LÁTTUK MÉG - NOVEMBER


Köszi a csokit!
Merci pour le chocolat – francia, 2000. Rendezte: Claude Chabrol. Írta: Claude Chabrol és Caroline Eliacheff. Kép: Renato Berta. Zene: Matthius Chabrol. Szereplõk: Isabelle Huppert (Mika), Jacques Dutronc (André Polonski), Anna Mouglalis (Jeanne). Gyártó: MK2. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 99 perc.

Claude Chabrol legutóbbi filmjérõl bizonyára sok rossz is elmondható. Közhelyekkel dolgozik, a cselekmény nem különösebben átgondolt, a szituációk olykor vázlatosak, az emberek kicsit klisészerûek, filozófiája laposkás, unalmas és inkább érdektelen, mint érdekes az egész – mondhatná valaki. Lehetséges. E sorok szerzõje azonban mégis a film visszafogott dicsérete mellett döntött, talán egyszerûen csak személyes okokból, de ki merné tagadni, hogy az ilyesminek akadhat némi szerep egy mûalkotás megítélésében? A film egyik alapkérdése ugyanis az: tudhatjuk-e teljes biztonsággal, hogy ki (volt) az apánk? Strindberg, a bonyolult skandináv egyértelmû nemmel felelt Az apa címû félelmetesen furcsa drámájában, és ennek a válasznak persze megvannak a jelentõs következményei. Chabrol, hogy úgy mondjam, nem ennyire mély, filmjének dramaturgiája inkább egy másik komor északira, Henrik Ibsenre emlékeztetheti a szemfüles nézõt. Analitikus dramaturgia ez; lényege: történt valami a múltban, egy apróság, netán egy finom kis gyilkosság, és most végignézhetjük e nüánsznyi ballépés feltárásának folyamatát, a múltbeli végzetes lépés folyományait. A miliõ steril, és sterilek a lépések is, egy picit valószínûtlen az egész, de engem nem zavart. Sõt, inkább szórakoztatott.
Chabrol mûve, ha jól láttam, amolyan jellegzetesen öregkori munka, ilyenkor már nem sokat törõdik a mûvész a tökéllyel, a szálak láthatatlan elvarrásával, a technikával egyáltalán. Kései nagyvonalúság jellemzi ezen életkor remek mûalkotásait, noha Chabrol e filmje bizonyosan nem remekmû. De csupaszsága, eszköztelensége, póztalansága mégis megkapó olykor. Néha még mély is. És végtelenül szomorú.
Két igazi nagy színész segíti a rendezõt, Isabelle Huppert a csokis anya-feleség, és Jacques Dutronc, a világhírû zongorista szerepében. Õk ketten a szó minden értelmében más dimenziókban mozognak, mint fiatal partnereik.
Számomra volt még egy hozadéka a filmnek, noha ez nyilván ellentétes Chabrol szándékával. Ismét meggyõzõdtem arról, hogy Liszt Ferenc Funérailles címû zongoradarabja egyszerûen rémes.
Csont András



A panamai szabó
The Tailor of Panama – amerikai, 2001. Rendezte: John Boorman. Írta: John LeCarré regényébõl Andrew Davies, John Le Carré és John Boorman. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Shaun Davey. Szereplõk: Pierce Brosnan (Andy Osnard), Geoffrey Rush (Harry Pendel), Jamie Lee Curtis (Luisa), Harold Pinter. Gyártó: Columbia TriStar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 110 perc.

Aki a „Pierce Brosnan” és a „panamai kémtörténet” hívószavak alapján Mission Impossible típusú, akcióban, cicababákban, üldözésekben és pirotechnikai elemekben bõvelkedõ 007-es utánérzésre számít, csalódni fog, ugyanis John LeCarré a film alapjául szolgáló sikerregénye igazi anti-James Bond történet.
Andy Osnard (Brosnan) gátlástalan, korrupt, nõfaló kém, akit büntetésbõl helyeznek a csatornájáról és panamáiról egyaránt híres Panamába, ahol egy Harry Pendel nevû, eladósodott úri szabó személyében „megbízható” informátorra lel. A „bizalmas” kapcsolatokkal rendelkezõ szabó ugyan bombasztikus álhírekkel eteti õt, amit mond azonban éppen az, amit Osnard és fõnökei hallani akarnak, így meséit készpénznek (és készpénzért) veszik, sõt árfolyamuk szédítõ emelkedésbe kezd.
Hogy az ígéretesen groteszk alaphelyzetbõl nem kerekedik maradéktalanul dicsérhetõ mozi, nem annyira a legjobb formájukat hozó színészek, mint a vígjáték, a kémtörténet és a lélektani dráma arányait, valamint az összetett regény szálait idõnként elszabó John Boorman rendezõ hibája. A film így is számos ihletett pillanattal szolgál: a Casablancára történõ komikus utalások mellett a legmulatságosabb jelenet talán az, amelyben Osnard és Pendel egy bordélyház vibrációs ágyán cserélnek extatikus hangulatban információt. Elsõsorban ezek, s a rafináltan szabódó Geoffrey Rush, valamint Brosnan saját Bond-figuráját magabiztosan kiforgató játéka miatt mégsem elfecsérelt idõ megnézni
ezt a filmet.
Hideg János



