Ha a képzelet eléri a kritikus tömeget, a valóság is belerendül.
Terror, Hollywood, CNN.

Szeptember 11. kedd. 8.45. Dél-Manhattan. Az American Airlines Boston-Los Angeles járata teljes sebességgel nekirepül a Világkereskedelmi Központ északi tornyának. Rá tizennyolc perccel az United Airlines Boeing 767-ese 45 fokkal elfordított szárnyakkal, hogy minél nagyobb felületen üthessen sebet az épületen, belecsapódik a déli ikertoronyba. Egy óra sem telik belé, s már a Pentagon is lángokban áll. Terrortámadás Amerika ellen. Nem hiszünk a szemünknek. Tucatszor láttuk már a multiplexben, ahogy lángol és romba dõl a sebezhetetlennek hitt Amerika, de abból a rémálomból mindig volt ébredés.
„Minden New York-i tudta, hogy egyszer terroristák támadnak a városra, sokszor beszéltünk errõl, még vicceket is faragtunk belõle. Ezért, amikor valóban megtörtént a katasztrófa, azon lepõdtünk meg, hogy meglepõdtünk.” Woody Allen paradoxonja pontos; a mozi sikeresen kondicionált mindenkit: amit a filmvásznon látunk, csak álom. Láttuk, tehát nem igaz. Van okunk csodálkozni, hogy az ördög, amit a képzelet a falra festett, mégiscsak létezik. (A hisztéria kórtörténetéhez tartozik: egy máltai honlapon kinagyítva is megszemlélhetjük, amint a déli tornyot elborító füstbõl elõgomolyog a Sátán szarvas, szakállas arca.) „Minden hatalmat a képzeletnek!” Aki látta ledõlni a World Trade Center tornyait, nem biztos, hogy szájára veszi még egyszer ezt a mondatot: a fantázia egy polcra került a tömegpusztító fegyverekkel. A CNN kezdettõl gondosan cenzúrázott képeket sugárzott. A producerek visszafogottabb Hollywoodot ígérnek. De milyen lenne az a szelídebb új világ, a voyeur csakis a vér és a szex miatt leskelõdik. Eljött a képkorszak vége?

Hollywoodi balsejtelem
Caligaritól Hitlerig. Kracauer mára méltatlanul feledésbe ment filmtörténeti alapmûve nyomán már mondanánk is: a Pokoli toronytól a Word Trade Centerig. De mégse tegyük, használjuk inkább csak sorvezetõnek az analógiát, mert tizedrészig sem pontos. A német film baljós erõkrõl, hipnotikus erejû doktorokról, delejes álomba merült fiatalemberekrõl, világhatalomról álmodozó összeesküvõkrõl, pszichopata gyilkosokról mesélt másfél évtizeden át. Egészen Hitlerig. Elõre látta vagy megidézte, kihívta a német film a balvégzetû jövõt? Így is, úgy is beleborzongunk. Valami hasonló történt most Hollywooddal. Addig ijedezett a marslakóktól, járványoktól, terroristáktól, mígnem beteljesedtek lidérces álmai. Ha nem is pontosan úgy, ahogy végül 2001. szeptember 11-én megtörtént, a katasztrófafilmekbõl, terror-thrillerekbõl, fantazmagóriákból és ponyvaregényekbõl szinte képrõl-képre összerakható a manhattani terrortámadás filmje. King a Schoedsack-féle õsváltozatban (1933) még az Empire State Buildingen viaskodik a vadászgépekkel (a jelenet rossz ómennek bizonyul: 1945-ben egy ködben eltévedt vadászgép robban bele a 45. emeletbe), 1976-ban már magasabbra tör, a három évvel azelõtt átadott Word Trade Center tetején veti meg a lábát. Igaz, nem lerombolni akarja, mint a terroristák, a kettõs torony az elvesztett sziget hegycsúcsait idézi az óriásmajomban. Akibõl mindkét filmváltozatban a kíméletlenül terjeszkedõ tõke (ne feledjük, a monstrum egy olajban gazdag délsziget szülötte!) és a látványosságipar csinál szörnyet, kísérteties a párhuzam, egészen az együtt érzõ könnyekig, melyek elhomályosítják a nézõben King Kong hajdani rituális uzsonnáinak emlékét.
