbõl van a mûvészet, még Auschwitzot illetõen is.
Ma a háttér a fontos, és az egyén abból kifehéredik. Az épület a fontos, és nem az ember, aki a mélybe veti magát, mert valamiért, ki tudja, miért, nem loholtak a még álló épület tetejére a mentõhelikopterek, hogy megmentsék.
Már Eisenstein nevezetes, lépcsõkön lefelé bukdácsoló gyerekkocsijában sem az a gyerek volt a fontos, hanem hogy a gyerekkocsi lefelé bukdácsol. Pars pro toto, hogyne, ahogyan a nagy esztéták ajánlották – de az ember ebbõl a részletbõl már eltûnt, maradt a giccses eszköz.
Az a gyanúm, e mostani katasztrófa máris szocreállá retusált képeit nézvén, hogy mindezekbõl szocreál háború következik. Bármennyire új is az, ami történt, bizonyosan nem lesz új a kollektivitás elvont logikája, amelynek képi, képzeleti medrében az egész tébolyt az összes lehetséges oldalról tartani fogják. Ebben a hülyeségben mi bizonyos elõnnyel indulunk. Mi eddig is a Héttoronyba voltunk zárva. Lehajtom szépen a fejemet.