Get Carter
Get Carter – amerikai, 2000. Rendezte: Stephen Kay. Írta: David McKenna. Kép: Mauro Fiore. Zene: Tyler Bates és Paul Oakenfold. Szereplõk: Sylvester Stallone (Carter), Rachael Leigh Cook (Doreen), Michael Caine (Brumby), Mickey Rourke (Cyrus). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 103 perc.

Nem ez az elsõ pofon, amit az angolok Stallonétól kapnak. Már azt is nehezen emésztették meg, amikor kedvenc gyilkológépük, Dredd Bíró a képregény hollywoodi feldolgozásában családi problémákkal küszködõ hõsszerelmesként elevenedett meg, és most újabb nemzeti kincs esik áldozatul az álmos tekintetû akcióhõs suta karriermentési igyekezetének.
A Mike Hodges 1971-es gengszter-klasszikusából készült remake-ben a bátyja halálát megtorló gonosztevõ vigasztalan története a megváltás szimfóniájává változik. Az árva unokahúg képében érkezõ angyal a kárhozatra ítélt hõst megajándékozza az újrakezdés lehetõségével, ezért az öngyilkos bosszúhadjárat az új értelmezésben szinte jogos számonkéréssé szelídül: csak annyira kegyetlen, hogy különösebb erkölcsi aggályok nélkül még megbocsátható legyen. Nincs hát pucéran lövöldözõ Michael Caine, sem csomagtartóba zárva a folyóba fulladó cicababa, és persze hûlt helye az izgalmas telefonszexnek is Britt Eklanddal. Illetve Michael Caine egy mellékszerep erejéig, szokás szerint, mégiscsak felbukkan, ahogy az örökérvényû fõcímzene is, igaz, trip hop-os hangszerelésben.
Az alaposan kilúgozott sztoriba Stephen Kay rendezõ markáns látványvilággal és egy hosszadalmas autós kergetõzéssel kísérel meg életet lehelni. Az acélosan kékre szûrt képek és a tolakodó kameratrükkök azonban csak fokozzák a film keresettségével szembeni ellenérzést. A végeredmény olyan, mintha a Leon, a profit a Holló díszletében Guy Ritchie forgatta volna újra, csak még ráadásul unalmas is. Egyedül Sly és Mickey Rourke közös jelenetei ragadják meg a figyelmet. A két nyugdíj elõtt álló nehézfiú ránctalanított, bronzbarna arcának látványa sikeresen idézi meg az eredeti Get Carter felejthetetlen, már-már filozofikus mélységû sivárságát.
Kovács Marcell



Szajré
The Score – amerikai, 2001. Rendezte: Frank Oz. Írta: Daniel E. Taylor és Kario Salem. Kép: Rob Hahn. Zene: Howard Shore. Szereplõk: Robert De Niro (Nick), Edward Norton (Jack Teller/Brian), Marlon Brando (Max), Angela Bassett (Diane)). Gyártó: Eagle Point Production/Horseshoe Bay/Lee Rich/Mandalay/Paramount Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 123 perc.