A világvége hangulatnak negyven éven át a hidegháború adta a legtöbb gyúanyagot. A comicsokban és a B-szériás filmekben többnyire marsbeli óriásgombák támadtak a földre, a komolyabban vehetõ science-fiction azonban nevén nevezte a nukleáris veszélyt, s nem foszlatta szerte a reményt, hogy egy atomháborút túl lehet vagy túl érdemes élni. Szilárd Leó (a nukleáris láncreakció felfedezõje!) fantasztikus novellájában (Jelentés a Central Pályaudvarról) az atomháborúban kihalt New Yorkban kutakodnak „marsbeli” kultúrantropológusok. Fritz Leiber Bolond világ címû novellájában még vannak túlélõk, de valószínûleg õk jártak rosszabbul: Manhattan sugárfertõzött (epi)centrumában az Empire State Building csonka tornya árválkodik, a körülötte elterülõ negyed Inferno névre hallgat. A Függetlenség napjában a könyörtelen ellenség ugyan galaktikán túlról érkezik, de a célpontok megválasztása alapos földi helyismeretre vall: csupa szimbolikus céltábla, a Fehér Ház, a Capitolium szempillantás alatt elenyészik, a Szabadság-szobor arcra rogyva fekszik a New York-i öbölben, a háttérben a World Trade Center kettõs tornyai parázslanak. Az Armageddonban nincs rosszakaró, elég, hogy a csillagok járnak a maguk útján, s mi történetesen útban vagyunk. A Föld felé száguldó aszteroidát ugyan sikerül az utolsó pillanatban megsemmisíteni, de addigra meteorzápor lyuggatja szét a Pan Am székházat, töri ketté a Chrysler tornyot.
Ha nem repül felénk üstökös, nem reng a föld, sehol egy gonosz marslakó és már a „vörös veszély” sem fenyeget, jönnek a terroristák. A Menekülés New Yorkból 1997 nyitányában láthatjuk, amint „az Egyesült Államok Felszabadítási Frontjának” fanatikusai eltérítik az Air Force One-t, majd szándékosan belerepülnek egy dél-manhattani toronyépületbe (az elnök felkutatására küldött rosszfiú – hajdani titkosügynök – vitorlázógépével épp a WTC tetején landol). Ugyancsak a légierõ egyes számú Boeingje a terrortámadás célpontja egy másik filmben (Az elnök különgépe), de ott már az elnök maga bánik el az életére törõ gonoszokkal. Az ostromállapotban a CIA és az FBI vetélkedése nehezíti a New York-ot rettegésben tartó titkos arab terrorszervezet felgöngyölítését. A Peacemakerben is tût keresnek a szénakazalban, egy boszniai bosszúálló hátizsákjában orosz atomtöltet lapul – ha George Clooney nem veti magát közbe idejében, az ENSZ-székháznak és a világbékének annyi. Tom Clancy 1994-es regényében már kísértetiesen közel kerülünk a majdani tragédiához: egy japán pilóta eltérített utasszállítóval repül neki Capitoliumnak (Debt of Honour).
A hollywoodi rémálmok hihetetlenül életszerûek, s mégis, alig-alig ismerhetünk az amerikai valóságra. A weimari korszak borzalom-szimfóniái és szorongás-fúgái a mindennapi valóságban gyökereztek, egy háborúban kivérzett vesztes, majd a békekötés során súlyosan megalázott ország hánykolódott lidérces mozi-álmokban. Németország okkal félt a káosztól és a zsarnokoktól, attól, hogy valami megnevezhetetlen borzalom vár még rá. Amerika szorongásainak szinte alig van valóságos alapja, de hát tudjuk, a jólét és a biztonság sem véd meg a rémálmoktól. És mégis, különös, honnan jön akkor a „légkondicionált lidércnyomás”.