Végy egy Marlon Brandót! Már a puszta látványa is fél siker. Az utóbbi években volt is néhány – elsõsorban Coppola-környéki – film, ami erre játszott, nem is sikertelenül. Ám itt túl sok jelenete van ahhoz, hogy a látása keltette érdeklõdés végig kitartson. Lõjék le a nagyembert, lehetõleg már az elején, és engedjék a kasszához. Saját lovas szobraként aligha várható el tõle, hogy tartalommal töltsön meg egy megíratlan szerepet, talán egy szendvicset még sikerülne. Õ a legnagyobb, és úgy is néz ki.
Végy egy Robert De Nirót! Felesleges pénzkidobás, mert Marlon Brando partnereként akkor is karcsú, mint egy kreol sikoly, ha az óriást láthatóan nem érdekli az egész szcéna. Ráadásul itt az a kiskapu sincs meg, hogy Robert az ifjú Marlont adja.
Végy egy Edward Nortont, aki nemcsak fiatal, nemcsak híres, de roppant tehetséges is, ezt ráadásul el is árulta neki valamelyik jóakarója. Olyan klinikai félnótást hoz, hogy az állatorvosi ló is megirigyelné.
Végy egy Angela Bassettet. Mert szép és fekete, ami egy végig koromsötétben tartott moziban, minimum szövetbarátnak nevezhetõ.
Ha ennyi pénzt elbokáztál színészekre, ne csodálkozz, hogy már épkézláb forgatókönyvre sem telik az isten pénzébõl sem, éljen a szakma (ott is kicsit jobban), például a nehéz bankrablói.
Van még három sorom hátra, ától cettig elmesélem az egész filmet, és kerítek egy töltelék mondatot. Robert másfél óra fáradozás végén magához ragadja a jogart, s mi kénytelenek vagyunk végignézni, hogy Edward rosszban sántikál, sajnos szó szerint, retardált hõséért még a tatabányai mûkedvelõ színkörben is irigyelnék néhányan (a többség persze ott is kiröhögné); ha jelent valamit a fordulat, hogy kritikán aluli, akkor az most mind fönn van ezen a vásznon.
Turcsányi Sándor



Halálos iramban
The Fast and the Furious – amerikai, 2001. Rendezte: Rob Cohen. Írta: Garry Scott Thompson és Ken Li. Kép: Ericson Core. Zene: Brian Tyler. Szereplõk: Vin Diesel (Dominic), Paul Walker (Brian), Michelle Rodriguez (Letty), Jordana Brewster (Mia). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 107 perc.

Az autóversenyekrõl szóló tömegfilmek divatja néhány évvel azután kezdõdött, hogy Hollywood elleste az olasz eposzoktól a kocsizás új truváját. A két nemzet közötti kocsiverseny kimenetele egyértelmû volt: az ókori filmek négylóerõs szekerei eleve nem sok eséllyel rajtoltak a kaliforniai futószalagokról legördülõ T-modellekkel szemben. A korai hajszafilmek száguldó kamerái 1918-tól lerohanták a versenypályákat, és a Wallace Reid nevével fémjelzett Roaring Roads széria önálló almûfajt indított hódító útjára. A race movie azonban hamar leszakadt az élvonalból, és a harmincas évektõl a nagystúdiók B-sávjába szorult, majd tovább csúszott a Monogam, Republic és társai szegénysorába – legtermékenyebb korszaka pedig éppen az olcsó és könnyû kamerák elterjedése idején alakult AIP trash-mûhelyéhez kötõdik. A gyorsan felvirágzó cég elsõ bemutatója az 1954-es The Fast and the Furious (Gyors és dühös) volt, egy ártatlanul körözött sofõrrõl, aki nemzetközi autóversenybe nevezve próbál átjutni a mexikói határon. A film rendezõi székét az a Roger Corman osztotta meg a fõszereplõ John Irelanddel, aki a meglepõ kasszasiker után közel húsz éven át az AIP frontembere, egyben több új-hollywoodi titán mecénása lett.
Amióta az ezredvégi Álomgyár felfedezte magának a trash bûnös örömeit, történetében elõször építve költséges szuperprodukciókat a sokáig lenézett fércmûvekre (lásd Verhoeven, Burton), csupán idõ kérdése volt, mikor kerül elõ a kedvenc kamasztémák parkolójából a jól bevált autóverseny-modell. A futamot egy 2000-es remake nyitotta A-kategóriás sztárcsapattal és jelentékeny sikerrel (Tolvajtempó), idei társa pedig szintén múltat idéz – igaz, csak címében. Rob Cohen The Fast and the Furiousában a gyors kocsik és macho sofõrjeik mellett nem sokat merít az AIP-eredetibõl – kivéve persze az értékes alapfilozófiát. Egy tinifilm legyen tempós, hormondús, akció-orientált; hanyagolja a jellemeket és sztárokat néhány jellegzetes külsejû, ifjú tehetség (ez esetben Van Diesel és Michelle Rodriguez) kedvéért; ám ne feledkezzen meg a direkt erkölcsi üzenetrõl sem, hadd tanuljon az a gyerek. Az idáig számtalan szubzsánerrel kudarcot valló Cohen végre otthonosan mozog választott pályáján, és precízen betartja tehetsége sebességkorlátjait. Rutinos iparosmunkája pontosan olyan, mint a benne szereplõ Hondák és Mitsubishik: agresszívan maximumig turbózott importcikk látványosra dukkózva és digitális kiegészítõkkel felszerelve, a Corman-féle felújított old-timerek helyett.
Varró Attila



A sárkány csókja
Kiss of the Dragon – amerikai 2001. Rendezte: Chris Nahon. Fogatókönyv: Jet Li története alapján írta Luc Besson és Robert Mark Kamen. Zene: Craig Armstrong. Vágó: Marco Cavé. Operatõr: Thierry Arbogast. Szereplõk: Jet Li (Liu Jian), Bridget Fonda (Jessica), Tchéky Karyo (Richard felügyelõ). Gyártó: Europa/Leeloo Prods./Canal +. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 102 perc.

Jet Li, a mélynövésû kínai félisten, aki Jackie Chan mellett a hongkongi filmipar legkurrensebb exportcikke, Párizsba érkezik, hogy Bruce Lee nem hivatalos jogutódjaként, egymaga felszámolja a testületileg ellene forduló francia igazságszolgáltatást, élén az arcideg-rángatásban és szemöldök-húzogatásban felülmúlhatatlan Tchéky Karyóval. Kelet és Nyugat ezredszerre megismételt összecsapásából a nézõ távozik gyõztesként, már ha vevõ az olyan mozira, mely a Sárkány visszatér és a Leon, a profi jóemlékû kliséinek keresztezésébõl, az eredetiségnek még a látszatát is kerülve nyerte el végsõ formáját.
Figyelembe véve, hogy Li és Karyo angoljától a Rigó utcai nyelvvizsga-erõdítmény falai is megremegnének, kifejezetten üdvös, hogy kettejük szóváltása a szükséges minimumra korlátozódik. Nem mintha a szavak bárminemû jelentõséggel bírnának, minden egyes szótag csak nyûg, útban van, hátráltatja a nagyszabású akciójeleneteket, tehát a mozi lényegi részét. Az alibibõl odavetett történet (mely felvállalt bárgyúsága ellenére is néhol logikátlan) szót sem érdemel, a verekedések koreográfiája ellenben magával ragadó, a csonttörõ mutatványok hatása alól akkor is nehéz kibújni, ha éppenséggel berzenkedünk is a túlzott erõszaktól. Kivételes eset: ezúttal elõnyére van a mozinak, hogy az erõszakot nem tompítják humoros betétek. A Besson Mûvekbõl kikerült A sárkány csókjában minden ódivatúan komolyan van véve, élvezhetõséget éppen ez, a készítõk részérõl megnyilvánuló gyerekes-gyermeteg komolyság adja, amelyet a serdületlen kamaszok célközönsége örömmel fog nyugtázni.
Köves Gábor



Kardhal
Swordfish – amerikai, 2001. Rendezte: Dominik Sena. Írta: Skip Woods. Kép: Paul Cameron. Zene: Christopher Young. Szereplõk: John Travolta (Gabriel Shear), Hugh Jackman (Stanley), Halle Berry (Ginger), Don Cheadle (Roberts), San Shepard (Reisman szenátor). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 99 perc.

Indulatosabb pillanataimban hajlamos vagyok nagyot rúgni az ilyen és efféle filmekbe. Higgadtat játszva maradjunk annyiban: Travolta új filmjének (techno-thriller a gyerek neve) nyitánya – a konfekció-méretre fogyasztott, Ponyvargény-külsõbe csomagolt túszejtõ kém-hõs a Kánikulai délutánt elemzi kávézgatás közben, meglehetõsen egyedi szemszögbõl – emlékezetes öt perc, a többi, nos a többi hideg számítás, felületesen imitált stílus, történetnek álcázott bornírtság, színészeknek álcázott zombik gyülekezete. Ez nem a rendezõ, a forgatókönyvíró és a színészek filmje, ez a producer és a sztár biznisze. Joel Silver (Mátrix, Halálos fegyver) huszadszorra adja el ugyanazt, Travolta pedig, méretes bukásokkal a háta mögött (Battlefield Earth, Lucky Numers), nem tehetett mást, minthogy elvállalta az elsõ útjába kerülõ, bevételi sikerrel kecsegtetõ megbízatást. Ja, kérem, hiába a dicsõ múlt, két bukta után még a nagyoknak is be kell állniuk a sorba. J. T. ezúttal szuperkém, eszpresszójából az ínyenc megfontoltságával hörpintget, öltönye egyedi szabású, haja hosszú, állát kecskeszakáll hivatott markánssá tenni. Színészi teljesítményérõl ennyit. Néha lõ (két kezében egy-egy mutatós géppisztoly), néha néz (sejtelmesen), néha úgy tesz mintha, aztán kiderül, mégse. Rejtélyes alak õ ugyebár, rejtett szándékokkal. Egy filmszerû filmben azt találgatnánk, vajon, kinek az oldalán áll, a jó vagy a rossz ügyét szolgálja-e? Ez lenne a feszültség forrása, ez tartaná mûködésben a motort, ettõl lenne film a film. A Kardhal persze másról szól: arról, vajon tagja maradhat-e Travolta az úri kaszinónak? Fellélegezhetünk: maradhat. De már keresik az utódját.
Elek Kálmán