A harmincas évek klasszikus horrorja és gengszterfilmje a Nagy Gazdasági Válságban gyökerezett. A hidegháború végéig, amíg a két nukleáris nagyhatalom a kölcsönös elrettentés stratégiáját alkalmazta, ugyancsak érthetõ az amerikai paranoia, amely filmes csúcspontját az orosz nukleáris rakétatámadás másnapján játszódó Day Afterben (1981), majd a Vörös hajnalban (1984) érte, a (hollywoodiasan) dokumentarista filmek láttán, ugyanaz a brutális élmény sokkolta a nézõt, amit most a CNN egyenes adása láttán érezhetett: az anyaországot elõször érte idegen támadás. A Vörös hajnal, ha lehet, még az atomtámadásnál is dermesztõbb akart lenni: az oroszok megszállták Amerikát. Ez a film nem lett kasszasiker, a szorongást elsöpörte a peresztrojka. A falomlás után már végképp nem lehetett a „gonosz birodalmával”, a „vörös veszéllyel” riogatni. De lehetett megannyi mással, tornádóval, vulkánnal, földrengéssel, terroristákkal, rusnya és elképesztõen rosszindulatú földönkívüliekkel. A kilencvenes évek a katasztrófa-film soha nem látott virágzását hozta, a multiplex-technika áldásai, a pirotechnika, a dolby surround hangkulissza, a számítógépes trükktechnika, a szuperérzékeny nyersanyag és optika, a steady cam légibalettje a borzongás élethûségét addig elképzelhetetlen fokra emelte. De miért volt rá vevõ Amerika, a világ leggazdagabb és legerõsebb társadalma?

Tornyok és romok
A jóléti társadalmak pszichopatológiáját még senki sem írta meg. Magunknak kell megkeresnünk az oktalan, nagy szorongás lehetséges okait. A hübrisz, a nagyravágyás, hogy mi legyünk a legerõsebbek, legszebbek, leghatalmasabbak, belénk van kódolva, miként az is, hogy mindezt a megfelelõ hatalmi szimbólumokban a világ tudtára is adjuk. A társadalmainkat is ennek mintájára építjük. A leghatalmasabb városban, „a világ közepén” mindig ott ostromolja az eget a tornyok tornya. A mega-metropolisz – Bábel, Siena, Párizs, New York vagy Sanghaj (ahová épp most álmodik háromszáz emeletes, egy kilométer magas lakóházat a telhetetlen képzelet) – mindig is meg akarja mutatni, hogy õ az elsõ, a legerõsebb. A hübrisz sarkában azonban folyton ott settenkedik, ködalakként, de mégis elmaradhatatlanul; a bizonyosság, hogy minél magasabbra tör egy személy vagy egy társadalom, annál biztosabb a bukása. A zsarnok Ozymandiás földre dõlt szobra vagy a ledöntött Sztálin-szobor csizmája éppolyan kitörölhetetlen képe kulturális „génkészletünknek”, mint a porba, tengerbe fulladt hajdani nagyvárosok, civilizációk – Ur, Luxor, Mohendzso-Daro, Babilon, Perszepolisz, Róma, Csernobil – képe.
A rom nemcsak a romantika közhelye, minden történelmi nemzedék ikonográfiájában szerepel. Amelyikében nem – például a harmadik birodaloméban –, az hamarosan arra ítéltetik, hogy saját szemével tapasztalja meg a történelem természeti erejét. Amikor Hollywood az „özönvíz” képeivel riogat, az nem pánikkeltés, hanem a társadalmi mentálhigiéné része. A társadalmi lét végességérõl éppúgy beszélni kell, mint az egyéni életünk végességérõl. Erre csak életerõs civilizációk képesek. Az Armageddonban és a Deep Impactban üstökösök pusztítják a metropoliszokat. A 12 majomban járvány néptelenítette el Philadelphiát, klasszicista csarnokai közt vadállatok tanyáznak. Most épp a Kubrick-poszthumusz A. I. elõlegezi meg Amerika rommá lett dicsõségét: New Yorkot ezer év múlva tenger lepi, csak a Twin Towers kettõs csúcsa és a Szabadság-szobor karja nyúlik ki a habokból (az elsõ fantasztikus amerikai rom-regény, Jack Buchdolttól 1920-as A fáklyája épp ezzel a szimbólummal játszik el). Az élet fénysebességgel körözte le a képzeletet, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai mindössze két hónappal élték túl a Mesterséges értelem premierjét.

Szupermen vagy szupertársadalom?
A nagyság kritikája Amerika önkritikája – de mihez kezdjünk az amerikai fantasztikus katasztrófafilmek feje tetejére állított valóságképével, amelyben a gigászi Amerika a gyenge és fenyegetett fél szerepét játssza. Persze minden relatív, az ûr végtelenjébõl nézve a Föld ura csak egy szemétdombnak parancsol. Az olyasfajta filmek, mint A Függetlenség Napja, amelyben Góliát Dávid szerepébe képzeli magát, azonban nem annyira a Gulliver szatirikus relativizmusát idézik, inkább körmönfont dicsekedésnek tûnnek: mi vagyunk a legnagyobbak, mert még a nálunk ezerszer hatalmasabbal is el tudunk bánni. E gyermekien naiv trükk mögül súlyos önismereti zavar sejlik elõ: ha egy szuperhatalom polgárai elõszeretettel képzelik magukat védtelen páriának, az legalább annyira önsorsrontó, mint amikor egy operettország dédelget nagyhatalmi ambíciókat, csak éppen összehasonlíthatatlanul közveszélyesebb.
Hollywood katasztrófa-forgatókönyveiben Dávid és Góliát még egyszer helyet cserél, Amerikát a katasztrófafilmekben nem a jogrendje, intézményei, hadserege mentik meg a terroristáktól, marslakóktól, üstökösöktõl, hanem az amerikai átlagember, aki persze a veszedelem pillanatában olykor már szuperemberré lényegül, mint Bruce Willis a Die Hard 3-ban. Az Air Force One-ban vagy A Függetlenség napjában, az amerikai elnök nem annak révén gyõzedelmeskedik, hogy rátermetten tudja irányítani a vezetésre bízott államapparátust (ha így volna, F. D. Roosevelt lenne a katasztrófafilmek abszolút sztárja), hanem mert jól verekszik és ért a repülõgépekhez. A Sivatagi cápák jellegzetes példa arra, hogy egy dramaturgiai közhely milyen könnyedén állhatja útját annak, hogy a világ változásai eljuthassanak a nézõkig. Az Öböl-háború az elsõ informatikai háború volt a világtörténelemben. A két világégés óriási emberveszteségekkel járó anyagcsatái után Dél-Irakban egy hagyományos tömeghadsereg harcolt – minden esély nélkül – egy tökéletesen szofisztikált haderõvel, amelynek katonái inkább számítógéppel, mobiltelefonnal, mint fegyverrel harcoltak az ellenfelek ellen. Amerika minimális véráldozattal állította meg Szaddam Husszein milliós hadseregét. Páratlan eset a hadtörténelemben, ehhez képest errõl a háborúról egyetlen olyasfajta tényszerû háborús freskó sem készült, mint a Híd túl messze van vagy normandiai partraszállás eseményeit bemutató A leghosszabb nap. A háború óta eltelt tíz évben összesen három film került a mozikba, de igazából egyikbõl sem derülhet ki, hogy mi is történt Irakban. Az egyik film hõse a döntéskényszer elõtt álló amerikai elnök (Deterrance, 1998), a másik egy frontvonal mögött rekedt amerikai osztag megmentése körül forog (A bátrak igazsága, 1996), és inkább hasonlít második világháborús filmre, mint a „Sivatagi vihar” elektronikus háborújára. A harmadikban pedig (Sivatagi cápák,1999) a háborús helyzet csak ürügy a kalandfilmre: négy amerikai katona keresi a sivatagban Szaddam Husszein elrejtett aranyát, míg bele nem botlanak a maguk klasszikus módra megvívott magánháborújába, és mit tesz isten, AWACS-ek, a 155 mérföldes sugarú körben minden iraki csapatmozgást észlelõ J-STAR-ok, meg a robotrepülõk mintha a közelben sem jártak volna, már megint a nagydumás, keménytökû, de aranyszívû G. I. Joe-k szerzik vissza Amerika dicsõségét. Nagyon demokratikus gondolat, hogy bárki megmentheti Amerikát, csak épp nem igaz. Vagy ha igen, hát úgy, ahogy a Támad a Mars! szatírája hirdeti: „Ki állítja meg a mindent felperzselõ marslakókat? Hát nagyi a járókerettel.” Az Egyesült Államokat nem az tette szuperhatalommá, hogy csupa magányos hõsbõl, rangrejtve élõ szuperemberbõl áll, attól lett nagy, hogy folyamatosan képes volt fenntartani az egyéni szabadság és a társadalom mûködéséhez szükséges összefogás kényes egyensúlyát. Anarchia vagy falanszter, cezarománia vagy tömeguralom, a történelmi praxis másutt többnyire csak e két végletet ismeri. Akárcsak Hollywood. Az amerikai mozi – s vele az egész világ – kihalt, archaikus nyelvet beszél. A kézitusák hõseinek, Akhilleusznak és Héraklésznek a nyelvét.