Amerika kedvencei
America’s Swethearts – amerikai, 2001. Rendezte: Joe Roth. Írta: Billy Christal és Peter Tolan. Kép: Phedon Papamichael. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Julia Roberts (Kiki), Billy Crystal (Lee) Catherine Zeta-Jones (Gwen), John Cusack (Eddie). Gyártó: Face Productions/Revolution Studios/Columbia. Forgalmazó: InterCom.
Feliratos. 102 perc.

A nagy filmstúdiók világában játszódó vígjáték fõszereplõi, Catherine-Zeta Jones és John Cusack, filmsztárok, akiknek sorsa nem csupán a vásznon, de a magánéletben is összefonódott: õk a filmvilág ügyeletes álompárja. A film története ott kezdõdik, ahol közös életük véget ér, a szerelem a múlté, Zeta a hollywoodi trendnek megfelelõen, az álompárokat mostanában robbantgató spanyol invázió legújabb áldozata: egy hispánnal kavar. Cusack számára vigasztalásul csak a személyiségtréning és Zeta asszisztense/húga, Julia Roberts marad. A stúdió legújabb, még dobozban nyugvó filmjük népszerûsítésére promóciós turnét szervez, s a sivatagban összegyûlik a díszes társaság: a spanyol, a hugi, a két filmsztár és a stúdió vezérkara.
A film a harmincas-negyvenes évek kedvelt mûfaját, a screwball comedy-t igyekszik feleleveníteni – a kerge hõs (Cusack) és a realista hõsnõ (Julia Roberts) bontakozgató románca, a heves szópárbajok a filmgyártás hõskorának zsánerét idézik. Az alkotók azonban – nem bízva abban, hogy a filmgyári környezetben játszódó Hamupipõke-történet a legújabb vígjátéki trend árnyékában is eladható – a könnyedebb, már-már stílusosnak mondható dialógusokat a Farrelly-fivérek komédiáinak modorában, a legzaftosabb epizódokkal öntik nyakon: szájszag és maszturbáció, és ha ezeket nem találtuk volna elég mókásnak, felláció-jelenet a stúdióvezetõ és Zeta dobermannja között.
Az eredmény egy arányt tévesztett koktél: a sophomoric-hívõk számára a film nem elég gyomorforgató, a könnyed stílus kedvelõi azonban csak azt a néhány jelenetet tudnák feledni.
Hungler Tímea



Amerikai pite 2.
American Pie 2. – amerikai, 2001. Rendezte: James B. Rogers. Írta: David Steinberg. Kép: Mark Irving. Zene: David Lawrence. Szereplõk: Jason Biggs (James), Shannon Elisabeth (Nadia), Chris Klein (Chris), Mena Suvari (Heather), Tara Reid (Vic). Gyártó: Liveplanet/Universal. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 104 perc.

Noha önálló filmként is érthetõ a második pite, még sincs semmi új benne az elsõhöz képest: Adam Herz forgatókönyvíró csak két évvel korábbi ötleteit toldozgatta tovább. A jól ismert fiúk legfõbb vágya ugyanaz, ami az elõzõ rész végén volt: be kéne csajozni. Éppen a közelben táborozik Michelle, aki önzetlen segítséget ígér Jimnek a közelgõ nagy kaland elõtt. Finch továbbra is Stifter mamájára bukik, Oz nyavalyog egy kicsit elhagyott barátnõje után (ahogy az elsõ részben megjósolta), Stifter pedig még mindig faragatlan fickó. Végy tehát (újra) néhány kipróbált, szerelemre éhes tini-karaktert, közös vakációt, sok poént, hogy vígjáték legyen, pikáns jeleneteket, hogy szex komédiának is elmenjen, nyári tábort, házibulit, kollégiumot és néhány abszurd helyzetet. A „mondanivaló” miatt meg tégy hozzá meghitt apa–fiú kapcsolatot. Sajnos, a film mindössze ennyibõl áll, pontosabban esik darabokra: történet nincs – vagyis, ami történik csak apropója a helyzetkomikumnak, ezért már az elsõ pillanattól kezdve nincs tétje semminek. Pontatlan és zavaróan közhelyes dramaturgiai érzékkel adagolt és felépített szituációkat látunk, ahol nem ismerik az alkotók a kivárásban, a váratlanban rejlõ lehetõségeket. Persze a legfõbb hiány az, hogy a fiúk az elõzõ részben kapott jellemeiket szinte teljesen elveszítik: sem a forgatókönyvíró, sem a rendezõ nem foglalkozott azzal, hogy éppen ezekre a személyiségekre bízza a poénokat, hanem tõlük független ötlethalmazba kergette õket. Az Amerikai pite 2. megfelel minden olyan közhelynek, amit a hollywoodi folyatásokról általában elmondhatunk. Erõltetett, az elõzõ halvány mása; létrejötte valószínûleg csak a korábbi rész sikerének – és bevételének – köszönhetõ.
Vidovszky György



Gandhi – Egy vezér születése
The Making of the Mahatma – indiai-dél-afrikai, 1995. Rendezte: Shyam Benegal. Forgatókönyv: Fatima Meer, Shyam Benegal, Shama Zaidi – Fatima Meer „Aprenticeship of a Mahatma” címû könyve nyomán. Operatõr: Ashok Mehta. Zene: Vanraj Bhatia. Szereplõk: Rajit Kapur (Gandhi), Pallavi Joski (Kasturba). Gyártó: Prime Time Television. Az Örökmozgó bemutatója. 144 perc.

Shyam Benegal alkotása talán a legõszintébb életrajzi mû, ami valaha született. Nem a megszokott Gandhi-képet tárja nézõi elé, életének nem is az ismertebb korszakát. A 24 esztendõs ügyvéd, Mohandas Karanchand Gandhi 45 éves koráig élt családjával Dél-Afrikában. Az itt ért sérelmek hatására indította erõszakmentes küzdelmét, a Satyagrahát. Nem is Indiában, mint hinnénk, hanem Afrikában érdemelte ki a Nagy Lélek (Mahatma) címet.
Aki Attenborough bölccsé vált Gandhijára számít, alaposan meglepõdik. Az indiai új hullámos – az 1974-es A rügy címû elsõ játékfilmjével világhírnevet szerzett Shyam Benegal – árnyaltabb, s ezért vélhetõleg hitelesebb portrét rajzol Gandhiról, a „szent szörnyetegrõl”.
Sötét, bizarr családi tragédiák zajlanak a „háttérben”, miközben a vezér százezreknek, millióknak – szenvedélyes hittel – hirdeti: nem az egymásban való fogságból, hanem az egymásban való felszabadulásból kell kiindulni, ha békét akarunk itt, a Földön.
Gandhinak az élet: feladat. Mindeközben ifjú felesége, apró gyerekei csillapíthatatlan életéhségét ellentmondást nem tûrõ, abszolút „apa-terrorral” töri le. A rigorózus morálparancsnak való engedelmesség szemrehányást, dühkitöréseket, viszályt, mély fájdalmat von maga után. A Gandhival együtt élõk nem boldogok. A kizárólagos férji, apai szabályozást nehezen viselik, ösztönösen tiltakoznak.
Minden hagyományban metafizikai axióma – és nem tautológia – a mondás: a létezés minden létezõben azonos … A „te: én vagyok” azonban a Gandhi-mikrokozmoszban azt (is) jelenti: a társnak, a feleségnek, a gyermeknek kötelezõ akár börtönben senyvedni is, a Gandhi-életmûért: az erõszakmentességben való hitéért. A terrorisztikus apadiktatúra – az afrikai évek alatt – majdnem az asszony s az utódok életébe kerül… A nagyformátumú Gandhi megvalósítja az élet beteljesülésérõl szóló igazi alkímiát, amelynek követelése a kettõbõl: egy. Ex duobus unus…
Tamás Amaryllis


Kérjük küldje el véleményét címünkre: filmvilag@filmvilag.hu


www.filmvilag.hu

C3 Alapítvány     c3.hu/scripta/