A képtelenek lázadása
Azok az öngyilkos merénylõk, akik a Twin Towersbe belerepültek, nemcsak kárt és fájdalmat igyekeztek okozni Amerikának, hanem üzenni is akartak. A jelek szerint, tökéletesen ismerték azt a nyelvet, a hollywoodit, amelyen Amerika kommunikál, s nem annyira gyávaságból, mint inkább azért, mert tettük magáért beszélt, szóban már nem fûztek hozzá semmit. A magányos hõsök Amerikáját szólították meg egy gyökeresen másféle értékrendre hangolt világ kollektív hõsei. Nem annyira maga az üzenet volt fontos, mint inkább a mód, ahogyan közölték. Az üzenetet – Amerika nem sebezhetetlen! –, melynek három megrendítõ erejû robbanás felkiáltójele adott nyomatékot, tökéletes drámaisággal komponálták tévéképernyõre. Érezni, ahogy a merénylet storyboardját képrõl-képre kiszámították és megrajzolták. Tudatosan számítva természetesen a média segédletére is. Ez a merénylet nem jöhetett volna létre a média támogatása nélkül. A világra amerikai képernyõ borul, ez van, lehet szeretni, lehet utálni, de nem lehet tudomást nem venni róla. Mindenekelõtt azért, mert adásba csak az kerülhet, amire Amerika kíváncsi. Márpedig Amerika leginkább önmagára kíváncsi. A vesztesekre, az elmaradottakra; a kárvallottakra ügyet sem vet. Egy Urbs már belebukott abba, hogy nem érdekli a világ gondja, amelyet meghódított. Az amerikai (típusú) médiába a normalitás tényei nem férnek bele, csak az extremitás számára van adásidõ. Háború, éhínség, tömeghalál, katasztrófák, gyilkosság, mártírium jöhet végtelen mennyiségben, az élet nem érdekes, csak „a pusztulás képei”. Az, hogy az iszlám fundamentalisták ügye jó vagy rossz ügy-e (én történetesen egy kisiklott, megnyomorított társadalom kétségbeesett túlélési kísérletének tartom, s nem egy igazságosabb világrend élharcosainak látom õket), egyszerûen szóba sem kerülhet, nem kaphat adásidõt, hogy mi van Palesztinában, Afganisztánban. Az araboknak egyetlen esélyük maradt, hogy adásba kerüljenek: a szó szoros értelmében véve be kellett robbanniuk a képernyõre.
Ha a történelmi pillanat egyik kulcskérdését (egy milliárd embert érint közvetlenül, amibõl az is következik, hogy a maradék ötmilliárd számára is életbevágó) a világ meg sem hallja, akkor ott kardinális baj van. Ez õsbûn, amelynek büntetését ugyan Amerika éppúgy nem érdemelte meg, ahogy egyetlen mentális vagy erkölcsi vétség sem elegendõ ok, hogy érte az embert halálra ítéljék, de amelyért vezekelnie kell. Nem szenvedéssel – abból már ennyi is végzetesen sok volt –, hanem a világkép, a globális képzetek, a világ fölé boruló elektronikus tükör demokratizálásával. Addig hiába a mélységes mély gondolatok árja, azért a kép az úr. S az élet minduntalan utánozni fogja a rossz filmeket.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu